Főkép

Fülszöveg:

Barcelona, 1888 májusa. Alig néhány héttel az ország első világkiállításának megnyitója előtt több fiatal lány borzalmasan megcsonkított holttestére bukkannak. Sebeik egy feledés homályába merült, régi átkot idéznek.

A könyörtelen gyilkos utáni hajszába három civil is belekeveredik. Daniel Amat, az Oxfordban élő fiatal tanár, aki különös körülmények között meghalt édesapja miatt tér vissza Barcelonába. Bernat Fleixa, aki újságíróként dolgozik a Correo de Barcelonánál, és leghőbb vágya egy olyan esetről írni, amely végre híressé teszi. Az orvostanhallgató Pau Gilbert, akinek minden lépését súlyos titkok övezik. A gyilkos kézre kerítése érdekében ők hárman egy olyan 16. századi anatómiai kézirat nyomába erednek, amely merőben megváltoztathatja a tudomány állását.

Jordi Llobregat 2015-ös regénye az egyik legváratlanabb és legnagyobb sikert arató történelmi krimi volt Spanyolországban. A megjelenését követően több mint tizenöt országban keltek el a kiadás jogai, többek között az Egyesült Államokban is.

 

Részlet a regényből:

Rövid és gyors az elmélkedés útja, azonban sehová sem vezet; gyors és gyötrelmes a tapasztalás útja, de az igazsághoz vezérel bennünket. Galénosz, Kr. u. 216

 

Ha ma észrevesszük saját hibáinkat, holnap új fényben látjuk mindazt, amiben ma biztosak voltunk. Moses Maimonidész, Kr. u. 1185

 

Csak szellemében élhet örökké az ember. Andreas Vesalius, Kr. u. 1564

 

 

 

1.

 

1888, Barcelona. Port Vell, régi kikötő.

A Lazareto móló közelében

 

Miután az öreg harmadszor is kikémlelt a sötétségbe, elmormolt egy szitkot az orra alatt. Körülötte néma csend honolt, melyet csak a csónaktesthez csapódó víz csobbanása tört meg. A viharos szél csapkodta eső egyre csak ömlött a bárkára, áztatta a ponyvát és a hajóaljban elhelyezett dohányládákat. Ahogy közeledett a hajnal, a kikötő és a móló ködbe burkolózott, a horgonyzó hajóknak és a dokkoknak pedig csupán a körvonala sejlett fel; a partvonalat is alig lehetett kivenni, úgyhogy a part menti sziklazátony közelében hajózni felettébb veszélyes manőver volt. Ő azonban temérdek alkalommal megtette már, és valószínűleg még jó párszor meg is fogja. Nem ezért volt nyugtalan. Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, és biztos volt benne, hogy azon az éjjelen valami végzetes dolog történik.

Feltámadt a szél, és felborzolta a vizet. A férfi mély ráncokkal övezett szemével végigfürkészte a hajóorrot, ahol a fia szendergett, majd ránézett a szorosan az árbochoz erősített vitorlavászonra, és elkezdte felvonni. A szokásos fürgeséggel húzta meg a kötelet, és miután elégedetten nyugtázta, hogy a vitorla újra dagad, odaerősítette a kötélbakhoz. Visszahúzta a kezét; lenkesztyűbe bújtatott ujjai ellenálltak, mint egy rozoga kötél. A hideg a csontjáig hatolt, hiába viselt vastag ruhát. Felsóhajtott. Napról napra egyre nehezebb lesz ez a munka, rövidesen már képtelen lesz uralni a hajót. Úgy érezte, nem éri meg a század végét, így azokat a csodákat sem, melyeket annyian megjósoltak; de hát kit érdekelnek azok az átkozott masinák? Ki az a félnótás, aki elhiszi, hogy a zakatoló szerkezetek többet érnek, mint egy férfi erős karjai? A vízbe köpött, és egy negyeddel elfordította a kormányt.

A hajó elhagyta Montjuic hegyét, az addig láthatatlan város pedig lassanként kirajzolódott a ködből. Az öreg a Lazareto móló felé kormányozta a bárkát, ahol a rakodómunkások már vártak rá, így a kastélyból érkező kíváncsi tekinteteket és az ekkortájt vízre szálló gőzhajókat is elkerülte.

