Főkép

Világ zenéi jöjjetek – akár ez is lehetne cikkem címe, mivel nagyjából egy évvel a Womex után újra elmondhatjuk: világzenei fesztiválon élvezhettük a műfaj legjobbjainak koncertjeit. Ez, akárhonnan is nézem, nagyon nagy szó, főként ha azt a tényt említem, miszerint a mostani együttesek közül többen az októberi, 16. Womexen is fellépnek – tehát kis túlzással egyfajta elő-Womexnek is felfoghatjuk a Budapest Ritmót.

 

Csütörtök

A négynapos rendezvény első napja Bartók Béláról szólt, és igazából a mai napig nem tudtam teljes mélységében feldolgozni a látottakat, mert ez nem a szó hagyományos jelentésében vett koncert volt, hanem kultúrműsor, amelyben a rendező koncepciója szerint játszottak az együttesek, hallgattunk levélrészleteket, perdült színpadra a tánccsoport. Érdekes volt, látványos, informatív – ennél többet egyelőre nem mondok róla, talán egy hét múlva mindent sikerül a helyére tennem.

 

Péntek

Pénteken mondhatni csökkentett üzemmódban folytatódott a Ritmo, mivel csak egyetlen helyszín üzemelt, ahol ezen a napon öt koncertet láttam. Illetve a hivatalos kezdés előtt részt vettem egy kvázi bemelegítő koncerten, ami ráadásul teljesen összhangban volt a fesztivál szellemiségével, miszerint a váratlan, szokatlan találkozásokra helyezi a hangsúlyt. Három magyar és két norvég (Georg Buljo, Per Willy Aaserud, Balogh Guszti, Csurkulya József és Balogh Tibor) közös produkcióját láttam. Ebben az volt a különleges, hogy csak két nappal korábban, szerdán találkoztak egymással, és azóta próbáltak közösen, korábban csak e-mailben kommunikáltak egymással. Tulajdonképpen mindenki a saját zenéjét játszotta, amit azonban sikerült összehangolniuk. Gyakorlatilag ez úgy nézett ki, hogy az egyik csoport elkezdett valamit, a másik fél pedig alájátszott, kiegészítette, és csere után képesek voltak továbbvinni. Vagyis ami addig cigánynótaként funkcionált, azt átváltott számiba – és számomra meglepő módon működött. Hol lassabb, hol gyorsabb számok váltogatták egymást, és az egésznek egyedi hangulata lett. Esetükben világzenéről beszélhetünk, amit megbolondítottak némi kísérletezéssel norvég részről, de a végeredmény tetszetős, élvezetes muzsika lett – tökéletes ráhangolódást biztosított az estére. Kíváncsi vagyok, hogy eljutnak-e közös albumig vagy nyilvános fellépésig.

 

Nyitásként az észt-ukrán Svjata Vatra együttest néztem meg, akiket korábban még sosem láttam/hallottam, és ha mindenáron valamihez szeretném hasonlítani őket, akkor az ukrán Haydamakyt nevezném meg. A zenéjüket nagyon leegyszerűsítve rocknak is mondják, csak ez nem fedi a valóságot, mert ez gyakorlatilag világzene. Népdalokat játszanak rockos felfogásban, bár helyenként némi esztrád is befigyel, és a látottak alapján azt mondom, hogy olyan zenészek alkotják az együttest, akik a jelek szerint bármilyen műfajban képesek játszani, és szemrebbenés nélkül ezt meg is teszik. De úgy, hogy közben a saját képükre formálják, hozzáadnak valami pluszt, egyediséget. A kasza pedig – miként az kiderült – még mindig nagyszerűen működik hangszerként, nem mintha egyébként nem játszottak volna mindenféle népi hangszeren, a dorombtól a dudáig.

