Főkép

Mészöly Miklós élete vége felé, 1995-ben rendszerezte addig megírt műveit: egy kötetbe szervezte, amelyek összetartoznak, és alkotott persze merőben új kompozíciókat is. Azóta a szerző már meghalt, eltelt jó huszonegy év, és csak most, 2016-ban jelent meg ennek az újragondolt életműsorozatnak az utolsó kötete, Sólymok csillagvilága, amely újra esélyt ad arra, hogy a szélesebb olvasóközönség is megismerkedhessen például a Magasiskolával, ami az életmű, és nem mellesleg a huszadik századi magyar irodalom egyik kulcsa. Ez elmondható még akkor is, ha Mészölynek nem volt igazi „főműve”; én legalábbis nem tudnék egyet kiválasztani Az atléta halála, a Film, a Saulus, a Megbocsátás, a Pontos történetek, vagy éppen a Magasiskola közül.

 

Az ebben a kötetben szereplő írások mind összefüggenek ezzel az 1956-ban íródott művel: a már említett Magasiskola mellett olvasható még egy beszélgetés Gaál Istvánnal, aki filmet rendezett belőle; a „Tágasság iskolája” című esszé, ami szintén szól egyebek mellett a solymászatról is; valamint jelen kötet címadója, amely Lelovich György lovászmester (alias Lilik) egyes szám első személyben elbeszélt önéletrajza – amit Mészöly írt át, hogy szépirodalomként is működhessen.

 

Az utolsót leszámítva már az összes írást olvastam korábban is, és különösen a Magasiskola mélyen belém égett. A „miért?”-et igazság szerint nem is tudnám megindokolni, elvégre ennek a műnek még csak története sincs: az elbeszélő a fővárosból néhány hétre leutazik vidékre, egy kísérleti solymásztelepre, ahol szép csendben, a dolgokba nem igazán beavatkozva figyeli meg ennek a nagyvilágtól távol eső telepnek a működését. A solymászat a világtól hermetikusan elzárva, egy nagy, kies puszta kellős közepén fekszik; Magyarország egy apró, parányi szeglete, ahol azonban szinte mikroszkopikus pontossággal figyelhetjük meg az egész országra jellemző hatalmi berendezkedést, és úgy általában a hatalom működését.

 

Persze ez az egész mégsem pontosan olyan, mert itt legalább a végső cél nem egy szürke és mindent eltaposó diktatúra létrehozása, hanem a sólymok felnevelése és betanítása, egy pontos, tiszta és ősi rítus megtestesülése, ami valahogy messze túlmutat az emberin. Élesen elkülönül itt a természet kuszasága és az emberek által létrehozott szigorú, megkérdőjelezhetetlen rend, amit bármilyen eszközzel, mindenáron fenn kell tartani. Ennél tökéletesebben (a rendszerre való konkrét utalások nélkül), azt hiszem, lehetetlen lett volna ezt az egészet így megírni; és erre az érzésre persze rásegít Mészöly finom, sallangmentes és hihetetlenül precíz nyelvezete is, amivel a magyar irodalom legszebb, legpontosabb leírásait jegyzi le. Hihetetlen erővel sugárzik belőle az emberi tartás, a gerincesség és az univerzális erejű szimbolikusság, amit szinte bármely ember megérthet a Föld bármely pontján.

 

Ha ezt az egészet egybeolvassuk Mészöly esszéjével, a filmrendezővel való interjúval és az eredeti Lilik elbeszélésével, akkor megint csak egy olyan szöveget kapunk, amit igen nehéz megmagyarázni, hogy miért tetszik, miért nyűgöz le, miért marad velünk; de ez az érzés nem múlik. Sajnálatos mód bár a szakma és egy szűk réteg elismeri, szereti és tiszteli Mészölyt, a nagyközönséget valahogy sosem tudta meghódítani. Ez a helyzet tartok tőle, hogy nem is nagyon fog változni, de azért remélem, hogy ezzel az új kiadással legalább egy pár új olvasóhoz eljuthat ez a roppant fontos és unikális kötet.