Főkép

„A diétaipar az egyetlen olyan jövedelmező üzletág a világon, amely 98%-os hibagyakorisággal dolgozik.”

 

Te mit tennél meg a testvéredért? – szegezi nekünk a kérdést az emberi kapcsolatokat rendre savba mártogatott bonckéssel vizsgáló Lionel Shriver. Nyeljük csak vissza nyugodtan az automatikus válaszainkat, és inkább olvassuk el a regényt, érdemes.

 

Amikor Pandora, a „véletlenül sikeres” negyvenes üzletasszony kimegy a reptérre egykor menő jazz zongorista bátyja elé, még csak azt hiszi, kissé kínos két hónapnak néz elébe azzal, hogy a lecsúszófélben lévő, épphogynem hajléktalan, egykori nagyratörő reményei siralmas maradványain tengődő testvérét rászabadítja kényszeres férjére és két, épp problémás kamaszkorát élő nevelt gyermekére. Azonban amikor meglátja a saját karikatúrájává hízott Edisont, amint kerekesszékben tolják ki a váróterembe, hogy ne tartsa fel az indokoltnál jobban a reptéri forgalmat, már tudja, hogy élete tán legnehezebb két hónapja vár rá. Ha nem több.

 

Edison elhízott. Nem a hétköznapi értelemben, nem kis hájikákkal küzd itt-ott a TV előtti nasitól meg az ülőmunkától, hanem groteszk mód, kórosan elhízott, majd’ 200 kiló. Mozogni alig tud, összetöri a bútorokat, az étteremben külön széket kell neki keríteni és lehetetlenné teszi a közlekedést a konyhában. Útját lépten-nyomon pizzásdobozhalmok, literes tejszínesflakonok, gigászi éttermi számlák és kiürült cigisdobozok szegélyezik. Mintha puszta létével akarna fricskát mutatni Pandora ételfasiszta, egészségmániás, testét válogatott kínzásokkal gyötrő férjének, Fletchernek. És még a súlya a legkisebb baj vele. Mert Edison saját egykori zsenijének teljes tudatában osztja az észt mindenről és oszt ki mindenkit; rávezeti Pandora lázadó kamaszfiát arra, hogy a főiskola felesleges időpocsékolás; összetöri Fletcher legszebb saját készítésű bútorát és nyíltan vállalja, hogy halálra akarja enni magát. Míg ki nem derül, hogy a belengetett turné is csak egy jól festő hazugság és a két hónapos pokol nemigen ér véget, hacsak…

 

Hacsak Pandora rá nem szánja magát, hogy csapot-papot otthagyva segítsen bátyjának kimenekülni a saját magára szabott poklából és lefogyni. Persze semmi sem ilyen egyszerű. Pláne nem olyan ellendrukkerekkel, mint a sértődött férj, aki túl azon a – tán jogos – megbántottságon, hogy felesége látszólag a testvérét választotta a saját családja helyett, életfilozófiájából adódóan is ott töri le a friss elhatározásokat, ahol csak tudja. Mert aki egyszer hibázott, nem tehet jót sosem. Aki egyszer bedobta a lovak közé a gyeplőt, sosem találja már meg. Aki egyszer kórosan elhízott, az már nem lesz tartósan vékony, csak teher mindenkinek, a testvérének, a társadalomnak, az egészségügynek – hovatovább, megérdemli, hogy halálra zabálja magát, lehetőleg minél hamarabb. Csak jó messze a mi otthonunktól, mondjuk egy barlangban, hogy ne legyen gondunk vele.

 

Shriver zsenijét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy miközben töviről hegyire elénk tárja az elhízásnak, e valóban össztársadalmi problémának (nem csak az USA-ban, nálunk is) megannyi vetületét, Fletcher alakján keresztül görbe tükröt állít a „másik oldal” elé is: az örök önsanyargatók, az örömtelenségüket, frusztrációjukat, kontrollmániájukat, saját testükkel szembeni bizonytalanságaikat az egészséges életmód álcája mögé bújtatók elé (amely csoport még véletlenül sincs köszönő viszonyban sem a valóban egészséges életmódot követőkkel). Shriver gonosz, mert ugyan szívünkből szánjuk, de meg is vetjük Edisont (mutasson bármennyit a saját mérlegünk nyelve), közben tiszta szívből utáljuk Fletchert, aki a felesége iránt érzett szakmai irigységet úgy kompenzálja, hogy kisajátítja az egészséges étkezést és a testedzést mint olyan valamit, ami a családban csak neki mehet jól – frusztrációt és végső soron dafke egészségtelen étkezést váltva ki a saját feleségéből és gyerekeiből. Így lehet, hogy bár személy szerint óriási marhaságnak tartom, hogy valaki otthagyja a családját és kétszemélyes szigorú diétatáborba kezdjen a testvérével, azon kapom magam, hogy szurkolok Pandorának. Nem is azért, hogy Edison lefogyjon, hanem hogy bemutassanak Fletcher testkultusz-terrorjának.

 

Persze Shrivernél semmi sem az, aminek látszik, a gyanúsan örömteli fordulatok pedig magukban hordozzák a tragédia előszelét. Tragédia? Vagy pusztán fájóan hétköznapi? Mulasztás? Vétek? Ostobaság? A könyv ezúttal több akar lenni (és persze több is) annál, amit nekem adni tudott. Az elhízásról, a diétaiparról, a korunkat mélyen átitató testkultuszról írott groteszk látleletként olvastam, és mint ilyen, csodásan elszórakoztatott; ám van egy mélyebb rétege is. Arról, mit vagyunk hajlandóak megtenni a szeretteinkért. Mit áldozunk fel, meddig megyünk el, hogy megmentsük azt, akinek rajtunk kívül nincs senkije, aki megmentené? Mit teszünk, ha kiderül, ő maga tán nem is akarja, hogy bárki megmentse? Felérhetne egy óriási pofonnal. Ha vagy olyan szerencsés, hogy még nem késő, felnyithatja a szemed. Ám ha a saját életed megkínált már a legnagyobb, jóvátehetetlen tragédiával, amit a szeretteink elhanyagolása hozhat, akkor azt kell mondanod: szép próbálkozás volt, kedves Lionel, de sajnos késő. Marad a szórakoztató, groteszk látlelet. Abból viszont kétségkívül a legjobb!