Főkép

Ez is napló, de nem olyan napló. Nem AZ a napló. Persze tagadhatatlanul itt is egy emberi élet szétesését, tönkremenetelét követhetjük nyomon, igaz, nem feltétlenül kronologikusan. És itt is a gyógyulási kísérlet teljes kudarcának lehetünk tanúi.

 

Mostanában sokat foglalkoztat a kérdés: van-e értelme az irodalomnak. Van-e értelme abban a tekintetben, hogy a történet maga valamiképp segít jobban eligazodni a világban, vagy pusztán a szöveg, az olvasás élvezete tesz többé, visz előbbre valamiképp. És be kell vallanom, nem tudom a választ. Amikor például nemrégiben ismét elolvastam az Anna Kareninát, alapvetően értelmetlennek, pontosabban irrelevánsnak éreztem a benne tárgyalt témákat. Idejétmúltnak. Mert az akkori válaszok ma nem segítenek, legalábbis nem úgy, hiszen végtelenül megváltozott azóta a világ, ráadásul az orosz valóság már (vagy még) akkor sem fedte teljesen a nyugatit.

 

Tehát felmerül a kérdés, mi „haszna” elolvasnom egy alkoholista szenvedéstörtét. Vagyis inkább a barátjáét? Magyarországon köztudottan rengetegen isznak, és bizony akadnak köztük valódi szenvedélybetegek is, személy szerint mégsem kell mindenkinek megküzdenie ezzel a létállapottal – sem azért, mert maga harcol az ördögeivel (idült alkoholisták talán nem is olvasnak, de ezt nem tudhatom), sem azért, mert rokonként, barátként segíteni akar másokon. A közvetlen tapasztaláson, az ahhoz való viszonyításon kívül pedig mégis mi értelme lehet több mint négyszáz oldalon át foglalkozni egy kvázi érdektelen témával?

 

Számomra egyetlen válasz adódott, mégpedig az, hogy ez a könyv: irodalom. Irodalomként pedig zene. Attól az értelmezéstől most talán tekintsünk el, hogy – úgymond – megfogant bennem a regény egy másik olvasata is, mely szerint az Elvonókúra a konkrét esettanulmány mellett-mögött a szerző (de legalábbis az elbeszélő) saját elvonókúrájáról is szól, amikor is az ország bajaitól, elviselhetetlenségétől igyekszik szabadulni, az otthoni állapotok mérgeit próbálja kitisztítani magából. Ami miatt tovább olvastam, ami megfogott az egészben, az az ismétlésekkel való játék, a szöveg kisebb és nagyobb egységeinek ritmusa volt. Mert az irodalom, ugyanúgy, mint a zene, tudatosan megkonstruált kompozíció, és amennyiben a témák, kibontások, ellenpontok, szintaktikai és morfológiai egységek sodra önmagában is megragad – valószínűleg nem a „szórakoztató” vagy „élvezetes” szavak írják le a legpontosabban ezt, és mégis –, akkor a könyv a „programon” túlmutatóan fontos lehet.

 

Elég az Elvonókúra valamelyik hosszabb mondatát végigolvasni, és rögtön megérezzük az egész – jó értelemben vett – csináltságát. Végtére is egy Cormac McCarthy prózája sem a beszélt vagy gondolt nyelv hű leképezése, hanem a szavak, a gondolategységek gondos egymás mellé helyezgetéséből kialakított mű – alkotás a szó szigorúbban vett értelmében. A pincér, a fókuszban álló szereplő közvetlen megnyilvánulásainak következetes kétszerezése például (ténylegesen mindent kétszer mond, noha nem egyszerűen elismétli a mondatokat, vagyis nem ő ismétli el, hanem az elbeszélő, a szöveg) először meghökkentő, ám hamar szervezőerővé, malterrá, kötőanyaggá válik. De ugyanez történik a folyamatosan felbukkanó kifejezésekkel (emlékszünk még a klasszikus epithetón ornansra, az állandó jelzőre?), manírokkal, a nap végi elszámolásokkal, és még sorolhatnám, csaknem a végtelenségig. És rendkívül könnyű beleveszni egy efféle strukturáltság szépségébe, ahogyan Ockeghem, Josquin vagy Bach darabjainak szövedéke is gyönyört nyújt, magába ránt minket.

 

Ugyanakkor ha bárkit a regény elsődleges funkciója, a mese, az alkoholizmus és a sikertelen elvonókúra köré felépített történet érdekel csupán, valószínűleg abban sem fog csalódni.