Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 38.

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

  

 

Kerekes Band: Back To Følk (CD)

 

Köszönhetően kései érkezésemnek a world music világába, pár kivételtől eltekintve nem ismerem az elmúlt évtizedek történéseit, számomra az „itt” és a „most” a mérvadó. Sajnálatos módon az időhiány, no meg a folyamatosan megjelenő újdonságok miatt nem is valószínű, hogy belátható időn belül pótolni tudom az elmaradásomat... Mindezt csak azért említem, mert a Kerekes Band most megjelent lemezét tartom annyira jónak, hogy érdemes lenne összevetni az előzményekkel, főként a Pimasz és a Folklore Man tűnik ígéretesnek.

 

A fentiekből következően nem tudom merre tart zeneileg az együttes, csak az biztos, hogy ez a lemez egyaránt merít a magyar népzene és a rock frissítő medencéjéből. A teljesen instrumentális album (leszámítva pár kurjantást) cseppet sem meglepő módon se nem önismétlő, se nem unalmas, ráadásul jól hallhatóan egyenrangú muzsikusok társulása, akik nem azért gyűltek össze, hogy Fehér Zsombor talpa, illetve furulyája alá zenéljenek – bár tény, a furulyaszó meghatározó alkotóeleme a muzsikának. A lemezt érdemes többször meghallgatni (nem háttérzeneként), mert helyenként van annyira komplex, hogy első-második nekifutásra sem fedezhető fel minden részlete.

 

Szokás szerint bajban vagyok, amikor kedvenc szerzeményeket kell megneveznem, mert háromnál jóval több kiemelkedő darab van a Back To Følkcímű korongon. Az egyik mindenképpen a „Szilaj”, mert talán itt sikerült legjobban ötvözni a rock zabolátlanságát és a népzene kortalanságát. A következő „Hunor khán” című tételt hallgatva pedig megidéződik lelki szemeim előtt a puszták tágassága, az ottani nyugalom és harmónia – miközben a furulyaszó sasmadárként köröz a zenei alap fölött, hol közeledve, hol távolodva attól.

 

Nem érdemes említés nélkül hagyni a CD-hez mellékelt plakátot, amely hátoldalán részletes információkat kapunk a képzeletbeli Folklandról. Olvasás közben jókat derültem (végre egy humoros booklet), s nem utolsó sorban rendre utalásokat találtam a számcímekre. Mindezek után bátran ajánlom az október 8-i Fonós lemezbemutató koncertet, fellépőruhástul, lemezestül, furulyástól.

 

Kinek ajánlom: a furulya, a Kerekes Band, valamint a rock és a népzene párosítását kedvelőknek.

2016-ban megjelent lemez (szerzői).

Bővebben az együttes weboldalán: http://kerekesband.hu/

 

 

 

Arvvas: Remembrance (CD)

 

Bár nem vagyok benne teljesen biztos, szerintem még nem szerepeltek norvégok a rovatban. Ez a mostani találkozás érzésem szerint ráadásul kifejezetten formabontó lett, lévén az Arvvas muzsikájának egyik meghatározó eleme Sara Marielle Gaup énekstílusa, a joika (yoik). Ez első hallásra nagyon hasonlít az észak-amerikai indiánok énekéhez, mindezen felül helyenként mintha torokból jönne, máskor viszont nyomokban jódlira emlékeztet – egyszóval nagyon különleges, gyakorlatilag semmire sem hasonlít. Míg az énekesnő számi nyelven énekel, addig Steinar Raknes bőgős angolul teszi ugyanezt – orgánuma leginkább Tom Waits hangját idézi, csak kicsit testesebb, markánsabb, alkohol- vagy cigarettaérlelt, sokat látott változatban.

 

Bár az ének meghatározó az Arvvas esetében, a hangszerelés teszi kerekké, valóban egyedivé a produkciót. Raknes elismert jazz muzsikus, így nem okoz nagy meglepetést a jazzes megközelítés, gyakorta éreztem hallgatás közben füstös kocsmában magam. Máskor pedig bluesra jellemző lustasággal hömpölyög a zene, hogy aztán Gaup énekével magával ragadjon bennünket észak tágas tundráira, a rénszarvasok közül felbukkanó pásztorok közé.

