Főkép

Fülszöveg:

A tatárjárás során Harcias Frigyes osztrák herceg kirabolta és három megye átadására kényszerítette a menekülő IV. Béla királyt. A mongolok kivonulását követően Béla kétszer is vereséget mért Frigyes seregeire és visszaszerezte tőle a zsarolással megkaparintott megyéket is, azonban az egyre erősödő osztrák herceg továbbra is fenyegetést jelentett az országra.
Miután Frigyes herceg egy korábbi megállapodását felrúgva az ifjú morva őrgróf, Vladislav cseh trónörökös helyett II. Frigyes német-római császárhoz akarta adni leányát, Gertrúdot, a Magyar Királyság különösen kedvezőtlen helyzetbe került. Béla király hű szerviensét, a benefalvai Leventét bízza meg azzal, hogy valódi kilétét mindvégig leplezve akadályozza meg Gertrúd és Frigyes császár házassági szerződésének aláírását, és segítse elő a hercegnő és Vladislav őrgróf találkozását.
Levente társaival útra kel az Osztrák Hercegség felé, ez alkalommal halicsi menekült nemeseknek és kóbor zsoldosoknak álcázva magukat. Szerencsére küldetésük során kihasználhatják az osztrák nemesség megosztottságát is: a hercegség egyik legnagyobb ura, Alber von Krigering báró szintén nem nézi jó szemmel, hogy Harcias Frigyes a császári frigy révén túl nagy hatalomra tehet szert, ezért a hűbéreseit mozgósítva mindent megtesz, ha nem is a magyar király megsegítéséért, de a házasság megakadályozásáért.
A sokszereplős hatalmi játszmába keveredett benefalvai hősök hamarosan szorult helyzetben találják magukat: a védenceik nem bírják a kényszerű összezártságot és a rangukon aluli szerepeket, több társukat elveszítik a Frigyes császárhoz hű lovagokkal szembeni harcokban, a csapat kettészakad, és maga Levente is fogságba esik...

Urbánszki László a tőle megszokott élvezetes, gördülékeny stílusban, kiterjedt háttérkutatások alapján örökíti meg a történelemkönyvek lapjain méltatlanul kevés helyet kapó, a Magyar Királyság sorsát mégis alapjaiban meghatározó eseményeket.

 

Részlet a regényből:

A nádasban

 

A hajnali nap vörös, lusta fénybe borította a nádast. A fekete égbolt felhőzátonyokkal tarkított, fakókék tengerré szelídült. Aranysugarak rohantak végig a tájon, az éj sötétjét fény és árnyék váltotta föl. A világossággal együtt emelkedtek a magasba a nappali ég ragadozói, hogy elkezdjék végtelen hosszú köreiket odafent, melynek a végén elpusztul egy élet, vagy éhes marad a vadász. Halálos szemek figyelték az odalentet, némelyikük nagyokat nyelt közben. Ők már régen nem ettek. A ragadozók élete sem könnyű. Ugyanarra a vérző, meg-megránduló tetem húsára többen is vágytak, és néha a vadász is zsákmányul esett a még erősebbeknek. Sok büszke madáróriást döfött át a földön nyílvessző, miközben karmai között utolsót vonaglott a gerince roppant nyúl. Az elégedetten mosolygó vadász pedig, miután kitépte a hatalmas evezőtollakat, melyeket a süvege mellé kívánt tűzni, elvágta a nyúl torkát is. Nem azért, mert megsajnálta, hanem hogy kifolyassa a vérét, hogy ne rontsa el a sült ízét. Az ég büszke ragadozóját pedig, amit a néhány tollért ölt meg, otthagyta a dögevőknek.

A benei mocsár hajnali páraködbe burkolózott, a nyirkos levegő megült a nádason. A karcsú leveleken kövérre hízott erecskék fakadtak, párakönnycseppek gurultak végig. Csalódott apró halak kapkodtak a vízgyűrűket indító semmi után, a hideg szemű csuka unottan nézte őket. Kicsik még, ekkoráért nem érdemes mozdulni, gondolhatta közben. Majd ha megnőnek, ha megerősödő gerincükre húst növesztenek, akkor lecsap. Eltöri azt a gerincet, leszaggatja róla az új húst.

A mocsárban, a halálos iszapkutak fölött, melyek oly sok ember halálát okozták, szépséges vízililiom nyílik. A gyékény szürkészöld, pengeéles levelei telet túlélő puha bugát rejtenek, a mezítláb gázoló ember lábát egyszer lágy iszap öleli át, máskor éles nádtorzsa sebzi véresre. Életet adó anyaöl a nádas, ám halálos veszedelem az idegennek.

