Főkép

„Nem a háborúról írok, hanem az emberről a háborúban. Nem a háború, hanem az érzések krónikáját írom. A lélekét.”

 

A Nobel-díjas írónő „Az utópia hangja” című ötkötetes regényciklusának első darabja A háború nem asszonyi dolog címmel 1985-ben jelent meg eredeti nyelven és formájában. A magyar olvasóközösség az idén a vékony kis kötetet kiegészítve és újabb fordításban ismerhette meg.

 

Ismerve a ciklus 4. (Csernobili ima) és 5. részét (Elhordott múltjaink) bátran kijelenthetem, hogy érezni lehet azt a bizonyos „első könyvességet”, de ezt semmiképp sem negatívumként kell értelmezni. Inkább arról van szó, hogy itt érzékelhető legjobban az írónő bizonytalansága. A regény bevezető részében szemtanúi lehetünk, ahogy latolgatja, hogyan, miként, milyen formában írja azt meg. „Sokáig kerestem...Milyen szavakkal adhatom vissza, amit hallok? Kerestem a műfajt, amely megfelel annak, ahogy a világot látom, ahogy érzékelem.” Jólesett közel kerülni az írónő lelkéhez, tanúja lenni vívódásának, hezitálásának, kicsit betekinteni a kulisszák mögé. Ez a kicsiny „napló” a regényben külön életre kelt bennem, közel olyan hatással volt rám, mint maguk a későbbi nők, akiket Alekszijevics megszólaltatott. Igen, nők. Ezzel nem árulok el titkot, hiszen mind a régi, mind pedig az új címe tükrözi a regény fő témáját, és pont ez teszi ezt a művet egyedivé. Hiszen mennyi-mennyi könyvet írtak már a háborúról! („Miről szól majd könyvem? Még egy könyv a háborúról...Ugyan minek?”) Miért akarnánk hát újabb szörnyűségekről olvasni? Mert azt már nagyon jól tudjuk, olvastuk a könyvekben, láttuk a filmeken, hogy milyen a férfiak háborúja.

 

De mi a helyzet a nőkkel? A nők háborújával?

 

Miután végigolvastam a könyvet, rá kellett döbbennem, hogy sohasem fogom megérteni a szovjet embereket, a szovjet nőket meg végképp nem. Honnan merítettek ennyi erőt, honnan ez az erős hazaszeretet, ez a hűség, hogy tizenévesen, az iskolapadból épp kikerülve a háború kitörésének hírére szinte küzdöttek azért, hogy a frontra kerülhessenek? A tűzvonalba. Férfiakat megszégyenítő szívóssággal, keménységgel, hősiességgel harcoltak, gyilkoltak vagy éppen ápolták a sebesülteket. Ott és akkor nem nők voltak, hanem katonák.

 

Érdekes, hogy a megszólaltatott túlélők egy része nehezen nyílt meg az írónőnek; sokan ma is magányosan, a háború bélyegét magukon viselve tengetik életüket. De a többségük örült, hogy hosszú-hosszú évtizedek után van valaki, aki végre meghallgatja őket, hiszen most már szabad ezekről beszélni. A visszaemlékezés feltépi ugyan a régi sebeiket, átélik újra a háború borzalmait, mégis egyfajta megkönnyebbülést hoz az életükbe, és végtelen hálát éreznek „riporterük” iránt. Ezt a hálát én, az olvasó is érzem, és mérhetetlen nagyrabecsülést is, mert az, amit Szvetlana Alekszijevics tett – ennyi szörnyűséget, fájdalmat, háborús visszaemlékezést meghallgatott és betűre vetett – páratlan, felbecsülhetetlen és sajnos megemészthetetlen. Nagyon igaz és nagyon találó a következő idézet, melyet teljességgel magaménak érzek és úgy vélem, sok mindent elárul: „Sajnálom azokat, akik elolvassák ezt a könyvet, de azokat is, akik nem...”