Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

The Womeximizer 16 (CD)

 

Eldőlt, idén biztosan nem leszek jelen a Santiago de Compostelában megrendezésre kerülő Womexen, amit nagyon sajnálok, mert az egymást érő koncertek, kiegészülve a fellépők változatosságával, bármely koncertévad csúcspontja lehet. Szomorúságomat két tény csökkenti: elsőként a Budapest Ritmot említem, ahol reményeim szerint látok/hallok pár remek előadást. Másodszor pedig ha fizikailag nem is leszek ott, de az éves válogatás (The Womeximizer 16) révén megismerhetem a fellépőket.

 

A lemezen hallható számok egy részét ismerősként üdvözlöm, hiszen év közben már találkoztam Calypso Rose, Noura Mint Seymali és Bixiga 70 utolsó lemezével. A hatás most sem változott, még mindig tetszenek, nem véletlenül kerültek fel a világzenei listákra. Az eddigi tapasztalataim szerint az ismeretlen felvételek egy részével nem tudok mit kezdeni, mert bármennyire jók a saját kategóriájukban, legjobb esetben semmit sem váltanak ki belőlem (és van, amit ötödszörre sem tudok végighallgatni). Mindezek után gondolom senki sem lepődik meg, hogy a harmadik csoportot vártam a legjobban: az izgalmas felfedezéseket, a többi közül valamiért kiemelkedő, egzotikus muzsikákat.

 

Ezek közül elsőként a Delgres triót említem, mert valami hihetetlen, amit csinálnak. Pedig nincs benne semmi ördöngösség, csupán keverik a Mississipi deltájának blues zenéjét, némi karibi-afrikai felütéssel, amitől az elveszti alapvetően szomorkás, bánatos hangulatát, és sokkal vidámabbá, táncolhatóbbá válik. Aztán ott a kolumbiai cumbia, amit az elmúlt év alatt egészen megszerettem: nekem egyik irányban ez a nagybetűs latin zene, amiben megvan a szükséges fiesta hangulat. Ezt hozta most el nekem a Puerto Candelaria – lassan hömpölygő dallamok, a stafétabotot egymásnak adó hangszerek és ellenállhatatlan vidámság. Harmadikként a cseh Ponk triót említem, akik szerint a népzene halott, de semmi vész, ők őrzik a hagyományokat (cimbalom, nagybőgő, hegedű, valamint régi dallamok formájában), és egyfajta postfolk stílusban vegyítik rock, blues és még ki tudja miféle stílusokkal. A végeredmény egy semmire sem hasonlító izgalmas valami lett, muszáj lesz albumot meghallgatnom tőlük.

 

Ezzel persze még nincs vége a felsorolásnak, hiszen Maïa Barouh, Tulegur vagy az Acid Arab szintén elnyerték tetszésemet, de helyhiány miatt róluk talán máskor, komplett lemez kapcsán lesz alkalmam lelkendezni.

 

Kinek ajánlom: az egész világot felölelő válogatás, amelyen jól elfér egymás mellett a merészen újító és a hagyománytisztelő, a fiatal pályakezdő és a nyugdíjas muzsikus – az egyetlen közös a garantált színvonal, aminek köszönhetően valóban élményt jelent a hallgatás.

2016-ban megjelent lemez (Piranha).

Bővebben az esemény weboldalán: http://www.womex.com/

 

 

 

Orkesta Mendoza: ¡Vamos A Guarachar! (CD)

 

Ezt az amerikai együttest nagyjából két éve láttam az egyik videómegosztó portálon, és teljesen lenyűgöztek azzal a lazasággal, ahogyan saját képükre formálták a különféle mexikói és egyéb latin muzsikákat – cumbia, ranchero, mambo, rumba és amihez éppen kedvük van. A társulat húzóembere egyértelműen Sergio Mendoza, aki nemcsak hangszeres tudásával, hanem komponistaként is meggyőző teljesítményt nyújtott számomra.