– Büdös! – mondják a szárazon lakók.

– Bolond beszéd – vágja rá a nádi ember –, iszapszaga van, olyan, mint anyám illata. Enni ad és oltalmaz, csak ez számít!

– Megöli az idegent!

– …és ez így van jól! A mi földünk minket védjen!

A mocsár szélén a fiatal nádhajtásokat évente egyszer volt szabad lelegeltetni. Ha többször tennék, kipusztulna az amúgy mindent kibíró nádas. Vemhes vagy frissen ellett teheneket hajtottak ide a benei pásztorok, hogy erősödjenek az édes hajtásokon. Most is kétszáz körüli állat legelt itt. Hosszan elterülő szarverdő a sekély mocsárszélen.

Nagy szemű, pár hetes boci ügyetlenkedett a mélyülő vízben, magas, bőgő hangon hívta az anyját, és a fiatal tehén, aki sohasem távolodott el a borjútól, rohanva érkezett. Ügyesen beljebb került a vízben, és orrával szelíden lökdöste a szárazra a habzsolásba feledkezett utódát. Vad, embert nem tűrő jószág volt, a víz azonban elrejtette a lator szagát. Az iszapból-vízből óvatosan fölemelkedő alak szakszerűen döfött a lándzsájával. Elmetszette a tehén nyaki ütőerét a gégével együtt, így a fájdalmas bőgés halk sóhajjá csendesült. A gyilkos hadviselt ember volt, viszont tapasztalatlan mocsárjáró. Pisszenésére előbukkant még két társa, a sekély vízben, a puha iszapban hamar beljebb rángatták a tetemet. Egyikük hátramaradt, igyekezett eltüntetni a nyomokat. A széthajlott nádat fölállította, a vért iszappal fedte. Nem törődött azonban az árván maradt borjúval, aki panaszosan tovább bőgött. A hangzavar nagy volt, a távol figyelő bojtár pedig főleg a szárazról fenyegető veszélyt figyelte. Jó idő múltán tűnt föl neki a magára hagyott, panaszosan bőgő árva, amikor a gulya már továbbhaladt.

Péter, a kiöregedett katona Kecskevárosból vetődött errefelé. Hallott a híres benei marhákról, a dolgos, jól boldoguló faluról. Ő maga nem kedvelte a szorgoskodást, úgy tartotta, hogy ültessenek mások, ő csak az aratásnál segédkezik. Ha akarják a gazdák, ha nem. Okosan kitervelte, hogy a víz felől közelíti meg a jól őrzött gulyát. Ez volt a harmadik marha, amelyet megszereztek. Bevonszolták a mocsár belsejébe a zsákmányt, és amikor a gulya már messze járt, a feldarabolt húst a hátukon cipelték el a távolban elrejtett kordéjukhoz. Két fordulóval mindent felpakoltak, majd magukat befogva a hámba, irány a zsiványtanya. Hetekig eléltek ezen, s egy részét borra cserélték, mert mit sem ér a hús szárazon! Olykor asszonyt is szereztek, mert anélkül a bor ér keveset. Amikor kifogyott a hús, újra megbújtak, raboltak.

Most egyre beljebb értek a tetemmel, és kezdték biztonságban érezni magukat, amikor távoli hang ütötte meg a fülüket.

– Odamenek, oszt elviszek egy tinót! El én! Úgyse lássák meg ezek a barmok! Ha meg meglássák, ledöföm őketet! Nincsen annál jobb a világon, ha megmerítem a késem a hasába neki! – Az elmosódó, kásás hang jelezte, hogy részeg ember beszél. – Vesszőt nekik, meg kést a belükbe!

Péter értetlenül hallgatózott, nem ijedt meg a magányos embertől. Hang nélkül balra fordult, és szinte csak lehelve a szavakat, mondta.

– Erre menjünk, ne lásson meg!

Az új irányban haladva egy ideig mélyült a víz, deréknál magasabbra nem emelkedett. Kis idő után máshonnan hallották a motyogó beszédet, egész közel ahhoz, amerre tartottak. A vezér intésére újra elfordultak, és a hang biztatóan halkult. Péter nem volt nádi ember, ám tudta, hogy a nap felé kell tartani, ha ki akarnak keveredni a mocsárból. A parttól jókora távolságban jártak már, úgy érezte, itt megpihenhetnek.