Az áramlat a sziklák felé sodorta őket. A férfi megragadta a kormányrudat, hogy korrigáljon, amikor valami mozgásra lett figyelmes a víz felszínén. A rakpart közelében kevésbé volt sűrű a köd, így ki tudta venni a tajtékhabbal tarkított hullámtörő alakját. Néhány méterrel arrébb, a hajótestek és kötelek között egy méretes tárgy lebegett a vízen. Aztán a tenger hirtelen elnyelte, és nem bukkant fel újra. Az öreg csettintett egyet a nyelvével, és várt. Máskor is elő fordult már, hogy egy kereskedő elhagyta rakománya egy részét. Szerencsés flótás, aki megtalálja.

Az idő csak telt, és magában szitkozódva már­már azt hitte, hogy csak a képzelete játszott vele. Nekilátott, hogy kivezesse a hajót a sodrásból, amikor csobbanást hallott. A tárgy újra felbukkant, ezúttal néhány öllel közelebb, a hullámok hátán. Az öreg szája széles mosolyra húzódott, kivillantak megfeketedett fogai, és elfordította a kormányt. Ahogy odaért mellé, látta, hogy egy hatalmas tölgyfa láda az; akkora volt, mint egy boroshordó. A fára pecsételt bélyegek alapján felismerte, hogy francia. A kötelek még szorosan tartották, ami igencsak fontos volt, mert így a víz nem tehetett kárt az áruban. A csigazabálók porcelánt, jó minőségű vásznat és likőrt szállítottak. Ezek közül bármelyik elég hozzá, hogy az ember a sárga földig leihassa magát. Fogta a kormányt, és a fiára pillantott.

– Talpra, hékás, kapd fel a csáklyát!

A fiú értetlenül bámult rá, amíg észre nem vette a mellette lebegő ládát. Feltápászkodott, és kotorászni kezdett a pad alatt. Félretolta a halászhálót és a köteleket, majd előhúzott egy hosszú, kampós végű rudat. Úgy tett, ahogy az apja mondta, egészen addig tolta a rudat, amíg bele nem akasztotta a kampót az egyik kötélbe, ami a ládát rögzítette. Óvatosan odahúzták a ládát a bárka oldalához, és hozzáláttak, hogy beemeljék a fedélzetre.

– Gyerünk! Óvatosan… Szent isten!

Egy emberi kézre emlékeztető mancs ragadta meg az öreg karját. Megdermedt, mint aki nem hisz a szemének, miközben az a valami a víz sötétje felé rántotta. Még mielőtt reagálhatott volna, egy hullám megtáncoltatta a hajót, és a kísértetlátomás köddé vált, mintha meg sem történt volna.

A fiú végigszaladt a fedélzeten, és lerántotta a vásznat a hajólámpáról. A fény áthatolt a sötétségen, és kirajzolódtak a láda oldalköteleibe kapaszkodó lény körvonalai. Csak nagy nehézségek árán tudta magát a víz felszínén tartani. A szeme helyén két fekete lyuk sötétlett. Amikor meg akart szólalni, ábrázata groteszk grimasszá torzult, és szavak helyett csak valami nyögésbe fulladt érthetetlen gagyogás jött ki a száján. Nem úgy tűnt, mint aki képes tovább ellenállni a hullámverésnek.

Egy pillanatnyi habozás után az öreg ráparancsolt a fiára:

– Tartsd erősen a ládát!

A fiú meg sem mozdult. Holtsápadtra válva képtelen volt levenni tekintetét a torzszülöttről. Ebben a pillanatban újabb hullám érkezett, és ismét elszakította őket egymástól.

– Az ördögbe is, fiam!

– Apám! Biztos benne, hogy…?

A láda süllyedni kezdett.

– Gyerünk!

A fiú ismét megmarkolta a kampósbotot, beleakasztotta az egyik kötélbe, és a bárka oldalához támasztotta a ládát. Közben az apja a padnak vetette a lábát, és két kézzel megragadta a lény kinyújtott karját. A bőre hideg és csúszós volt. Az öreg behunyta a szemét, mély levegőt vett, és erősen húzni kezdte.

