Főkép

Még hogy kihaltak a dinoszauruszok?! Szerencsére ez nem igaz. Pedig a kortárs irodalmat olvasva alig-alig akad az ember olyan szerzőre, aki hagyományos, realista szellemben ír, aki se nem posztmodern, se nem „posztmodernkedik”, hanem csak szép komótosan elmesél egy lineáris történetet A ponttól B pontig. Ez az „állatfaj” már meglehetősen ritka, de azért még találkozhatunk vele. Itt van például Ámosz Oz, az örökös Nobel-esélyes, Izrael állam lelkiismerete, a zsidó állam legnagyobb élő írója, na meg persze az ő legújabb regénye, a Júdás.

 

Oz ezúttal is magabiztosan hozza azt a témát, amit mindig: bemutatja Izrael huszadik századi létezésének egy apró darabkáját, mégpedig egy szerelmi történetbe csomagolva, és ad mellé jó sok gondolkodnivalót a történelmi eseményekről, illetve azok lehetséges alternatíváiról. Smuel, a huszonéves egyetemi hallgató egy nap, apja anyagi helyzetének megromlása után, képtelen tovább fizetni a tandíját, és ott kell hagynia a tanulást. Egy hirdetésnek hála elvetődik egy Jeruzsálem külvárosában élő, furcsa idős úrhoz, aki egyféle társalkodói munkára alkalmazza (kosztot és kvártélyt is beleértve), és így ismeri meg az itt lakó rejtélyes nőt, Atáliát is, akibe azon nyomban beleszeret. Ez a könyv az ő háromszögükről szól. Miközben a félszeg, szerencsétlen Smuel mindent megtesz, hogy meghódítsa imádottját, az öreggel beszélgetéseket folytat Izrael államról, a közelmúlt és a jelen történéseiről, valamint szakdolgozati témájáról: Jézus zsidó szemszögből nézve, illetve Júdás alternatív szerepe a történetben.

 

Oz megtalálta az egyensúlyt a történet és a mondanivaló között. Szereplői, ha nem is a legkidolgozottabbak, de jól működnek; a köztük való kapcsolat változó, dinamikus, és mindig tartogat érdekességeket, míg a mondanivaló úgy van elénk tálalva, hogy egyáltalán ne legyen didaktikus. Miközben olvashatunk Izrael megalakulásáról, az azt követő harcokról, az arab fenyegetésről és a terjeszkedésről, alternatívaként megjelenik egy másik lehetőség is. Mi lett volna, ha nem akarnak önálló államot a zsidók? Ha együtt éltek volna a palesztinokkal egy közös államigazgatás alatt? Ha lebontanák a határokat,  megszüntetnék a hadsereget, és elfogadnák az iszlámot, mint itt lévő testvéreszmét? Akkor eljönne egy boldog, békés Kánaán? Oz azonban ezt a naiv, idealista ötletet úgy adja elő, hogy nem sugallja azt, ez a helyes megoldás (személyes véleményként megjegyzem: nem is lett volna, mert ha így történik, akkor ma nemhogy Izrael nem lenne, de ott élő zsidók se nagyon). Természetesen ezt az ideát elutasították a ’40-es évek végén, és jött az államalapítás, majd a háborúskodás. Az ötletgazda pedig megkapta az „áruló” címkét, és önkéntes száműzetésbe vonult.

 

Az árulás nemcsak e révén kap szerepet, de Jézus és Júdás viszonyában is. Smuel szerint, aki végigvezet minket az elmúlt kétezer év Jézus értelmezésein, csak nézőpont kérdése az, hogy Júdás (vagy bárki más) áruló-e vagy sem. Ha másként nézzük, akkor Júdás nélkül nem lett volna kereszthalál, nem lett volna kereszténység, és a világ teljesen más lenne, mint most. Júdás szerinte tekinthető az első, igazi kereszténynek is – elég provokatív, hogy mit ne mondjak...

 

Ámosz Oz ebben az erősen önéletrajzi kötetben (itt is kicsit esetlen értelmiségi a főhős, ő is szeretet nélküli családban nőtt fel, itt is megjelennek pacifista nézetek Izrael kapcsán, stb.) megint hozta azt, amiért sokan szeretik. Hiteles karakterek, merész és provokatív gondolatok, jól működő cselekmény a lehető leghagyományosabb módon előadva. Aki vevő az ilyesmire, szeretni fogja.