 

Aztán az est általam legjobban várt fellépője következett, a finn Tuuletar. Négy lány, fiatalok, szépek – és tudnak énekelni. Röviden ennyi. A műfajukat vocal folk hopnak titulálják, ami azt jelenti, hogy az énekük nagyon erősen támaszkodik a finn népdalokra, és mellé beatboxot társítanak, amitől a produkció egyedi, első hallásra felismerhető lesz. Kis túlzással a Tuuletar úgy viszonyul a hagyományos asszonykórusokhoz, mint Puskás Tivadar kézikapcsolású telefonja egy hiper-szuper okostelefonhoz. Ráadásul nagyon jól összerakott színpadi műsorral jöttek, mert egyrészt négyen belakták az egész színpadot, folyamatos volt a mozgás, táncoltak, nem csak énekeltek. Másrészt kellőképpen szabadon kezelik az éneklést, hiszen többek között slam poetry stílusban olvastak fel a Kalevalából, beatbox aláfestéssel. Zseniális! Több alkalommal beleborzongtam a hangjuk okozta gyönyörűségbe, annyira hatásos, annyira élvezetes amit csináltak. Nem véletlenül szerettem az első lemezüket.

 

Az átszerelési szünet után következett a második csoport, akikre kíváncsi voltam. Maïa Barouh és társai pedig könnyedén elvarázsoltak azzal a hihetetlen produkcióval, amit a színpadon műveltek. A japán énekesnő például megkérdezte, hogy tudjuk-e mi az a matrojska baba? Természetesen tudtuk. Aztán közölte velünk, hogy azok a babák képletesen szólva azt szimbolizálják, milyen sok héja, arca van az embereknek. Ez az állítás annyira igaznak bizonyult vele kapcsolatban, amennyire csak lehetséges, mert folyamatosan átváltozott előttünk. Hol egyszál magában állt a színpadon, és a puszta énekével bűvölt el bennünket, máskor elszállós muzsikát játszottak, majd a fináléban a teljes társulattal hajszoltak extázis-közeli hangulatba bennünket, miközben felrobbantották a sátrat, olyan energiát szabadítottak fel. Főként Maïa Barouh bizonyult energiabombának – ő volt az első az este folyamán, aki rá tudta venni a közönséget, hogy menjünk előre és vegyünk részt azon a szeánszon, amit az ainuk (japán őslakosok) medveszertartása ihletett. Hol révültünk, hol extázisban táncoltunk, hol egyszerűn csodásan éreztük magunkat. Egyértelműen az est csúcspontja volt ez a szerzemény, muszáj lesz meghallgatnom a lemezüket, hogy megtudjam stúdióban mire képesek, mert ez így bámulatosnak bizonyult.  Ez a koncert tipikus itt és most pillanat volt, amikor közben semmire nem gondol az ember, nincsenek asszociációk, emlékezés, csak a zene élvezete, ami átjár és feltölt.

 

Utána következett az amerikai-afrikai Kondi Band, amelyben a vak Sorie Kondil és DJ Chief Boima hozta közös nevezőre a zenét. Előzetesen voltak fenntartásaim, de utólag azt mondom, összhatásában kellemes élményt nyújtottak. Nem volt benne annyi Afrika, mint amennyi lehetett volna, igazából a nyugatias ritmusszekció inkább gyöngítette, mintsem erősítette a produkciót – viszont ennek ellenére tetszettek a hipnotikusan hömpölygő, egyszerű dallamok, értem, miért válogatták be őket a Womex idei fellépői közé.

 

Éjfél után lépett színpadra a Throes+ The Shine, akik igazi bulizenét játszottak két rapperrel az élvonalban. Ekkorra már csak a bulizni vágyó kemény mag maradt a sátorban, és mivel már nagyon fáradt voltam, elindultam hazafelé, hogy kitapasztaljam az éjszakai közlekedés rejtelmeit.

