Főkép

Fülszöveg:

2009 januárjában bejárta a világsajtót annak híre, hogy Chesley Sullenberger kapitány páratlan ügyességgel kényszerleszállást hajtott végre New Yorkban. "Sully" pilótatársával együtt úgy mentette meg a bajba került gépen tartózkodó 155 fő, az utasok és a személyzet életét, hogy a Hudson folyó vizére szállt le siklórepülésben. A szenzációszámba menő landolás, melynek során a kapitány higgadt profizmussal óvta meg a rábízott repülőgépet a tragédiától, pillanatok alatt világszerte hőssé, példaképpé avatta Sullyt.

Sullenberger kapitány élettörténete kézenfekvő magyarázattal szolgál helytállására. Kiderül belőle, hogy hosszú és fordulatos pályája során mindvégig olyan értékeket tartott szem előtt - elsősorban az odaadást, a kötelességtudatot és a felkészültséget -, amelyek révén a legnehezebb kihívásokkal szembesülve is a siker reményében tehette dolgát. Az olvasók elé tárt életével arra emlékeztet mindannyiunkat, hogy a napjainkban oly gyakori bizonytalanságok, konfliktusok és tragikus események közepette is érdemes küzdenünk az általunk fontosnak tartott célokért, értékekért, mert kitartásunk eredményeképpen a váratlan helyzetekkel is optimistán és bátran nézhetünk szembe.

 

A méltán világhírűvé lett pilóta életének példamutató történetéből az Oscar-díjas Clint Eastwood forgatott lenyűgözően izgalmas filmet, melynek főszerepét az ugyancsak Oscar-díjas Tom Hanks játssza. A filmet szeptember 8-tól vetítik a hazai mozik.

 

 

Részlet a regényből:

Körülbelül négy perce lehettünk a levegőben, és még nem értük el a 3000 láb magasságot, amikor megláttam őket.

– Madarak! – mondtam Jeffnek.

Éppen előttünk repültek, valószínűleg V alakzatban. Jeff a másodperc tört részével korábban vette észre őket, mielőtt megszólaltam, de nem volt idő rá, hogy reagáljunk. A repülőnk 3,83 angol mérföld percenkénti sebességgel repült. Ez másodpercenként 316 láb, ami azt jelenti, hogy a madarak hozzávetőleg egy futballpályányi távolságra voltak tőlünk, amikor először megláttam őket. Alig pislogtam egyet, már ott is voltak előttünk.

Nagyon sok nagy madár volt, egy tucat vagy talán több is, és csak a kontúrjaikat láttam; szárnyaikat egyenesen a horizont felé terjesztették szét. Olyan gyorsan repültünk a madarakhoz képest, hogy úgy látszott, mintha csak lebegnének egy helyben. Csupán egy pillanatra láttam testük sötét, hengeres körvonalát. Később megtudtam, hogy kanadai ludak voltak, a súlyuk lehetett négy vagy akár kilenc kiló is, a fesztávolságuk 180 centiméter, és ahogy haladtak az útjukon – talán óránként 15 mérföldes sebességgel –, úgy repültek, hogy látótávolságban legyenek egymástól.

Az Airbus A320-as repülőgép pilótafülkéjének nagy ablaka van, és ahogy kinéztem rajta előre, mindenütt ott láttam a madarakat, teljesen elfedték a szélvédőt. Olyan volt, mint Alfred Hitchcock Madarak című filmjében. Azt gondoltam később, hogy meg kellett volna próbálnom lehajtani a fejemet arra az esetre, ha a szélvédő megrepedne a madarak becsapódásától, de nem volt rá idő.

Ahogy a madarak nekicsapódtak a gépnek, olyan érzés volt, mintha szakadó eső vagy jégeső kopogna az ablakon. Olyan hangja volt, mint a legszörnyűbb mennydörgésnek, amit valaha Texasban hallottam. A madarak több helyen ütköztek a gépnek a szélvédő alatt, beleértve a gép orrát, a szárnyakat és a hajtóműveket. Gyors egymásutánban hallottuk a puffanásokat, majdnem azonos időben, mindössze másodpercek töredékének a töredéke alatt.

Később megtudtam, hogy Sheila és Donna – akik még be voltak kötve az ülésükbe a felszállás miatt – szintén hallották a puffanásokat.