A furcsa szerzet végiggurult a fedélzeten, majd háton fekve elterült. Az öreg arra számított, hogy a test halfarokban végződik, ehelyett azonban lába volt. Teljesen meztelen volt, hiányzott a szőrzete, hófehér bőre pedig szinte áttetszőnek tűnt. A gyomra tájékán szörnyű sebhely feketéllett. A fiút a vásári pucolt halakra emlékeztette.

Az öreg óvatosan közelebb lépett a lényhez, odahajolt hozzá, és megtapogatta a törzsét, hátha talál rajta valami életjelet. Összerezzent, amikor meglátta, hogy a mellét még több seb borítja. Óvatosan megnyomta, mire a keze úgy süppedt a húsba, mintha vajba nyúlt volna. A belsejéből fertelmes bűz tört elő. Az öreg botladozva tántorgott el onnan, csak nehezen tudta kordában tartani rémületét, míg végül beleesett a dohányládákba. A fia a segítségére sietett, és egymásba kapaszkodva szemlélték a szerencsétlenül járt, mozdulatlan alakot.

– Mit húztunk fel a hajóba, apám?

– Isten az atyám, sejtelmem sincs!

A teremtmény teste hirtelen, egy villanással kigyulladt, bőre alatt pedig faágakhoz hasonló rajzolat keletkezett. Rövid szikrázás után a fényjelenség ugyanolyan váratlanul szűnt meg, ahogy jött. Apa és fiú egyszerre vetett keresztet.

 

V i s s z a t é r é s

Huszonnégy nappal a világkiállítás megnyitása előtt

 

2.

 

– Mára végeztünk, uraim!

A padok nyikorgása megtörte az előadóterem csendjét. A dobogón álló fiatal tanár összeszedte a papírjait, és visszatette őket a mappájába, miközben a kijárat felé tartó diákokat figyelte. Igyekezett komolyságot színlelni, de mosolya elárulta. Második hetét töltötte az egyetemen. Ugyanott, ahol néhány hónapja a diplomáját szerezte.

Elballagott az előadóterem egyik nagy ablaka mellett. Odakint fekete felhők borították az eget, de a borongós idő ezúttal nem árnyékolta be az örömét, nem úgy, mint néhány nappal korábban. Hosszú, tekervényes út vezetett az emelvényig, és vigye el az ördög, ha nem érdemelte ki! Végigpásztázta a campus minden épületét. Alighogy eleresztett volna egy elégedett sóhajt, egy hang a háta mögül megszólította:

– Amat tanár úr!

Az ajtóban egy fiatal diák állt.

– Igen?

Ne haragudjon, tanár úr, de Sir Edward látni szeretné.

– Azonnal megyek.

Milyen jól csengett így! Tanár úr. Tanár úr és a Magdalen College munkatársa, az Oxfordi Egyetem egyik legrangosabb intézetéé. Doktor Brown helyettese, aki sajnálatos módon köszvényben szenved, ez a körülmény azonban cseppet sem csökkenti az érdemeit. Nemsokára neki is lesz állása. Itt a lehetőség, nem szalaszthatja el. Összeszedte a holmiját, kiment a teremből, ahol az elkövetkezendő hónapokban görögórákat fog tartani. Észrevette, hogy a folyosón többen utánafordulnak. A hallgatók még érdeklődéssel figyelték.

Kiment az épületből, és megigazította az egyenruháját. A campuson esett, és jeges szél fújt. Bár április vége volt, a nappalok még mindig hidegek voltak. Gyors léptekkel haladt a földúton, hallotta a termekből kiszüremlő zsivajt, mely az egész Magdalen College­ot betöltötte. A szorgalmi időszak kellős közepe volt. Jobbja mögött hagyta a kápolnát, ahol éppen a kórus gyakorolt, aztán áthaladt a nagykapun, és a belső udvarhoz ért, melyet borostyánnal borított épületek fogtak közre. Határozott léptekkel folytatta útját a murvás ösvényen, mely átlósan kettészelte a központi virágszőnyeget. Megázott, de nem törődött vele; olyan boldog volt, hogy majd’ kiugrott a bőréből.

