Főkép

Elképesztően kedvetlenül indult számomra ez az este: egyrészt borzasztóan nem akaródzott elindulnom, másrészt pedig valahogy nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy három, viszonylag hosszabb műsort (az időpontokkal és időtartamokkal már korábban tisztában lehetett lenni a szervezők pontos tájékoztatásának köszönhetően) végigácsorogjak. Végül azonban csak levonszoltam magam a Dürerbe, és te jó ég, milyen jól tettem! Bár érkezésemkor még csak páran lézengtek a színpad előtt, az este végére egy bő fél házat azért sikerült összehozni a nagyterembe, ami bár elég tisztességes, olyan tekintetben szomorú, hogy mind a három banda megérdemli, illetve megérdemelné a fanok maximális támogatottságát.

 

A texasi illetőségű Oceans of Slumberről őszintén szólva a világon semmit nem tudtam korábban, talán csak az rémlett, hogy énekesnős banda, de hogy pontosan milyen zenében utaznak, az rejtély volt számomra. Bár ennek megfejtéséhez a szettjük végeztével se kerültem sokkal közelebb, de nem is volt igazán fontos. Ha valamilyen bélyeget mégis rájuk kéne sütnöm, akkor az a sokak által utált és sokszor elcsépelt „progresszív” lenne. Ez köszönhető főként a zene rétegzettségének, ugyanis rendkívül sok elemből és hangulatból áll össze egy mégis rendkívül egységes és határozott egész. Van itt egyrészt egy elég hangsúlyos extrém metalos hatás, ami főleg a dobolásban jelentkezik, aztán egy sokszor jóval klasszikusabb gitármunka (gyakori Pink Floyd-ízekkel), valamint a kígyóként tekergőző, folyton változó ritmusokkal operáló dalszerkezet, aminek a vezérlő csillaga mégis mindig ugyanaz: Cammie Gilbert, az énekesnő, aki a hánykolódó tempó- és dallamváltásokban biztos pontot jelent az instrumentális témák felett elterülő vokáljával. Áradó, dallamos, de mégse egyértelmű szólamokat hoz, és valóban egyszerre ellenpontozza és egészíti ki a zenei részeket.

 

De mellette meg kell említenem a gitárosokat is (Anthony Contreras és Sean Gary), akik mindig rendkívül jó ízléssel szólóztak, jellemzően nem tekerték szét a számokat, hanem megjegyezhető, szépen átgondolt dallamokat játszottak, és ez számomra hatalmas öröm. De amúgy is, borzasztóan örülök, hogy megismerhettem ezt a csapatot, akikkel valószínűleg másként egyáltalán nem találkoztam volna. A Winter című lemezt pedig így utólag is, szinte látatlanban ajánlom mindenkinek, mert biztos fantasztikus (haza is jött velem a merch pultról).

 

Az utánuk következő ausztrál Ne Obliviscarisról, meg kell vallanom, nem sok jót reméltem. Valahogy az a negatív prekoncepció élt bennem velük kapcsolatban, hogy lelketlen, mind zeneileg mind hangulatilag jól kiszámított és kiszámítható, „parasztvakítós” metalt nyomatnak, amiben van minden, mint a búcsúban, jó hangos, összetett, de amúgy teljesen híján van a valódi értéknek. Hát haver, mennyire nem volt igazam. Oké, valóban tényleg ki van matekolva a muzsika, de ezt máshogy nem is lehetne. Egyszerűen az Oceans of Slumberhez hasonlóan itt is annyi dolog folyik párhuzamosan, hogy ezt csak egy jól összeszokott gépezet kérlelhetetlenségével lehet elővezetni. Vagyis a füles monitor mindenkinél alap, a dobos gondolom tak-jelre játszik, és minden az utolsó mozdulatig le van próbálva, de ismétlem, ezt csak így lehet.

