Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

Vaudou Game: Kidayu (CD)

 

2016. október 7-én jelenik meg a francia Vaudou Game társulat új lemeze, amely gyakorlatilag ott folytatja, ahol az előző (Apiafo) abbahagyta. Ugyanaz a vérbő afro-funk, táncolható, testmozgató zene hallható rajta, amely megidézi a hetvenes éveket (ezt a törekvést erősíti a borító is), és közben mégis modern, tele élettel, vidámsággal. Mindezeken felül jókora adag soul is került az albumra, mintha egy fiatalabb évjáratú James Brown énekelne nekünk.

 

A zenén, az afrikai-vudu ritmusokon kívül nagyon sokat jelent számomra a Peter Solo togói énekes/gitárost kísérő muzsikusok vokálja, mert olyan öröm árad felőlük, amely mellett nem szabad szó nélkül elmenni. Ez legjobban talán a klipes „La Vie C’Est Bon” szerzeményben érvényesül a legjobban – időnként úgy éreztem, mintha a francia nyelv a háttérvokálban teljesedne ki, ez persze nem igaz, de ennek ellenére azt mondom, itt nagyon illik a szöveg a zenéhez, olyan ritmusa, dallama van, ami Solo nélkül is megállná a helyét. Mindezeken felül a büszkeség, az öntudat jut eszembe hallgatás közben: hat zenész, aki tudja mit csinál, és azt is, hogy mennyire jól csinálják.

 

Még két számot említek, kedvenceimet a Kidayu című lemezről. Egyik a „Revolution”, mert olyan lüktetése van, amihez foghatóval ritkán találkoztam mostanában. A másik pedig a „Locataire”, mert itt érvényesül legjobban a vudu varázs, a hipnotikusan előkígyózó dallam, amelyet ugyan időnként elnyel a Solo szövegelése és az ismétlődő ritmusszekció, de mire eljutunk a végére, szinte már részünkké válik.

 

Csak dicsérni és ajánlani tudom a Vaudou Game második albumát, mert táncos rendezvényekhez ideális a rajta lévő zene, s nem utolsó sorban olyan vérbő afro-funk muzsika, amely hallatán láb nem marad moccanatlan. Lazának tűnik, de valójában jól megkomponált szerzemények sorjáznak egymás után, napjainkba telepítve a hetvenes évek zenéjét és hangulatát, bizonyítva a zenészek tudását és tehetségét. Igazi varázslat, amit művelnek.

 

Kinek ajánlom: az afro-funk, tágabban értelmezve pedig a táncolható afrikai dallamok kedvelőinek.

2016-ban megjelent lemez (Hot Casa Records).

Bővebben az együttes facebook oldalán: https://www.facebook.com/vaudougame/

 

 

 

Tomáš Kočko & Orchestr: Velesu (CD)

 

Sokadszori meghallgatás alapján is azt mondom, ez a lemez nem könnyű darab. Elsőre persze megszédíti az embert fémességével és archaikus motívumaival, de, akárcsak Obi-Wan Kenobi, zavart éreztem a zenében. Mivel ez az érzés nem hagyott nyugodni, rászántam az időt, és újra meg újra lejátszottam. Teljesen mélységében még most sem sikerült felfognom, viszont már tisztult a kép, és ennek köszönhetően megemelem képzeletbeli kalapomat Tomáš Kočko előtt.

 

Szerintem kifejezetten erős koncepciót jelent, ha egy isten nevét választja valaki lemezcímnek. Ott van benne a lehetőség a vallás, a mágia, a hit és a hívők közötti kapcsolat, vagy akár az istenek egymáshoz való viszonyának zenével történő feldolgozására. Velesu (Veles) a föld, a víz, az erdők és az alvilág istene volt a szlávoknál, valamint több más egyéb mellett a zene is hozzá tartozott. Az idők során (a kereszténység elterjedése után) ördögi figura lett belőle, vagy jobb esetben szentként tisztelték tovább.