 

Ki más lenne képes arra, hogy megírjon egy nagyívű balladát, zongorával, bigbandszerű kísérettel. Aztán a hallgatók füle mögé csördítsen egy jóféle mexikói mariachit idéző előadással, amit hangsúlyos elektronikával fűszerezett. Majd jön egy nyugis cumbia, érdekes hangszereléssel, hogy áthullámozzon mambóba, amely nem tudja eldönteni, gyors legyen vagy lassú. Ezt az önkényesen kiválasztott blokkot garázsrock követi, latin módra, kórussal, lendülettel, élettelien. És ez így megy tovább az utolsó számig. Így leírva elsőre talán kaotikusnak tűnik a ¡Vamos A Guarachar! – de számomra is meglepő módon működik a lemez, nem esik szét darabokra. Olyan mintha Rióban sétálnánk karnevál idején, és minden utcasarkon más stílusban játszanának, és helyenként teret kap a pszichedelia.

 

Az amerikai elnökválasztási kampány alatt jelent meg az album, és az értelmezésem szerint azt bizonyítja a maga módján, hogy a kontinensen a zene nem törődik határokkal és kultúrákkal, hanem kénye-kedve szerint terjed, formálódik. Ez azonban nem hátrányára, hanem előnyére válik, avatott kezekben ettől csak szebb, gazdagabb lesz. Az Orkesta Mendoza második lemeze igazi csemege, ahol kedvünkre barangolhatunk a különféle hangulatok között – ezt a produkciót is jó lenne élőben megnézni.

 

Kinek ajánlom: igazi latinos, főként mexikói zene, kiegészítve némi nyugatos ízzel – korhatár nélkül élvezhető.

2016-ban megjelent lemez (Glitterbeat).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/orkestamendoza.az/

 

 

 

Brexit Blues (CD)

 

A fülszöveg szerint ez az album egy könnyed, mégis szomorkás hangulatú gyűjteménye az európai népzenék és a blues találkozásának, valamint egyfajta kesergés a kilépés miatt, miközben nyíltan hirdeti az unió kulturális sokszínűségét. Azt nem tudom, mennyire sikerül a zene révén megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját, nyitottabbá, befogadóbb tenni őket, de abban biztos vagyok, hogy ösztönöz a kerítéseken/határokon túlra tekintésre, felkelti a kíváncsiságot a szomszédok muzsikája iránt.

 

Személy szerint azért tartom nagyon sokra a kiadó válogatásait, mert tényleg a kortárs világzenei előadókkal ismertetik meg a hallgatókat, kis túlzással ha meghallgatjuk valamelyik tematikus albumot, naprakészek leszünk az adott stílust illetően, mert nem csak a hozzájuk szerződött előadókból válogatnak. További plusz pontokat jelent, hogy nem egy kontinensre vagy irányzatra koncentrálnak, hanem kis túlzással az egész világgal foglalkoznak, mi több, a régi jazz és blues gyöngyszemekből is rendszeresen szemezgetnek.

 

A mostani listán találtam ismerős neveket, amin azért annyira nem lepődtem meg, hiszen logikus, hogy a Söndörgő vagy Kristi Stassinopoulou & Stathis Kalyviotis nem maradhat ki, elvégre jelenleg a kiadó legjobbjai között szerepelnek. Inkább a többiekre koncentráltam, és már rögtön az első, Chłopcy Kontra Basia nevű lengyel trió elbűvölt, az ének és a zene finom párosításával, amely ugyan inkább jazz mint más, de van annyira füstös klubhangulatú, hogy muszáj szeretnem.  Dimitris Mistakidis gitárjátékában ott van jelen Hellász napsütötte vidámsága – és így ez az egyetlen szerzemény, amely hangulatát tekintve kilóg a sorból, talán éppen ezért tetszik. A következő meglepetést a „Pannonian blues” okozta, részben azért, mert ezt nem magyar előadó jegyzi, hanem Boris Kovač & La Campanella, no meg annak az őszi esőben merengős hangulatnak, amit a szaxofon és a diszkréten kísérő zenekar összehozott.

 

Kinek ajánlom: az európai zenéket kedvelőknek, szomorkásabb, merengősebb hangvétel uralkodik az albumon, de ehhez az őszi időhöz pont ideális.

2016-ban megjelent album (Riverboat Records).

A kiadó weboldala: http://www.worldmusic.net/store/browse/label/riverboat/