 

 

Szombat

Erre a napra jutott a legtöbb koncert, és ekkor láttam talán a legtöbb látogatót. Előzetesen arra gondoltam, hogy ha minden nap látok három jó produkciót, függetlenül a műsorban szereplő koncertek számától, legyen az öt vagy tizenöt, akkor már jól jártam. Ez nem azt jelenti, hogy a többi fellépő színvonala gyenge lenne, vagy ne topkategóriás együttesekről beszélnénk, egyszerűen csak azt jelenti, hogy a Budapest Ritmo fesztivál kellőképpen széles közönséget szólít meg. Akárcsak a Szigeten, itt is van miből válogatni, mindenki talál kedvére való zenét. Egyébként a Szigetes hasonlatot azért sem érzem nyakatekertnek, mert a Sziget is kicsiben kezdte – majd nézzük meg huszonöt év múlva, mivé növi ki magát a Ritmo. Jövőre gondolom majd nézőből is több lesz, de így legalább élvezhettem a szellős nézőtér előnyeit (nem takarták a kilátást, volt hely a táncra, elmaradt a lökdösődés, stb.).

 

Mondjuk az este első programja (Both Miklós és az ukrán vendégénekesek) teltházas lett a Fesztivál Színházban, mindenütt emberek ültek, nem láttam üres széket. A program a kétéves gyűjtőút kincseiből állt össze, két faluból jöttek énekesek, fiatalok és idősek, nők és férfiak. Többszólamú ukrán népdalokat adtak elő, amelyeket a gyűjtő és muzsikustársai kísértek, zenei aláfestést biztosítva. Ez utóbbi új dimenziókat nyitott, és helyenként még illett is a népdalokhoz, de szerencsére az este nagyobbik részében egyszerűen csak félrehúzódtak, és hagyták, hogy az énekesek hangja betöltse a színháztermet. Nagy jó ötletnek tartom a közbeszúrt videókat, mert így belepillanthattunk a gyűjtés menetébe, hol humoros, hol szomorú jeleneteket láthattunk – tetszett, amikor az idős nénik felvétel előtt beszélgetnek, és szemlátomást nem értik, mit akarnak tőlük a magyarok.  Annyit mindenki megállapíthatott, hogy az ukrán dalok sem vidámabbak a mieinknél, ők is nagyon sok szomorúságot és borzasztóságot énekelnek, persze azért a jókedv sem hiányzott a „repertoárból”. A végén felállva tapsolt és ünnepelt a nézőtér (ilyet sem láttam még), és nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni az ukrán tanárnő köszöntő szavait.

 

Ezt követően az egyik koncerthelyszínről a másikra zarándokoltam, keresve valamit, amit nem találtam meg. A sátorban elsőként a dél-koreai Duo Bud sámánisztikus dob-pengetős hangszeres kettősével találkoztam. Ez a fajta révülős zene alapban tetszik, és szerintem a lemezüket meg is hallgatom majd, de ezen az estén nem sikerült egymásra hangolódnunk, így mentem tovább. Az átriumban a Babra játszott, és azt kell mondjam, hogy az egy évvel korábban látott produkciójukhoz képest sokat fejlődtek, a nagybőgős Varga Veronika éneke kifejezetten tetszett, de három szám után rájöttem, ezen az estén nem erre vágyom, pedig szemlátomást igyekeztek, és mindent megtettek amit tudtak – így továbbsétáltam a Fesztivál Színházba.

 

Ahol beültem a számi Vassvik yoik koncertjére. Személy szerint szeretem mind Mari Boine, mind a nemrég hallott Arvvas muzsikáját és semmi bajom sincs a számi torokénekléssel. Viszont a trióról kiderült, hogy nem az én zenémet játszák. Ez nem az énekesnek köszönhető (ő kifejezetten meggyőzőnek bizonyult), hanem a két kísérőnek, akik az ízlésemhez képest túlságosan alternatívak, kísérletezők voltak, és ezért egy idő után távoztam. Következett a Bartók terem, ahol Omar Faruk Tekbilek muzsikált. Az idős férfi kellemes hangjával és keleti dallamokkal bűvölt el bennünket, szemlátomást élvezte a zenélést. Ez sem volt rossz, csak ekkorra már rájöttem, hogy valami pörgősebb zenére vágytam, ezért ismét következett a sátor.

