Főkép

Majdnem egyszerre szereztem tudomást Kőrösi Zoltán haláláról és arról, hogy az idei Könyvfesztiválon megjelenik a legújabb, és mint ekkor kiderült, legutolsó regénye. Rögtön a Szívlekvár című műve jutott az eszembe, ami életem eddigi legjobb olvasmányai közé sorolható. Szomorúan konstatáltam, hogy talán Az ítéletidő elolvasása lesz az utolsó lehetőségem, hogy megismételjem ugyanazt a felejthetetlen olvasmányélményt.

 

„Egy világ vége miért büdös?" – teszi fel a költői kérdést a szerző ebben a szokatlan, apokaliptikus olvasmányban, mely nyomokban fantasy és/vagy mágikus realista elemeket tartalmaz. A helyszín Kőrösi imádott Budapestje, amit egy nap átható bűz áraszt el. Honnan ez az undorító szag, mit lehetne tenni ellene? A legkézenfekvőbb megoldás hívni a szippantós autót, ám lehet, hogy ez nem volt jó ötlet, hiszen a Mester és az Angyal utca sarkán, ahol a Csatornázási Művek elkezdte munkáját, a talaj egyszeriben süllyedni kezdett. Talán a szippantás olyan erősre sikerült, hogy nem csupán a bűzös trutyit, hanem mindent kiszippantottak volna? Csodának csodája, hiába omlott be az egész sarok, az itt álló házaknak semmi bajuk nem lett, csupán lebegtek a levegőben.

 

Ebbe a képtelen mesébe (?) szövi bele a szerző a 13 éves Borisz történetét. Ahogy azt már tőle megszokhattuk, van egy átlagos magyar család: Anya, Apa és Borisz, meg persze ott van Robi bácsi is. Aztán jön egy szerencsétlenül végződött autós bevásárlás. Attól kezdve pedig már csak Borisz van és Robi bácsi. Ez a kettős szál – a Mester utcai „apokalipszis" és az árva fiú története – fut végig velünk a regényen.

 

Meg kell vallanom, a megszokott „kőrösis" kisember-karakterek ábrázolása, a regény róluk szóló részei sokkal jobban lekötöttek, mint a főváros fokozatos leépüléséről, az elhatalmasodó anarchiáról szóló epizódok. Tagadhatatlan, hogy az író aprólékosan, képszerűen tárta elénk a „Tölcsér" környéki megmagyarázhatatlan, természetfölötti jelenségeket, illetve a főváros anarchiába torkollását. Ugyanakkor az egyszerre keserédes, szomorkás, ám mégis sokszor humoros kis történeteket tartalmazó Borisz-szál közelebb állt hozzám, ezek az epizódok egytől-egyik kedvenceimmé váltak – itt gondolok például magára az autóbalesetre, amelynek Borisz szülei áldozatai lettek. A halálesetnek (és egy 13 éves kamasz árvaságának) alapvetően szomorúnak kellene lennie, ám Kőrösi olyan sztorit kanyarított köréje, amit muszáj picit megmosolyogni. Vagy vegyük a „pálinkás" sztorit, melyből kiderül, hogy Borisz családjában az elsőszülött fiúknak nem ajánlatos pálinkát inniuk, mert akkor bizony gondolatolvasóvá válnak, ennek következményei pedig nem épp kellemesek. (És persze hiába tiltotta meg Robi bácsi Borisznak a pálinkaivást, naná, hogy a fiú mégis kipróbálta...)

 

Olvasás közben azonban mégis akadt problémám: a két világot nem tudtam összekapcsolni, illetve azt sem értettem, mi Kőrösi célja a két szál együttes használatával, de ez semmiképpen sem az író (vagy a regény) hibája, hanem az én hiányosságom – sokkal otthonosabban mozgok a tisztán szépirodalmi, mint az apokaliptikus vagy mágikus realista regények világában. Egy biztos, ezzel a művel Kőrösi Zoltán tagadhatatlanul kísérletet tett valamiféle újszerű, szokatlan szimbiózisra, ami talán még csiszolatlan kissé, de összességében mégis egy ízig-vérig Kőrösi regény, ami egy magamfajta rajongónak nem okozhat csalódást.