Peter Juščák: ...és ne feledd a hattyúkat!

Megannyi könyv íródott már a Gulagról, a „javító-nevelő munka” céljából létrehozott sztálini munkatáborokról. Vannak köztük ismertebbek és kevésbé ismertek – utóbbiak közé tartozik Peter Juščák 2014-ben megjelent regénye, melyet Polgár Anikó fordításában az idén ismerhetett meg a magyar olvasóközönség.

A Gulag bizonyára sokunk számára összeforrt a nagy orosz diktátor, Sztálin nevével. Az 1937-es sztálini tisztogatás kezdte igazán megtölteni az addig is használt munkatáborokat, akkorra már többmillió embert hurcoltak el, főként mondvacsinált politikai indokokra hivatkozva. E regény főhőse, a késmárki Irena is egy ilyen áldozat volt. Bevagonírozása után a Zónában előbb az elgeni kórház nővérei között találta magát, ezáltal akár szerencsésnek is mondhatnánk, mert ott a körülmények nem voltak annyira siralmasak, végül aztán a többi fogolytársához hasonlóan ő is a piszcsaki táborba került.

Irena és lágertársai sorsa hozzám hasonlóan bizonyára minden olvasót mélyen megérint majd. Hihetetlen volt számomra az az összetartás, amivel a nők azokban a nehéz időkben egymást támogatták. Megtalálhatunk ott többféle náció tagjait, lengyelt, oroszt, szlovákot, magyart, de ott a táborban nem számított, ki honnan érkezett, csak az, hogy túléljenek. Mindenkinek volt rá oka, kinek ez, kinek az. Irenát a táborban szült gyermeke éltette, miatta nem adta fel, hanem küzdött nap mint nap. A Zóna törvényei szerint az anyák a gyermekük hároméves korában két megoldás közül választhattak: vagy örökbeadják a gyermeket annak a családnak, akinél az egyébként is tartózkodik (a lágerben az anyák nem élhettek együtt a gyermekeikkel, csupán látogathatták őket – bizonyos időközönként), vagy megtartják őket, de ebben az esetben a büntetés letöltéséig a gyermek intézetbe kerül, távol az anyától. Ez a döntés állt Irena előtt is, mely súlyos teherként nehezedett rá: helyesen fog dönteni? Vajon melyik megoldás lenne a legjobb a kisfiának? Örökbeadás vagy intézet? Anyaként nagyon könnyen tudtam azonosulni Irenával, átéreztem gyermeke utáni aggódását, a lelkében érzett űrt, amit a kisfia hiánya okozott és azt az erőt, kitartást, ami végigvitte Zónabeli életén.

De nemcsak a karakterek és az események szempontjából tartom ezt a könyvet nagyon értékes olvasmánynak, hanem azért is, mert a szerző sajátosan kezeli az időtényezőt: vissza-visszanyúl a múltba, hogy minden fontos eseményről értesülhessünk. Szívesen olvasom az efféle módszerrel megírt történeteket, amelyek ezáltal érdekesebbé, izgalmasabbá válnak. Olvasás közben nem lehet elkalandozni, időnként erős odafigyelést igényel megállapítani, hogy a jelent vagy a visszaemlékezést, azaz a múltat olvassuk-e éppen. Emellett, meg kell vallanom, engem teljesen lenyűgözött, ahogy Juščák kidolgozta például Paraszka, a fogolyból lett őr karakterét, egy törtető, szigorú, férfias tulajdonságokkal rendelkező, kifejezetten rosszindulatú nőt, akinek a Zóna az élete: „Gyerekkorától kezdve folyamatosan védekeznie kellett. Aki védekezik, az bűnös, aki támad, annak igaza van – ezt tanulta az iskolában, ezért a kommunistáknak kötelességük, hogy mindig támadjanak, és így építsék ki saját igazságukat.” Ám hiába állt a rossz oldalon és tetteiért csupán megvetést érdemelne, mégis megsajnáltam szerencsétlent!

Szeretem, ahogy Peter Juščák ír, gyönyörű, szívhez szóló, ugyanakkor olvasmányos és ráadásul olyan témát dolgoz fel, ami a XX. század egyik legnagyobb tragédiája. Könyve méltó helyet foglalhat el a gulagregények között.