 

 

Utólag kiderült, hogy számomra itt kezdődött az este, az osztrák Federspiel koncertjével. Ami fura, mert igazából ők azt mutatták meg, mit lehet hét fúvóshangszerből kihozni, kiegészítve alkalmi énekléssel. Megtudtam tőlük, hogy mi a jódli városi változata (Dudler), valamint azt, hogy a mexikói dallamokat bizony tanítani kell Ausztriában, mert születéskor nem kerül bele az osztrákok vérébe. Ez a társaság ismét bebizonyította tudását, és szemnek-fülnek tetszetős amit csinálnak: fiatalos, humoros, változatos, muszáj lesz belehallgatnom az új lemezbe.

 

Ezután szünet következett, amit arra használtam fel, hogy megnézzem Vardan Hovanissian és Emre Gültekin közös produkcióját. Ez szintén nagyon sok embert érdekelt, és nagyon jó volt, csak az osztrákok után túlságosan nyugisnak bizonyult. Így visszaballagtam a sátorba, hogy megnézzem a Monoswezit. A koncertjük elején még úgy éreztem, hogy az európai, pontosabban skandináv zene, amit a két fekete bőrű muzsikus alá pakolnak a többiek, inkább gyengíti, mintsem erősíti az afrikai alapokat, de nagyjából félidőben átbillent a mérleg nyelve, és olyat muzsikáltak közösen, annyira ihletett volt a közös játék, hogy fantasztikus örömzene kerekedett belőle. A fináléban pedig olyan pergő és dinamikus jammelést csaptak, amilyet utoljára a tavalyi Womexen láttam pár afrikai együttesnél. Hope Masike hangja nagyon szép, Calu Tsemane pedig lazán hozta a fekete ritmusokat, kettejüknek tényleg vérükben van a zene, ahogyan táncoltak, énekeltek, zenéltek – nagyon tetszett.

 

Ekkor már éjfélt mutatott az óra, és rövid tanakodást követően külföldi ismerősömet rábeszéltem arra, hogy zárásként nézzük meg a Góbét. Eredetileg nem erre készültem, mert úgy voltam vele, hogy őket még lesz alkalmam élőben látni, míg Pekko Käppi & K:H:H:L ki tudja mikor jön hozzánk legközelebb. Viszont az is tény, hogy hosszú hónapok teltek el az utolsó Góbé élményem óta, és úgy éreztem, Silvijnek látnia kell az egyik kedvenc magyar társulatomat. Nem bántam meg ezt a döntést. Igaz, a megszokottnál rövidebb volt a koncert, és tény, aznap ez már a harmadik fellépésük volt, viszont ez egyáltalán nem érződött rajtuk. Azt kell mondjam, ez a második legjobb Góbé koncert volt, amit eddig láttam (első helyet a szülinapos birtokolja). Nagyon jó hangzást kaptak (ez egyébként igaz az összes, általam látott koncertre, miként a világításra sem lehetett panasz), olyan erővel szólaltak meg, hogy csak zengett tőle a épület. Eleve mosolyogva jöttek fel a színpadra és gyakorlatilag szétszedték a házat. Fiatalos lendülettel, megfelelő hangszeres tudással, jól összeállított programmal – egyszerűen zseniálisak voltak. Nem csoda, hogy a kései időpont ellenére sokan összegyűltünk élvezni a muzsikát. Az viszont meglepett, milyen sokan ismerték a szövegeket, és énekelték együtt a színpadon állókkal.

Soha rosszabb napzárásom ne legyen.