– Látlak, zsivány, ne bújj el! – hallatszott ekkor egy kiáltás, amit gonosz, kárörvendő kacaj kísért.

Mindhárom rabló a fegyveréért kapott. Három gonoszul csillogó lándzsahegy meredt a hang irányába.

– Mit akartok azzal a rozzant karókkal, mikó’ nekem íjam van? – A hang józanul hangzott, bár a vaskos, butaemberes parasztbeszéd megmaradt. – Mingyárt kaptok egy vesszőt a pofátokba!

– Ne jártasd annyit a szád! – válaszolta félhangosan Péter. – Gyere ide, oszt neked is jut! Minek civódni, ha van békés út!

– Van ám, tesvér! – röhögött a hang tulajdonosa. – Engeggyétek el azt a szép állatot, oszt iszkoljatok innét, amíg szépen mondom!

– Ugyan már, minek erősködöl, tesvér, amikor… – Péter győzködését a karjába csapódó nyílvessző sikollyá változtatta. Eszeveszett gyűlölettel rázta meg fegyverét a láthatatlan ellenfél felé, hörögve átkozódott.

– Gyáva patkány, távolról mersz csak lődözni? Gyere ide, oszt állj ki velem férfiként…

– Tényleg olyan ostoba vagy, mint a lovagok? – kiabálta vissza a hang gazdája, és egy másik rabló is felordított a vesszőtől. Neki az oldalát érte a találat.

– Adjuk oda, Péter! Megöl, látod! – sikoltotta, most már nem ügyelve a csendre.

– Dögölj meg… jól van, tiéd a hús, csak engedj elmenni!

– Induljatok a part felé!

– Hogyisne, a bojtárok felé? Hogy megöljenek?

– Nekem az is jó, ha a mocsárba döglötök! Mehettek másfele is, csak amarra a sárguló fűz felé ne, mert ott mély az iszap!

– A fenéket! – suttogta Péter. – Ha sárgul, akkor kiszáradt, mert ott kevés a víz nekije. Arra megyünk azért is, nem hiszek a hazudós disznajának! A halálba akar kűdeni a mocsok, hogy aztán kifosszon! – A suttogva tartott tanácskozás után alaposan nekilódultak, az íjász hangja azonban utolérte őket.

– Tik tudjátok! Én nem mennék arra, viszont jut eszembe, a két jófajta vesszőmet, amit rátok pazaroltam, hagyjátok itt!

– Tépjem ki magamból, hogy a sok mocsok belefolyjon a sebbe?

– Aha!

– Nem tépem ki, mert fáj!

– Akko’ lövök melléjük egy másikat, hogy ne árválkodjanak!

– Dögölj meg! – Két fájdalmas ordítás jelezte, hogy kitépték a vesszőket. – Van itt egy farönk, ide teszem!

– Rendben! Isten legyen veletek! – hangzott a válasz.

A sárguló fűz felé haladva a víz először sekélyebb lett, majd újra mélyebb. Az iszap alatti talaj egyre lágyult, míg végül derékig süllyedtek. Nagyon nehezen tudták csak kihúzni a lábukat.

– Ne menjünk tovább, Péter! – A sebesült rabló, Sebő arca szürke volt a fájdalomtól és a félelemtől. – Forduljunk vissza, rosszat érzek!

– Ostoba vagy, kőhajításra a sárguló, kiszáradt fa. Azé’ száradt ki, mert kevés nekije a víz!

– Vagy valamilyen betegsége van! Én nem megyek arra tovább!

– Akkor ne gyere! – mordult fel dühösen a vezér, és minden erejét összeszedve gázolt előre.

A sebesült visszafordult, kínlódva vonszolta magát az ellenkező irányba. A vezér egyre kisebb vízben gázolt, és éppen diadalittasan fel akart üvölteni, amikor hirtelen mellkasáig zöttyent az iszapba. Sértetlen társa ugyanúgy.

– Ne mán! – dühöngött sértődött hangon Péter. – Hiszen majdnem kiértünk!

– Merülök! – jajgatott kétségbeesetten a másik.

– Akkor menj vissza te is! – ordított látszat bátran a vezér, és hozzátette: – Tudod, mit? Menek én is veled, nehogy bajod essék! – röhögött erőltetetten.

– Nem tudom kihúzni a lábamat! Ha megemelem, beszív az iszap! – nyöszörögte a sértetlen.