 

Mindezek után nem okoz meglepetést az a tény, miszerint az album meghatározó eleme a népzene, melynek eredete a régmúltba nyúlik vissza, amikor az istenek még az élet szerves részét képezték. Ének, kórus és népi hangszerek keverednek metal muzsikát idéző dobbal és gitárral, hogy közösen ruházzák fel ezt a kilenc számot eltérő zenével, és főként eltérő hangulattal. Van, ahol nagyívű éneket kapunk, máskor a pörgősebb zene ellenére elszállós, révülős érzés uralkodik, míg a lemezzáró tétel kifejezetten szomorúra, komorra sikeredett. Ez például értelmezhetjük a régi istenek bukása feletti bánkódásként vagy a régi világ eltűnése feletti kesergésként is.

 

Nekem legjobban a címadó szerzemény tetszett, köszönhetően a megállíthatatlan dallamnak és az egyszerűnek tűnő, ám gazdag hangszerelésnek, amit csak megkoronáz Kočko éneke, majd a helyére lépő kórus. A dorombbal indító „Dokola” a vokális részekben rejtező energiáknak köszönhetően egyszerre emlékeztet a falusi fiatalok egymásnak felelő csoportjaira, míg a hangszerelésben megmutatkozik mindaz, ami egyébként az egész album sajátja, jelesül az egyszerűséget sugárzó hatást aprólékosan felépítő, átgondolt munka. Ezt éreztem elsőre zavarnak, de valójában nem erről van szó, csupán egy új utakat kereső, a népzenét más stílusokkal keverő, saját elképzeléssel bíró, azt megvalósítani képes művész kilencedik lemeze kíván többet az egyszerű meghallgatásnál.

 

Kinek ajánlom: szláv népzene és metal muzsika keveredik egyéni elgondolásokkal, a kristálytiszta vokál pedig már csak hab a tortán.

2016-ban megjelent album (Indies Scope).

Az előadó web oldala: http://www.kocko.cz

 

 

 

 

Noura Mint Seymali: Arbina (CD)

 

Nagyon jó érzés olyan előadó lemezéről írni, akit pár nap múlva mindenki megnézhet a Budapest Ritmo fesztiválon. Október 16-án, este nyolckor kezdődik Noura Mint Seymali koncertje a MüPa parkolójában álló sátor színpadán – természetesen ott a helyem az első sorban, hiszen még mindig sajnálatosan kevés világzenei koncertre jutok el a fővárosban (a tavalyi Szigetes fellépését sem láttam).

 

A mauritániai énekeső nem ma kezdte a zenélést, de az igazi áttörést a 2014-es Tzeni album megjelenése jelentette számára, idén szeptemberben pedig már itt a folytatás, az Arbina. A zene valahol Afrika és a sivatagi blues között helyezkedik el, de nem félúton, hanem valami egészen lehetetlen irányban, ahol meghatározó az elektronikus gitár, a mór hagyományok megőrzése, no meg a pszichedelia. Seymali énekében ott a griot örökség, és persze olyan hanggal bír, mi nemcsak a sivatagot, hanem a koncerttermeket is képes megtölteni.

 

Mindezen felül sikerült olyan zenésztársakat találnia, akik megfelelő hátteret, aláfestést biztosítanak, mi több, valóban egyedivé teszik ezt a muzsikát. Jó példa erre a „Mohammedoun” című szerzemény, ahol a kíséret zenéje ráérősen kacskaringózik, gyakorta visszatérve önmagába, a kiinduló dallamhoz, de az énekkel együtt mégis egyre magasabbra, eksztatikusabb állapotba jut, miközben ezt ellenpontozandó, mindig visszalépnek az alapokhoz, a nyugisabb állapothoz. A másik kedvencem a „Suedi Koum”, mert ebben Seymali játszik egy keveset a csak nők számára fenntartott ardine nevű hangszeren.

 

Harmadikként pedig a „Ya Demb” tételt említem, mert ez gyakorlatilag egy elszállós rocknóta, ahol az éneksávot Mark Knopfler helyett Noura Mint Seymalihangjára cserélték, és talán itt figyelhető meg a maga teljességében az a hangzás és felfogás, ami a négyesre jellemző. Kíváncsian várom a koncertet.

 

Kinek ajánlom: sivatagi blues, griot, rock, pszichedelia – újabb különleges zene.

2016-ban megjelent album (Glitterbeat).

Az énekesnő weboldala: http://www.nouramintseymali.com/