Walter ajtót nyitott neki, ahogy látta közeledni. Az idős férfi külön intézménynek számított az egyetemen belül. A hallgatók azt beszélték, hogy már az egyetem alapításakor is ő volt a portás, ami elég valószínűtlen volt, tekintve, hogy az intézmény négyszáz éve állt fenn. Az összeaszott test és a mély ráncokkal barázdált arc láttán azonban Daniel fejében is megfordult, hogy valamiféle alapja lehet a szóbeszédnek. Az aggastyánt mindenki jól ismerte az üzérkedéseiről: mindig tudta, honnan szerezheti be jutányos áron a dohányt, a likőröket és más ínyencségeket. Természetesen az intézményben minden ilyenféle üzérkedés tilos volt, ebből kifolyólag Walter üzlete virágzott.

Nemegyszer maga Daniel is igénybe vette szolgáltatásait.

– Amat úr! Jaj, bocsásson meg! – mondta, majd szégyenlős mosollyal korrigálta magát:

– Amat tanár úr…!

Daniel fejbiccentéssel üdvözölte. Bár tudta, hogy az aggastyán „átkozott jöttmentnek” tartja – így nevezte, amikor megismerkedtek –, azt is tudta, hogy ennek ellenére nagyra becsüli.

– És hogy vagyunk ma délelőtt, Walter úr?

– Ha jól sejtem, nem olyan fényesen, mint maga. Pokoli hideg van, és sajog minden porcikám.

– Azt hiszem, elkelne magának egy jódoldat! De javasolhatok egy kitűnő orvost is.

Az aggastyán arcán sértettség látszott.

– Minek néz maga engem? Kicsit elkéstem vele, hogy most kezdjek el bízni holmi kuruzslókban!

Daniel elmosolyodott.

– Sir Edward már vár rám.

– Persze, tanár úr, menjen csak fel! Ne késlekedjen e miatt a göthös vénember miatt, aki bármelyik pillanatban itt hagyhatja ezt a siralomvölgyet.

Daniel immár képtelen volt megállni, hogy fel ne nevessen.

– Köszönöm, Walter úr! Később lehetséges, hogy szükségem lesz egy üvegcsére a raktárából.

– Meglátjuk, mit tehetek – felelt egy rezignált fintor kíséretében –, de nem ígérek semmit. – Azzal hátat fordított neki, és dünnyögve indult el befelé, az árnyékos porta irányába.

Miközben Daniel felfelé haladt a lépcsőn, azokra a híres professzorokra gondolt, akik előtte ugyanezeket a lépcsőfokokat taposták. A rektor irodája a rövidke folyosó végén volt, ajtaja félig nyitva állt. Daniel óvatosan bekopogott. Belülről egy hang betessékelte.

A veterán rektor dolgozószobája meglehetősen rideg volt. A szőnyeg a padló teljes hosszán végigfutott, egészen a szobát uraló íróasztalig, ahol aztán hullámként tört meg. A mögötte elterülő diófa könyvespolc beborította a falakat. A szoba mélyén balra, két fotel között, a bannockburni csatajelenet képével díszített, viktoriánus stílusú kandallóban pattogott a tűz. Daniel jól ismerte ezt az irodát. Rengeteg időt töltött már itt, köztük élete legboldogabb óráit is. Az első években a rektor volt a mentora. Idővel kezdeti barátságuk szinte apa­fiú viszonnyá vált.

– Kedves Amat, lépjen csak beljebb!

Sir Edward Warren ötvenen túli ábrázatáról karikás szeme, ritkuló, erőtlen haja ellenére is sugárzott a jóság. Elismert történész volt a legrangosabb intellektuális körökben, és szónokként is nagy tekintélyre tett szert. A holt nyelvek szakértője lévén ugyanazzal a tárggyal foglalkozott, amit Daniel oktatott, és tíz évvel ezelőtt, elődje halála után megkapta a president vagy – ahogy leginkább nevezni szerette magát – rektor tisztségét.

– Hogy telt a napja? – kérdezte.

Daniel megpróbálta rendezni a gondolatait, azok mégis csapongtak. Egyszerre érzett kitörő örömöt és lehangoltságot.

– Hát… remekül, Sir Edward.

– Nagyon örülök. Tudja, mennyire bízom magában.