 

A különleges hangulatú album nem szűkölködik érdekes szerzeményekben, így most sincs könnyű dolgom. A „Hey, Mama” például egyszerű rock alapokkal bír, és különlegessége, hogy nemcsak felváltva, hanem egyszerre is énekelnek benne. A kétféle kultúra (számi és amerikai) keveredése legjobban a „Drench my Soul”-ban érvényesül, amikor a jazzes alapokat Raknes Waits-et idéző éneke és Gaup joikája ellenpontozza – gyönyörű. Ehhez többek között szükség van a dobos, Aleksander Kostopoulos laza játékára, aki végig méltó társa a többieknek.

 

Minden amerikaiság ellenére a lemez egyfajta hipnotikus erővel bír, mert a joika nincs messze a sámánénektől, a jazz-blues alapok pedig csak erősítik ezt a hatást. Valahogy így érdemes és szabad keverni a stílusokat, erőlködés nélkül, szívből, érzéssel.

 

Kinek ajánlom: a crossoverek, Tom Waits, valamint az északi nomádok zenéit kedvelőknek.

2016-ban megjelent album (Dat).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/arvvasmusic/

 

 

 

Discover Music from the Pacific (CD)

 

Szívesen cseréltem volna David Fanshawe népzenekutatóval, aki évekig utazott a csendes-óceáni szigetvilágban, és a terepi kutatás közben rögzítette az érdekesebb zenéket. Az évek során több tematikus gyűjtemény megjelent ezekből a felvételekből, de mivel ezeket nem ismerem, így érthető módon megörültem, amikor idén augusztusban az ARC kiadta ezt a lemezt.

 

Ugyanis abban reménykedtem, hogy a szigetek közül nem maradt ki Új-Zéland, és ha már ott is megfordult, akkor biztosan hozott magával legalább egy hakát. Amit legtöbben harci tánc-ének párosnak gondolnak, de esküvőn, temetésen, vendég üdvözléskor is előadták a maorik, illetve ma már az új-zélandiak terjesztik szerte a világban – legtöbben a rögbi világbajnokságon láthatják a talpig feketében játszó csapat mérkőzései előtt. Annyit még kiegészítésként, hogy az ilyen tánc-ének más szigetekre is jellemző volt, nem csak „A hosszú fehér felhő földjére”.

 

Elégedett lehetek, mert igen, kaptam hakát, nem is egyet. Valamint sok más zenét, melyek hol hasonlítanak egymásra, hol pedig teljesen elütnek a többitől. Mert mi mást lehet mondani a Salamon-szigetekről származó „Gilo Stones” felvételre, ha nem azt, hogy inkább az indonéz ütősökkel van rokonságban, mintsem bármi mással a közvetlen környezetében. De ugyanilyen furának bizonyult a Húsvét-sziget zenéjében jelenlévő chilei-polinéz keveredés a „Himno, Moto Nui, Kia Kia” számban. A hakákon kívül legjobban a Marquises-szigeteken rögzített „Mave” tetszett az énekesek feleselése miatt, akiket diszkrét dobolás kísér. Mielőtt valaki arra gondolna, hogy csak múlt századi felvételek találhatóak a lemezen, azt megnyugtatom, mivel ezredforduló utániak is akadnak. Ilyen például a mellékelt videón látható Te Vaka együttes száma, a „Ki mua”.

 

A Discover Music from the Pacific című válogatás kiválóan alkalmas a térség zenéjének megismerésére, mivel egyaránt tartalmaz múlt századi értékmentő felvételeket és kortárs világzenét, a változatosságot pedig garantálja a „lelőhelyek” nagy száma. Remek alap az ismerkedésre, amelyet már célirányosabb zeneválasztás követhet.

 

Kinek ajánlom: a polinéz és a többi szigetvilág zenéjére kíváncsiaknak.

2016-ban megjelent album (Arc).

A kiadó weboldala: http://www.arcmusic.co.uk/