Köves Gábor: Mi az, hogy nagymenők?

Van a sztárok kukkolásának egy egészen megbocsátható formája, amit úgy nevezünk: interjú. Persze irányított a „kukkolás”, az interjúalany sosem enged minket mélyebbre, mint amennyire akar, de mégis olyan érzésünk van, mintha a legbelső magánéletébe nyernénk betekintést. És itt most nem arra gondolok, hogy megtudjuk, mekkora menőség-faktor volt Mads Mikkelsen gyerekei szemében, hogy az édesapjuk szerepelt egy Rihanna-klipben. Még csak nem is arra, amikor nevetgélve olvassuk, hogy Jonathan Franzen és Bret Easton Ellis kinek szól már megint be, vagy hogy Mario Vargas Llosa miért vágta pofon Gabriel García Márquezt. Ez is lehet érdekes, ez is belépés privát szférába, de ez mégis bulvár. Könnyed, vicces információ, gyorsan el lehet tárolni az agyunk hátsó szegletében, hogy aztán előhozakodjunk vele egy beszélgetés közben, de mégsem kapunk általa igazi képet az adott emberről.

Kétféle interjút szeretek igazán olvasni. Az egyik az informatív: amikor valóban mélyebben megvizsgálhatjuk egy író könyvét vagy egy rendező filmjét – amiből számos olyan apróság megvilágosodik előttünk, ami aztán hozzásegít, hogy más szemszögből láthassuk az adott művet. Nem műhelytitkokra gondolok, inkább a szerző fejében (sőt, sokszor a tudatalattijában) rejtőző részletekre, amit csak az igazán jó újságíró képes onnan kiszedni. Viszont ha ez megtörténik, az tényleg zseniális interjú lesz, és borzasztóan sokat tud segíteni nekünk, olvasóknak, nézőknek. A másik típust, aminek talán még jobban a rajongója vagyok, úgy nevezném el, hogy a személyes. Itt nem feltétlenül a beszélgetés tartalmán, nem az információértékén van a hangsúly: azon is, de másként, sokkal inkább arra figyelve, hogy mit közvetít az adott személyről. Még ha csak parányi mértékben is, de ilyenkor megérthetjük és megismerhetjük az interjúalanyt. Felcsillan a valódi személyisége, az, amit nem fed el a külvilág és a népszerűség máza; megláthatjuk a hús-vér embert, aki ugyanúgy érez, akinek ugyanúgy lehetnek fájdalmai, kételyei, vagy épp örülhet, lehet boldog. Köves Gábor ez utóbbinak a mestere.

Még jó, hogy a Magyar Narancs online és nyomtatott felületének (no meg a Marie Claire vagy az Élet és Irodalom) munkatársaként lehetősége adódik korunk „nagymenőivel” beszélgetni. Mindegy, hogy telefonon, skype-on vagy személyesen, ugyanolyan jó hangulatban, érdeklődve, de nem rámenősen képes kérdezni – érezhető, hogy valóban tiszteli és kedveli interjúalanyait, akik pedig természetes nyíltsággal hálálják meg mindezt (ez alól legfeljebb az e-mailes „beszélgetések” a kivételek, de csak a technika és a korlátok miatt). Nemcsak a lakásukba engedik be, de a magánéletükbe is: finoman, apró kérdésekkel, de mégis egyre többet tudunk meg. Mondjuk Neil Gaiman és Amanda Palmer házasságáról (mindketten szerepelnek a kötetben!), Liv Ullmann családjáról (emlékeztetőül: férje Ingmar Bergman, lánya Linn Ullmann) vagy Esterházy Péter gyerekkoráról.

Nehéz persze megmagyaráznom, hogy miért tartom olyan inspirálónak, ahogy Philip Roth és Paul Auster az írói pályájuk kezdeteiről mesélnek; hogy miért örülök annyira Bud Spencer és George R. R. Martin jókedélyének, humorának; vagy hogy miért nyűgöz le Michael Haneke, Tom Stoppard, Vlagyimir Szorokin és Orham Pamuk stílusa. Kukkolás ez, valójában olyan dolgokat tudunk meg, amihez nem sok közünk van, és egyébként is, alapjaiban úgysem befolyásolja a könyvekről vagy a filmekről szőtt véleményünket. Miért ennyire érdekesek számunkra a sztárok? Egyáltalán, miben más ez, mint amikor a „celebek” dolgait firtatják a bulvárújságok, miért „alábbvaló” az? (Az lenne?) Csak azért, mert ezúttal a kulturális, értelmiségi körökből érkeztek az írók, rendezők, színészek? Ez már vajon sznobizmus?

A választ mindenki döntse el maga, én mindenesetre továbbra is nagyon lelkesen olvasok interjúkat. Persze a Mi az, hogy nagymenők? egy részéhez is volt már szerencsém korábban, de mégis más így összegyűjtve, rövid kommentárral kiegészítve végiglapozni őket – Köves ugyanis rendszeresen mesél az interjú elkészültének (sokszor meglehetősen vadregényes) körülményeiről is, amolyan „műhelytitokként”. Ez utóbbi számomra már csak azért is nagyon tetszett, mert nemcsak olvasok, de alkalmanként magam is készítek interjúkat, és hát a mostani kötet már csak inspirációs forrásnak, „tananyagnak” sem utolsó. Szeretnék egyszer én is hasonlóan jó interjúkat készíteni, de rám azért még hosszú út vár. Addig is kívánok Köves Gábornak még több elképesztően „nagymenő” interjúalanyt – önző módon legfőképpen azért, hogy egyszer mi is olvashassuk ezeket a beszélgetéseket.