Alex Shearer: Felhővadászok
Írta: Galgóczi Móni | 2016. 09. 22.
„A kora reggel hűs lélegzetében néha végignéztem, ahogyan a felhővadászok elhagyják a kikötőt. Utána nehezen tudtam a lépteim az iskola felé irányítani. Csak őket láttam, csak rájuk gondoltam. Nekem ott és akkor nem volt szebb élet, nagyobb izgalom, mint vitorlázni a nagy, puha, gyapjas felhők után.
De csak egy iskolás voltam, a szüleim pedig irodai dolgozók. Elegáns ruhát viseltek, és kötött munkaidőben dolgoztak. Soha nem lehettek volna felhővadászok. Ugyanis a felhővadászok úgy néztek ki, mint a cigányok és a renegátok: fülbevalók és ékszerek, hennás kéz és tetoválás, karkötő és aranykarika, valamint sötét, titokzatos ábrázat.
Számkivetettek és kalandorok voltak, én pedig annyira vágytam közéjük tartozni, mint ahogyan önkéntes katonának áll az, aki semmit nem tud a háborúról. A háború valósága, a fájdalom és a félelem, a rettegés, a kényelmetlenség és a nélkülözés nem jelentett semmit. A naiv szemlélő csak a háború romantikáját látja.”
Egy világ, amiben semmi sem olyan, amilyennek ismerjük. Egy világ, ahol a nap nem fent, hanem lent van. Egy világ, ahol a kontinenseket nem veszik körbe tengerek és óceánok, merthogy azok már nincsenek – az előbbiek helyett egymás mellett-fölött-alatt lebegő szigetek vannak, melyek a levegőben lebegnek, utóbbiak helyett pedig felhők, melyekből a megfelelő eszközökkel víz nyerhető, a tengeri élőlények pedig alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, így a víz helyett a levegőben úsznak. Furán hangzik, ugye?
Nos, olvasás közben sem kevésbé fura, ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – lenyűgöző, és egyben rendkívül titokzatos is, hiszen nem kapunk kész világleírást, nem világít rá senki az összefüggésekre, nincsenek kész válaszok az egyre-másra születő kérdéseinkre, nekünk magunknak kell mindezekre szert tennünk, mégpedig lapról-lapra, lépésről-lépésre haladva. Kicsit olyan érzésem volt, mintha én lennék Alice, az Alex Shearer által megálmodott világ pedig Csodaország, melynek látszólagos szabálytalanságai mögött igenis szabályok állnak, és ha rájövünk ezekre, sőt, megértjük őket, máris minden a helyére kerül, és teljesen természetesnek fogunk tekinteni bármit, ami szembe jön olvasás közben. Persze azért nem árt, ha van egy kísérőnk, egy helybéli, aki nem csupán a helyi szokásokat és viszonyokat ismeri, de segít az eligazodásban is.
Nem tudom, hogy a fiatal Christien önként vállalkozott-e a feladatra vagy sem, de mi, olvasók hálásak lehetünk neki, nélküle ugyanis sokkal nehezebben boldogulnánk ebben a szokatlan világban, ahol látszólag semmi sem olyan, amilyennek ismerjük, ám valójában sokkal több közös van bennünk, mint gondolnánk. És sokkal aktuálisabbak a szerző által felvetett kérdések, mint valaha, legyenek azok törvényekkel, jogokkal, származással, szokásokkal, vallásokkal vagy bőrszínnel kapcsolatosak. Mert legyenek bármilyenek is a körülmények, mi, emberek nem változunk. Legalábbis bizonyos dolgokban nem, vagy csak nagyon lassan. Ami nem is csoda, figyelembe véve, hogy szinte az egész életünket előítéletek és prekoncepciók fogságában töltjük. Van azonban egy pont, amikor lehetőségünk nyílik eldönteni, mit is akarunk – ha jól döntünk, olyanok lehetünk, mint Christien, aki már nem csupán naiv szemlélő, aki csak a háború romantikáját látja, hanem tudja, mit jelent a háború valósága, a félelem, a fájdalom és a kényelmetlenség, vagyis képes a dolgokat a maguk valójában szemlélni és elhelyezni önmagát ebben a viszonyrendszerben. Vajon hányan mondhatjuk ez el magunkról?
A Felhővadászok elvileg ifjúsági regény, a benne megfogalmazott gondolatok és az általa felvetett kérdések viszont egyetemlegesek, így szerintem érdemes lenne felvenni az ajánlott olvasmányok listájára.