 

 

Vasárnap

Ezt a napot is azzal a gondolattal kezdtem, hogy ha ma is látok három nagyon jó vagy HŰHA koncertet, akkor maximálisan elégedett leszek a Budapest Ritmóval – az, hogy közben láttam egy rakat minőségi külföldi fellépőt már csak a ráadás. A nap első koncertje hétkor kezdődött, az osztrák Ramsch und Rosen mutatkozott be az feltörekvő együttesek színpadán, az átriumban. Ők hagyatéki leltárt adtak elő, ami alatt az kell értenünk, egy régi házban, mindenféle antikvitások között találtak ódon kottákat, és amikor átnézték, úgy gondolták, ezek között vannak olyan dallamok, melyeket kár lenne az enyészetnek hagyni, és némi feltuningolás után versenyképes produkció lehet belőle a világzene piacán. Tényleg eredeti és egyedi amit létrehoztak, ahhoz tudnám hasonlítani, ha valaki echte császárvárosi melódiákat modernizálna, és mindenféle egyéb náció zenjével keresztezve tálalná a kávé és a sütemény mellé. Tetszett Julia Lacherstorfer hangja, Simon Zöchbauer pedig már tegnap, a Federspiel tagjaként megmutatta milyen jó muzsikus. Ideálisak voltak az este bemelegítésére – meglátjuk mi lesz velük hosszútávon.

 

Ezek után sietősen trappoltam a sátorba, hogy élőben megnézzem a mauritániai Noura Mint Seymalit. A lemezéről írtam nemrég, szóval nekem nem volt újdonság a zenéjük, így tényleg csak arra kellett figyelnem, mire képesek a színpadon. Mennyire képesek életre kelteni azt a muzsikát, amivel az albummegjelenés után felkerültek a világzenei slágerlistákra – teszem hozzá, megérdemelten. Mint kiderült, hús-vér valójukban jóval többre képesek, mint amit stúdióban műveltek, így még jobban átjött az európaitól teljesen eltérő felfogás, ahogyan a zenét megközelítik és játsszák. Jimi Hendrixbe oltott sivatagi blues és rock, leginkább ennek mondanám azt, amit csinálnak. A három zenész annyira lazán, mégis örömmel muzsikált, ahogy ismételtek, cifráztak, végtelenítettek, meg nem unva, bele nem fáradva, egyszerűen – az élményszámba ment, és persze a koronát minderre Noura Mint Seymali hangja tette fel. Hangulatos és emlékezetes koncertet adtak, újabb itt és most pillanattal gazdagítottak.

 

A következő állomás a Kapela Maliszów átriumos színpada lett, akik már javában játszottak, mire odaértem. Első hallásra úgy tűnt, hagyományos lengyel népdalokat adtak elő, szép volt, jó volt, méltán kerültek ide. Pár szám alapján nem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak róluk, talán majd a következő lemez után kiderül.

 

Utánuk beültem a Szalóki Ági, Pandzarisz Dina és Lakatos Mónika hármas közös koncertjére, mert kíváncsi voltam a gyakorlatban miként működik, ha az egymástól eltérő stílusok egyszerre lépnek színpadra. Meglepő módon működött, tényleg hatottak egymásra. Azért elsőre furcsa volt a vérbő cigányzenét ebben a teremben hallani, hiszen a közönség székhezkötötten élvezte a mozgásra, táncra késztető ritmusokat, és esélye sem nyílt arra, hogy a tapsoláson kívül más formában vezesse le energiáját. Hiába volt jó együtt látni az énekesnőket, nem maradtam sokáig, mert este tízkor kezdődött a dán Mames Babegenush jelenése a sátorban.

 

Róluk semmit sem tudtam előzetesen, így tényleg egyedül rajtuk múlt, mennyire sikerül meggyőzniük. Nagyon kellemes meglepetésnek bizonyultak. A zenéjük alapban klezmer, de értelmiségi felfogásban; gyakran játszottak a balkáni rezesbandákra emlékeztető motívumokat, rendszeresen és habozás nélkül átváltottak jammelésbe, örömzenét produkálva a színpadon. Mintha csak most találkoztak volna, és az ismerkedést a zene révén ejtenék meg. Kedvükre játszottak, variáltak, olyan messze eltávolodtak az eredeti dallamtól, amennyire csak lehetett, vagy tán még annál is tovább, hogy aztán egy adott jelre folytatódjon az eredeti nóta, mintha a pár perces közjáték meg sem történt volna. Ők voltak az egyetlenek, akik szólókat játszottak, és ez elsőre nagyon fura volt egy világzenei koncerten. Megcsinálták, és igazából nem lógott ki a képből, tökéletesen beleillett a világukba, az intellektuális megközelítésbe. A többi jelenlévővel együtt engem is sikerült elbűvölniük.

