Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese

Az utóbbi években egy nagyon erős trend ütötte fel a fejét a magyar irodalom berkein belül: szép sorban, viszonylag rövid időn belül, egymást követve jelentek meg a szocializmus időszakában, a lepusztult Magyar Vidéken játszódó kötetek (hogy csak kettőt említsek: Borbély Szilárdtól a Nincstelenek és Háy Jánostól a Napra jutni), amelyek az elmaradottságról, a provincializmusról, az elkorcsosult néplélekről, az előítéletekről, a feldolgozatlan múltról és a mélyszegénységről tudósítottak. Elsősorban Borbély búcsúkötete volt az, ami berobbant a köztudatba, és szinte azonnal az irodalmi kánon részévé vált – nekem is tetszett, sőt, nagyon szerettem (már amennyire lehet szeretni egy ilyen témájú kötetet). Azonban a szörnyűbbnél szörnyűbb leírásokat olvasva, mindig azt vártam, ahogy mondani szokás, hogy majd még egy csecsemő is felsír a távolban, és megint csak újabb válogatott rémségek következnek az eddigiek után.

Bár Milbacher Róbert kötete, a Szűz Mária jegyese is ugyanebben a korszakban és ugyanezen a vidéken játszódik, itt közel sem a szegénységen, a nyomoron és a borzalmakon a hangsúly (persze van ez is szép számmal), hanem itt megjelenik egyfajta falusi humor; áradó, anekdotázó kedv és régies történetmesélés, ami mindenképpen újszerű ebben a témakörben. Így nálam rögtön egy kisebb piros ponttal nyitott az 1971-ben született szerző első prózakötete.

A Pécsi Egyetem tanára egy jól ismert és sokak által használt elbeszélésmódot használ ebben a debütáló kötetben: többé-kevésbé összefüggő novellák alkotják ezt a novellaciklust vagy regényt (mindkettőnek nevezhetjük ezt az alkotást), amelyek során közös a helyszín (a névtelen magyar falu, amelyik szinte bármelyik lehetne az országban), közösek az alakok (tipikus, bár néha sablonos vidéki figurák), és az egyik történet mellékalakja lesz majd a másik főszereplője. Ez az elbeszélésmód is nagyon jól működik, nem kell sok hozzá, hogy ismerősünk legyen a falu apraja-nagyja, és maga a település is.

Milbacher szép, idézhető és szerethető nyelven mesél. Ebben a kijelentésben elsősorban a mesél ige a hangsúlyos, mert a nyelvezettel ugyan azért adódnak problémák (szerintem sem a korabeli beszédmódot, sem a mait nem tudja tökéletesen imitálni, valahol a kettő közötti senkiföldjén ragad, ami egyesek számára – szépség ide, szépség oda – zavaró is lehet), de a lényeg, hogy a mese árad, és néhol a magyar irodalom legnagyobbjait juttatja eszünkbe. Végig tökéletesen érezhető, hogy a szerző a régi, jól bevált módon inkább történeteket mond el, nem ideologizál, és nem akarja egy az egyben nagy témákra felhívni a figyelmet, nem akar világmegváltó gondolatokat kifejteni – ezért jár egy újabb piros pont. És az értékelésem bőven az ajánlandó kategóriába billen.

Összességében Milbacher szépirodalmi pályakezdése ígéretesnek mondható, egy szerethető, működő, jól olvasható könyvet tett le az asztalra, amely ugyan messze nem tökéletes, de megvan benne minden, ami idővel a kortárs irodalom élvonala közelébe repítheti. Drukkolok neki!