– A fenébe! Engemet is! – morogta a vezér, majd elvigyorodott, mert eszébe jutott a megoldás. – Ne aggódjál, kijutunk! De ki ám! Számíthatsz okos vezéredre, tudhatod! Jól megmarkollak, oszt kidoblak. Ottan aztán kötelet fonsz a sásból, osztán kirántol!

– Az jó lesz! Sohasem felejtelek el! Gyertyát gyú’tok neked, oszt imába foglalom a…

– Ne beszélj már annyit, hajolj közelebb!

– Mit csinálsz, neeee! – ordított a másik rabló, mert Péter segítség helyett fejbe vágta a tőre markolatával, maga alá gyűrte, azután felmászott a hátára. Onnan rugaszkodott el visszafelé. Jó kétlépésnyit nyert az ugrással. Ügyes, találékony ember volt, nem talppal, hanem hanyatt érkezett a vízre, majd eszeveszett erővel evickélt a biztosabb talaj felé.

– Fonol nekem kötelet, ugye? – hallatszott a cserbenhagyott, ám vezérében még mindig bízó rabló hangja.

– Dögölj meg! – hangzott a válasz.

– Miért? Hasznodra voltam, hűen követtelek!

– Mert bamba ökör vagy! Elegem van belőletek, magam jobban boldogulok!

– Miből tart neked, ha kihúzol?

A hanyatt fekve evező vezér nekiütközött egy nádtőnek, a feje víz alá merült. Átkozódva köpködött.

– Dögölj már meg végre, telement a szám iszap…

– Kíméljetek, jóvá tesze… – a közelből hallatszó siránkozó hang ordításba, majd elhaló jajgatásba váltott át.

A vezér mindent lebíró élnivágyásában nem törődött semmivel, de a közelből hallatszó jajgatás megijesztette.

– Sebő! Te vagy az? – kérdezte harsányan, mert felismerni vélte visszaforduló társa hangját. – Mi van veled?

Nyugodt, idegen hang hallatszott:

– Jajgat, mert nem akar oda menni, ahová való, az orozó ganéja! Pedig kijár neki a pokol tüze, mit sajnáltatja magát? Mindjárt megdöglesz, mocsok, Márton oda lőtt, ahová kell!

Lassan lépkedő lovasok tűntek föl húsz-huszonöt lépés távolságban.

– Né mán, de ügyesen úszkálsz, cimbora! – szólt az egyik a kepeszkedő férfira. – Meglőjem ezt is, Kerecse bátyám?

– Engemet nyomott bele az iszapba, hogy kijusson! – hörögte a magára hagyott rabló. – Engem lőj le, uram, könyörgöm! Ne ettől a dögszagú mocsoktól fulladjak már meg!

– Iszapszag az, nem dögé! Amúgy meg nem vagyok én úr, csak egy bojtár Benéről! – szerénykedett a másodszor megszólaló fiatal legény, Márton. – Megadjam neki a kegyelmet, Kerecse? – kérdezte félszemű, vaskos bajuszú társától.

– A testeden mászott ki? – kérdezte nyugodt hangon a félszemű, és ráförmedt a csúszó-mászó emberre: – Rossz irányba igyekszel, toportyán! Fordulj vissza a mocsárba, ott a helyed, annak a fenekén!

– Soha! – hörögte Péter. Hasra fordulva igyekezett a lovasok felé. – Bármit kérhetsz, uram, a rabszolgád leszek… – Nyílvessző csapódott bele a lapockájába, a fájdalom abbahagyatta vele a fogadkozást. Üvöltött.

– Tudom, hogy fáj, ordas! Meg is ölhettelek volna vele, de alig feszítettem meg az íjamat! Nem törte szét a lapockád, csak beleállt! Visszafordulsz a társad felé, vagy kapsz még egyet!

– A szolgád… amíg élsz! – A rabló erőt vett a fájdalmán, újra könyörgött. A második vessző a vállába csapódott bele. Ezt is alig megfeszített húr vetette ki, nem ölt, csak fájdalmat okozott. A bajszos rezzenéstelen arccal nézett rá, majd újabb vesszőt tett a húrra. Pillantása olyan közönyös volt, hogy a rablók vezére megértette, nem várhat kegyelmet. Szűkölve fordult vissza, és elhagyott társa felé igyekezett. A férfi, akinek a víz majdnem elérte a száját, eszelősen vigyorgott.

– Visszajöttél? Velem döglesz meg, okos vezérem? Köszönöm, uram! Köszönöm! Még egy vesszőt pazarolj rám, és imába foglalom a neved!