– Mi volt ez? – kérdezte Sheila.

– Talán madarak ütődtek nekünk – mondta neki Donna.

Pilótapályám során három vagy négy alkalommal ütköztem madarakkal, de még csak apró horpadást sem ejtettek a gépen. Lejegyeztük az ütődést a karbantartási naplóba, alaposan átnéztük a gép minden egyes részét, hogy nem karcolódott-e meg, de semmilyen sérülést nem találtunk. Természetesen régóta tisztában voltam egy ilyen helyzet kockázatával. 1990 óta mintegy 82 000 incidenst jelentettek a Szövetségügyi Repülésügyi Hatóságoknak szabadon élő állatok – köztük szarvasok, prérifarkasok, aligátorok és keselyűk – miatt. A kutatók szerint ez csak egy becsült szám, valószínűleg ennek ötszöröse lehet a valós adat, mivel az ilyen természeti csapások jelentős hányadát nem említik meg hivatalosan a pilóták. A tanulmányok kimutatták, hogy az ilyen baleseteknek körülbelül négy százaléka okoz jelentősebb kárt a repülőgépben. Az elmúlt húsz év során a vadvilág okozta balesetek 182 halálos áldozatot követeltek, és 185 repülőgépet rongáltak meg – az Ohio állambeli Sanduskyban működő Országos Vadvilág Kutatóközpont kimutatásai szerint.

Persze abban a pillanatban, ott az 1549-es járaton, 2900 láb magasságban New York fölött nem ezeken a statisztikai adatokon tűnődtem. Amit rettentő gyorsan felfogtam, az az volt, hogy hajmeresztő helyzet állt elő. Nem csak arról volt szó, hogy néhány kismadár nekiütődött a szélvédőnek vagy a szél nekicsapta őket a szárnynak, és aztán leestek a földre.

Kicsit több mint 200 csomóval haladtunk, ami 230 mérföld/ óra sebesség, és miután találkoztunk a madárrajjal, azonnal éreztem, hallottam és orrommal is érzékeltem annak bizonyítékát, hogy a madarak nekimentek a gép hajtóműveinek – mindkettőnek –, és komolyan megrongálták azokat.

Hallottam, ahogy a motorok hörögve küzdenek, ahogy a gyorsan pörgő, finoman kiegyensúlyozott gépezet tönkrement, és a turbinalapátok meglazultak. Rendellenes, erős rázkódást éreztem. A motorok nem akarták megadni magukat. Sosem fogom elfelejteni azt a szörnyű, természetellenes hangot és vibrálást. Borzasztó érzés és hang volt. Aztán pedig jól érzékelhető szagot éreztem: megégett madarak szagát. Az árulkodó levegő beszivárgott a hajtóművekből az utastérbe.

Néhány másodpercen belül Jeff-fel egy hirtelen, mindenre kiterjedő, kétoldali, szimmetrikus energiaveszteséget éreztünk a gép mozgásában. Semmihez sem volt hasonlítható, amit valaha is tapasztaltam a pilótafülkében. Sokkoló volt és megdöbbentő. Nem tudom másképp leírni. A megszokott motorzaj nélkül hátborzongató csönd szakadt ránk. Donna és Sheila később elmondta nekem, hogy az utastérben olyan csönd lett, mint egy könyvtárban. Pusztán a motor felől hallatszó ritmikus morajlás és recsegés szakította meg a csendet, olyan hangot adva, mint amikor egy bicikli forgó kerekének küllőit bottal ütögetik. Furcsa hang volt, olyan, mint amikor a tönkrement motort csak a levegő áramlása hajtja.

Amikor egy 40 000 font tolóerővel rendelkező, 150 000 font tömegű repülőgép meredek szögben halad fölfelé és a tolóerő hirtelen – teljességgel – elvész, nos, akkor képtelen vagy másra figyelni. Szinte éreztem, hogy megáll a lendület, és a gép lelassul. Érzékeltem, hogy mindkét hajtómű leáll. Ha csak az egyik motor rongálódott volna meg, a gép egyből elfordult volna lassan az egyik irányba, a még mindig működő motor tolóereje miatt. Ez most nem így történt. Nagyon gyorsan ráébredtem, hogy ez mással össze nem hasonlítható krízishelyzet.