– Köszönöm, uram, remélem, megszolgálom a bizalmát.

A rektor egy legyintéssel eloszlatta kétségeit, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben.

– Mikor is érkezett Londonba? Hat éve?

– Majdnem hét.

– Hét! Egek, hogy repül az idő! – félig lehunyta a szemét. – A mai napig emlékszem magára, ahogy belépett ezen az ajtón, miután megérkezett Barcelonából.

Daniel arca elkomorodott. A rektor, észre sem véve reakcióját, folytatta az emlékek felidézését.

– Bizony… Az aznap éjjeli esőtől bőrig ázott, és egyetlen bőrönd volt minden holmija. Amikor hozzám szólt, alig értettem valamit az első szavaiból, és az a külső… Istenem, egyszerűen szörnyű volt! Képzelje, egy pillanatig azon hezitáltam, hogy vajon hívjam­e a rendőrséget, tudta? – kérdezte egy kacaj kíséretében.

Daniel megcsóválta a fejét.

– Folyton azon töprengtem, hogy mi okból is jöhetett ide. Sohasem beszélt róla.

– Maga is tudja, hogy az Oxfordot a világ legjobb egyetemének tartják. Egyszerűen csak szerettem volna itt tanulni.

– Persze, persze, nyilván! – Sir Edward felállt. – Annyi biztos, hogy már rég maga mögött hagyta azt a fiút, aki akkor volt… Kész férfi lett magából, fényes jövő elé néz!

– Remélem, uram.

– Ezek tények, Amat! – felelte lelkesen a rektor. – Az elmúlt két hétben Brown tanár urat helyettesítette, és derekasan helytállt. Éppen ezért szerettem volna látni.

Sir Edward rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna.

– Kétség sem fér a rátermettségéhez. Jócskán adott rá okot nekünk, hogy

elégedettek legyünk magával. Tegnap tartottuk a szokásos havi tanári értekezletünket. Itt többek közt egyhangúlag megállapodtunk abban, hogy felajánlunk magának egy állást a félév hátralévő részére, a klasszikus nyelvek című tárgy megtartására. Mi a véleménye?

Danielt elöntötték az érzelmek. Nem is számított rá, hogy ilyen hamar ajánlatot kap. Védence reakciója láttán Sir Edward mosolya még szélesebbre húzódott.

– Nos, mi a válasza? Elfogadja, vagy sem?

– Te… természetesen, uram! Persze. Ez… ez fantasztikus! Nagyon hálás vagyok, uram. Mindent magának köszönhetek.

– Butaság! Ez az ajánlat a saját munkája gyümölcse. Az elszántság, amit idáig mutatott, mindnyájunkat lenyűgözött. Ritkán találkozom olyan tehetséges emberrel, mint maga.

A rektor felállt, és odament az italosszekrényhez. Nagyvonalúan megtöltött két poharat brandyvel.

– Azt hiszem, ennek a hírnek a lányom is örülni fog, nem gondolja? – tette hozzá ravaszul. – Örömmel tölt el, amikor arra gondolok, hogy a vejem lesz. Nagy öröm számomra, hogy eljegyezték egymást. Nekem már csak Alexandra maradt. Maga boldoggá teszi, ebben biztos vagyok.

– Szeretem a lányát.

A rektor szívélyesen biccentett, odanyújtotta neki az egyik poharat, és ezt suttogta:

– Azért hadd figyelmeztessem, nehogy aztán később majd a szememre hányhassa. Alexandra az anyjához hasonlóan csodálatos teremtés. Gyönyörű, tehetséges, jó háziasszonynak neveltük, és… igazi walesi jellemmel bír: kiállhatatlan és kiszámíthatatlan. – Kacsintott. –Végtére is Wales a sárkányok országa!

Mindketten nevetésben törtek ki. Daniel mélységesen csodálta ezt az embert, aki nemsokára az apósa lesz. Felkarolta, amikor olyan elesett volt. Nem kért magyarázatot, egyszerűen csak felajánlotta a tudását és a barátságát. Amikor már azt hitte, minden elveszett, Sir Edward új lehetőséget kínált neki. Sosem tudja viszonozni mindazt, amit tőle kapott.