– Aki marhát rabol, meghal! – válaszolta a félszemű. – Szenvednie nem kell, csak meghalnia! Üzensz-e valakinek, mielőtt eltávozol?

– Mindenkim odaátra került, amikor jöttek az átkozott mongolok. Nincs olyan, aki előtt szégyenkeznem kellene!

Kerecse villanásnyi idő alatt illesztette vesszejét az íjra, a vashegy gyomorforgató, nedves reccsenéssel hasította ketté a rabló koponyáját. Péter ekkor már társa közelében járt, ráhasalt a kiálló fejre. Nem szólt, nem könyörgött, csak lihegett. Eszelős, semmit se látó szemmel meredt a távolba.

– Mindenki meghal, aki marhát akar lopni, az egyik gyorsan, a másik lassan! – Kerecse hangja ezúttal is érzelemmentes volt. Megfordította a lovát, aztán odaszólt a fiatal férfinak. – Gyere, Márton, itt már semmi dolgunk! – A bojtár katonaviselt férfi volt, ám így, indulatok nélkül nem tudott ölni. Nagyot nyelve fordult meg, követte a félszeműt. A lovak lépteinek zaja egy idő után elnyomta a rabló eszelős lihegését, a legény újra nyelt egyet, próbálta elfeledni a halálraítélt tekintetét.

– Nem látom a marhát, biztosan hátrahagyták valahol – dörmögte Kerecse, miután alaposan szemügyre vette a környéket. – Kövessük visszafelé a nyomokat, és keressük meg…

– Minek a’ néktek? – kérdezte egy távoli, borízű hang, majd gazdája is kilépett a lombok rejtekéből a termetes nyárfa ágára. Baljában hatalmas íjat fogott. – Elhúztam má’ biztos helyre. Sose tanáljátok meg!

– Te csaltad őket az iszapkútba, Labolcs? – kérdezte Kerecse.

– Dehogy, én aztat montam nekijük, hogy ne menjenek arrafelé!

– Nem hittek neked, csak azért is arra mentek! – bólintott a félszemű. – Játszod a bolondot, miközben ravaszabb vagy, mint egy róka. Hogy vetted rá őket, hogy megváljanak a hústól?

– Két vesszőt lőttem beléjük!

– Az ilyen rábeszélésnek megvan az ereje! – bólogatott Kerecse, majd hozzátette. – Nem láttam bennük!

– Mert kihúzattam velük, ottan van nem messze tőletek! Drága jószág a vessző, nem szabad elherdálni!

– Csapdába csaltál, megöltél három embert, és elvetted a rablott húsukat, mocsárlakó. Ettől azonban még ugyanolyan bűnös vagy, mint ők! Márpedig aki marhát rabol, az…

– …meghal, tudom! Két véka halért megveszem a húst! Csupa sár meg mocsok! Tik kényes belűek vattok, csak kidobnátok!

– Ez igaz, ám attól a miénk! Legyen hat véka hal! Csík nem lehet benne!

– Ne mán, az egész napos munka, nem éri meg!

– Szigonyozz harcsákat! Az kiadós, azt is elfogadjuk!

– Négy véka hal! A harcsák megmarannak nekem, szeretem a húsukat.

– Rendben, de hetente csak egy vékát hozol, a másik héten a másikat! A fene se akar mindennap halat enni!

– Jó, viszont adjatok valamit inni! Kiszárad a torkom, ha embert ölök!

– Nem is öltél, csak becsaptad őket!

– Megöltem vón őket, de összevissza rohangáltak, nálam meg csak négy vesző vót! Elaluttam tennap, valami féleszű róka elhúzta a tegezemet oszt megrágta a szárukat!

– Mert mocskosan, véresen rakod el őket. Dögszagúak, és ezt lövöd bele a friss zsákmányba. Nem szívesen enném, amit te lősz!

– Tik vattok a kényes belűek. Nincs azokkal a vesszőkkel semmi baj!

– Azokkal nincs, amiket elrágott a róka, vagy a megmaradtakkal?

– Gúnyojjál csak, nem számít! Minden úgy van jól, ahogy nekem jó.

– Meghúzhatod a kulacsomat, csak előbb áruld el, hol az a biztos hely, amit nem találok meg, ha nagyon akarom? – nevetett Kerecse.

– Sehol se! – röhögött a beszélgetés alatt közeledő torzonborz, mocskos alak. – Ottan van előttetek a hús! Tízet léptél vón a lovaddal, oszt belebotlasz! Azér’ fizettem érte, mert nem maratt időm eldugni.