 

 

Az átszerelési szünet alatt ismét körbejártam a többi helyszínt, láttam a horvát Klapa Reful férfikart, akik énekükkel megidézték a tengerpartot és a nyarat. Azt nem mondom, hogy überelték a tavalyi grúz kórust, de teljesen rendben van, amit csináltak. Lábpihentetésként következett Amira Medunjanin sevdahja. Erről úgy gondolom túl sokat nem kell mondanom, mert aki ismeri, az tudja miről van szó, aki meg nem, az úgy jár mint az előttem kifelé sétáló idős házaspár, akik csak annyit mondtak „Ez olyan balladaszerű volt.” Igen, teljesen jól látják, ez valóban olyan, itt senki nem fog táncra perdülni a boldogságtól. Na ez a koncert tényleg a Fesztivál Színházba illett, üljetek le, hallgassátok és fogadjátok be. Semmi mást nem kell csinálni.

 

Akik másra vágytak – köztük szerény személyem – azok, elvonultak a sátorba, némi kolumbiai hangulatért. A fellépő Meridian Brothers nevét és zenéjét nem ismertem, ezért fogalmam sem volt, mire számítsak. Így kisebbfajta kultúrsokként ért a látvány, amit a színpadra varázsoltak. Leginkább a szervezett káosz jut az eszembe róluk: latin zenealapokat elektronikával bolondítanak meg, ami ettől inkább illene bármely dancehallba vagy partyra, esetleg alterbuliba, mintsem ide – de meglepő módon bebizonyosodott, hogy tévedtem, ennek itt a helye. A zene hangjára előszivárgó közönség is megőrült, a színpadi káosz ellepte a nézőteret, mindenki táncolt vagy a maga módján élvezte a zenét. Amire a latin alapokon kívül a látványos előadás, a különböző effektekkel dúsított ismétlések és a humor volt a jellemző. Azt nem mondom, hogy a jövőben csak ilyen albumokat hallgatok majd, de Meridian Brothers legénysége ezen az estén, ezekkel a számokkal és közönséggel tarolt, zseniálisak voltak, mindenki felszabadultan élvezte a zenét. Játszottak cumbiát, amit saját képükre formáltak, eljátszották Hendrix „Purple Haze” nótáját spanyolul és elektronizálva, és sorolhatnám egy darabig – fantasztikus koncertet adtak, teljesen meggyőztek és felpörgettek.

 

Ezzel véget is ért számomra a Budapest Ritmo - tagjaimban jóleső fáradtsággal, élményekkel, felfedezésekkel gazdagabban indultam el hazafelé.

 

Pontosítok: ezzel csak az Első Budapest Ritmo ért véget, amit pár gyerekbetegség ellenére kötelező folytatni, mert idővel komoly, hiánypótló fesztivállá nőheti ki magát. A javítandók listáján egyébként csak apróságok vannak. Például betiltanám a MüPa hangosbemondóját, mert gyakorlatilag hazavágja az átriumos koncerteket, főként a vasárnapi fellépők szenvedték meg (Klapa Reful járt nagyon csúnyán ebből kifolyólag), és igazából nincs értelme, mert ide azért vagy felkészülten jönnek az emberek (ők menetrend szerint járnak egyik helyszínről a másikra), vagy a nagyszámú kiírás és programfüzet segíti a tájékozódást, esetleg épp azt élvezik, hogy egyik koncertről a másikra csaponganak.

 

Véleményem szerint valós igény van arra, hogy topligás világzenei koncertek legyenek a városban, ezért dícséretes, üdvözlendő és támogatandó a Budapest Ritmo. Szóval jövőre is gyűljenek ide a világ zenéi – és ennek a találkozónak szerencsére már ismerjük a pontos dátumát, ez pedig 2017. október 6-8!