– Amat! Ürítsük poharunkat az unokákra, akikkel meg fog ajándékozni!

Koccintottak, ám Daniel a rektorral ellentétben éppen csak benedvesítette a száját.

Azután felállt, és az asztalon hagyta a szinte érintetlen italt.

– Sir Edward, még vár rám néhány megoldandó ügy vacsora előtt. Engedelmével, most távoznék.

– Természetesen. Magam is hallottam valamiféle ünnepségről, amit a régi évfolyamtársai szerveznek. Ne aggódjon, hallgatok, mint a sír. De eszébe ne jusson elkésni a vacsoráról, máskülönben Alexandra kitekeri a nyakát!

Sir Edward kedélyesen felnevetett, miközben kikísérte Danielt.

– Á! – torpant meg. – Majdnem elfelejtettem. Várjon egy pillanatot…

Visszament az íróasztalhoz, elkezdett kutakodni az iratok között, majd diadalittasan a levegőbe emelt egy mustárszínű borítékot.

– Ez magának érkezett ma reggel.

– Egy távirat? Nekem?

– Így van, Barcelonában adták fel.

Daniel elvette a borítékot a rektor kinyújtott kezéből, de idegei kezdték cserbenhagyni, és majdnem leejtette a földre. Az idős férfi nem vette észre a zavartságát, így Danielnek sikerült bármilyen kellemetlenség nélkül a kabátzsebébe csúsztatnia a borítékot.

– Elnézését kérem, majd csak később olvasom el. Még… sok a tennivalóm.

– Ugyan, persze!

Daniel kiment az ajtón, és a leggyorsabb léptekkel távozott, amit csak remegő lábai engedtek.

 

Ahogy ócska szobájába ért, a székbe roskadt. Tanulmányai végéhez ért, tanári állást ajánlottak neki, és eljegyezte Alexandrát; mindez olyan gyorsan történt, hogy még elköltözni sem volt ideje. Bőröndjei egy sarokban várták. Még össze kellett pakolnia a könyveit és némi ruhaneműt. De mindez ebben a pillanatban egy cseppet sem érdekelte. Reggeli jókedve egyszeriben elillant. A váratlan állásajánlat és a közelgő esküvő olyan volt, mintha egy másik ember életéhez tartoztak volna. Szemügyre vette a kisalakú borítékot, amit az íróasztalára tett.

Hogy lehetséges ez ennyi idő után?

Ugyanazzal az önkéntelen mozdulattal kapott a tarkójához, mint az utóbbi hét évben oly sokszor. Ujjbegyei végigszántották az elszarusodott barázdákat, melyeket a tűz örökre a bőrébe égetett. Az árkolt, élettelen hús folyton a múltjára emlékeztette. Csaknem felkacagott. Mennyire naiv volt, amikor azt hitte, hogy minden a feledés homályába vész majd! Egy egyszerű távirat elég volt hozzá, hogy darabokra tépje az álmait.

Felkelt a székből, és odalépett az asztalhoz. Egy hirtelen mozdulattal felkapta a borítékot, majd feltépte. Egy kettéhajtott, rózsaszín papírlapot talált benne. Remegő ujjakkal hajtotta szét. Előbb csak pásztázta szemével a gondos írást, majd sikerült lecsillapodnia, és kitisztult előtte a kép.

A hét év egyszeriben szertefoszlott.

Daniel az ablakkeretnek támaszkodott, és hagyta, hogy tekintete elkalandozzon. A lába előtt heverő intézet épületei eltűntek a sötét, szűnni nem akaró esőben. Annyi év után rábukkantak. Tudta, hogy előbb vagy utóbb ez megtörténhet, de sohasem gondolta volna, hogy így. Kíváncsi volt, hogy a lelke legmélyén érez­e valamilyen fájdalmat vagy bánatot, de csak a düh és a bűntudat kerítette hatalmába. Behunyta a szemét, és homlokát az ablakhoz támasztotta. Megpróbálta visszatartani a rátörő szorongást. A fájdalom ostorcsapásként érte a régi sebet. Összegyűrte a kezében lévő táviratot, és messzire hajította. Kibuggyanó könnyei összevegyültek az ablakon végigfolyó esőcseppekkel.