 

És emellett, vagy éppen ennek ellenére a dalaik annyira tele vannak zenével, hogy arra nehéz szavakat találni. Minden pillanatban történik valami, ami vigyorgásra készteti az embert, legyen szó akár egy jól eltalált hegedűszólóról (ami minden esetben élőben szólalt meg, a tiszta énekes Tim Charlesnak köszönhetően), akár egy jó black metalos szögelésről vagy extrém vokáltémáról. Igen, bonyolult a zene, de egyáltalán nem öncélú, és érződik, hogy minden téma a dal és a zeneiség szolgálatának érdekében került bele. Emellett pedig hangulatilag elképesztően pozitív a muzsika. Bár sokszor valóban extrémnek mondható a Ne Obliviscaris zenéje főleg a black metalos ének és a nagyobb tekerések-zúzások miatt, de a témák soha nem válnak lehúzóssá vagy depresszívvé, hanem folyamatosan magasan tartják az ember energiaszintjét és felemelően bombasztikusak, anélkül, hogy olcsóvá vagy melodramatikussá válnának. Megkövetem hát a Ne Obliviscarist, és csak remélni merem, hogy harmadszor is ellátogatnak majd hozzánk a jövőben.

 

Végül pedig itt van az Enslaved. Mit is mondhatnék, ami még nem hangzott el róluk? Egy valóban legendás zenekar, akik 25 éve folyamatosan szállítják azt a kikezdhetetlenül magas minőséget, ami már rögtön a pályájuk elején megkülönböztette őket az azóta nagyrészt a földbe állt bandák többségétől. De ez még semmi, mert az Enslaved nemcsak arra képes, hogy menetrendszerűen „tisztességes” albumokat adjon ki, hanem folyamatosan változó, de mégis rájuk jellemző és izgalmas dalokat írjon. Ha valaki meghallgatja a 2003-as Below the Lightst (a kedvenc Enslaved lemezem egyébként), és a tavalyi In Timest, biztos hallani fogja, hogy ugyanarról az előadóról van szó, de a fejlődés, vagyis inkább a változás, az egyszerre horizontális és vertikális elmozgás, szinte kézzel fogható. Ez főleg a teljes műsort végighallgatva válhatott mindenki számára világossá, hiszen az Enslaved ezzel a koncerttel valóságos zenei tükröt tartott maga elé, amiben visszatekintve vizsgálhatta meg eddigi pályáját. Így esett, hogy mind az 1994-es Frostról és az Yggdrasill EP-ről, mind a legfrissebb In Timesról hangzottak el tételek, és persze az olyan klasszikus lemezek se maradtak ki a szórásból, mint a Vertebrae és a Ruun.

 

Az Enslaved amúgy a minőség mellett szerintem mindig is a mélyről jövő spirituális töltet miatt magasodott ki a hasonló pályatársak közül: míg sok zenekarnál a viking metal kifejezés tényleg csak bazári söröskorsó-lengetést és az északi mitológiai elemek slendrián felhasználását jelenti, esetükben az ősi vallás szellemisége, természetközelisége és magasztossága érződik majdnem minden hangból. És mindezt ráadásul képesek olyan, jó értelemben vett zenei progresszióval kitölteni, vagy körülölelni, hogy a végeredmény minden tekintetben egyedi, jellemző és magával ragadó. Nagyon jól esett hallgatni Cato Bekkevold szikár, de mégis okos dobolását, Arve Isdal melodikusan heroikus szólóit, és persze a két nagy öreg, Ivar Bjornson és Grutle Kjellson témáit. Nagy zenekar az Enslaved, aminek az esetében kétszeresen is meglépő a 25 éves jubileum. Egyrészt, mert rengeteg ez a 25 év, főleg, mert úgy érzem, mintha csak tegnapelőtt vettem volna meg a Below the Lights albumot a régi Hammerben, akkor még csak a borító alapján döntve, másrészt meg furcsa, hogy csak 25 éve vannak itt, mert olyan, mintha mindig is itt lettek volna. És én remélem, hogy még legalább két és fél évtizedet itt lesznek velünk.