Helikon Zsebkönyvek 28-30.

A Helikon Zsebkönyvek sorozat szerkesztői a lehetőségekhez mérten igyekeznek nemcsak a teljes sorozatot színessé tenni, hanem már az egyszerre megjelenő 3-3 kötetek szintjén is odafigyelni arra, mik kerülnek egymás mellé. Különösképp értékelni tudom ezen törekvésüket, hiszen én szépen sorban olvasom őket, és általában a megjelenés szerinti hármas csoportokban ezen cikkek megírása okán, úgyhogy hálás vagyok a gondos válogatásért. Ezúttal egy klasszikus krimi, egy pszichológiai értekezés és egy igazán jelentős szépirodalmi mű találkozhatott össze, amelyek ugyan sehol máshol nem kerülnének még csak egy polcra sem, most mégis egy közös cikkben elmélkedhetünk róluk.

Sir Arthur Conan Doyle: A Négyek Jele

Korábban, a Tanulmány vérvörösben újra megjelenése kapcsán elmaradt a vallomás, hogy bizony rémesen ismeretlen számomra Doyle életműve, hiszen mostanra is csak A Négyek Jele a második regénye, amit végigolvastam. Be kell vallanom azt is, hogy ugyan próbálkoztam már más írásaival régen, de „kényszerítő erő” híján sosem rágtam magam végig eddig egyik köteten sem – nem tehetek róla, én már Agatha Christie-n nőttem fel, klasszikus krimiben pedig nálam őt eddig még senki sem tudta felülmúlni. Sajnos Christie regényeinek kiadási jogai már foglaltak, hiába lehetne úgy az igazi a gyűjtemény, ha ilyen korlátok nem kötnék, viszont így legalább megismerek több Doyle kötetet is. Természetesen a rengeteg sorozat- és filmfeldolgozás okán lehetetlen elkerülni Sherlock Holmes-t, ideje volt végre a forrással is megismerkednem.

A kiadó számára nehéz lehet a választás, mivel rengeteg Sherlock Holmes történet született, de újabb kellemes csalódás ért, hiszen ebben a kötetben talál társra dr. Watson, és a Sherlock Holmes mítosznak számomra talán ez a másik legkedvesebb-legérdekesebb része az úgynevezett eredettörténet után. A szerelem kibontakozásának bemutatása szintén nagyon aranyosra, naivra sikerült, mégis kedves emlékként maradt meg bennem. A Doyle-életművel újonnan ismerkedők számára szerintem mindenképp érdemes ezeket a részeket olvasni, hiszen így azon sarokpontok megismerésére kapnak lehetőséget, amelyeknél igazán körvonalazódni látszik Holmes és Watson viszonya, illetve mindaz, ami a nyomozópáros történeteit sikeressé tette. Ezek után nyugodtan bízom magam a szerkesztőkre Holmes-ügyben: ha akad még ilyesfajta mérföldkövet jelentő kötet, mindenképpen kíváncsian várom.

Sigmund Freud: Három értekezés a szexualitásról

Freudot senkinek sem kell igazán bemutatni, mindnyájan hallottunk már róla, a freudi elszólásról, arról, hogy mindent a szex, a nemiség és ehhez kapcsolódó dolgok irányítanak. Még ha nem is tudunk ennél többet róla, akkor is kialakult a fejünkben valamiféle kép, valamilyen elképzelés arról, milyen lehetett ő – pedig honnan is tudhatnánk! Bevallom, sok olyan kijelentést, következtetést olvastam a kötetben, ami alapján pozitívan csalódtam Freudban – legalábbis mindenképpen átértékeltem a fejemben róla kialakult képet. Az is sokkal inkább tudatosodott bennem, hogy Freud mennyire úttörőnek számított ebben a kimondottan kényesnek ítélt témakörben, és mennyire nehéz dolga lehetett annak idején, mikor az addig kialakult gondolkodást próbálta gyökeresen megváltoztatni.

Tény, hogy sok olyan kijelentés is szerepel a műben, amit mai – bár laikus – szemmel szintén elavultnak érzek, de abba még mindig sokkal ijesztőbb belegondolni, hogy azok a gondolatok, amelyeket Freud újként kiemel, valaha teljesen eredetinek számítottak. Természetesen közben akadt bőven olyan megfogalmazás és gondolatmenet is, amiért legszívesebben megcsapkodtam volna a szerzőt (például, azt hiszem, nem nagyon lepek meg vele senkit, ha elárulom, hogy bizony néhol elég lekezelő hangon szól a nőkről, kiváltképp a hisztériásokról), mégis összességében sok esetben kénytelen-kelletlen látja az ember benne azokat a tényeket is, amelyek mellett nem lehet csak egy legyintéssel elmenni. Úgyhogy csak bátran, tessék belefogni Freud megismerésébe!

Hermann Hesse: A pusztai farkas

Hesse műveiről nehezen tudnék objektíven beszámolni, hiszen ő számomra azon kevés szerzők egyike, akiknek mindenképpen a teljes életművét szeretném elolvasni – igaz, nem minél előbb, hanem szépen, lassan, megfelelő mértékben elosztva az évek során. A pusztai farkas már régóta az egyik következő olvasandó Hesse-regény, mert ennek a központi témája kifejezetten olyasmi, amin már egy ideje mélázom a szerző kapcsán. Ugyan nem A pusztai farkas az egyetlen, ahol megjelenik a környezetében szellemi kihívást, társaságot nehezen találó értelmiségi, gondolkodó alakja, de itt kap igazán központi szerepet. Ennek kapcsán felmerült bennem a kérdés, vajon Hesse mennyire érezhette magát ilyennek. Nehezen tudom elképzelni, hogy ne lett volna iszonyatosan magányos ilyen szempontból, amilyen koponyával, érzékenységgel rendelkezett az írásai alapján, bizonyára nem sok hasonlóval találkozhatott élete során (talán majd a Thomas Mann-nal való levelezését olvasva jobban megvilágosodom). A pusztai farkast olvasva nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valamennyire önéletrajzi ihletésű könyvet olvasok, és ha valahol, akkor ebben a kötetben különös mértékben jelen van maga a szerző, az ő világlátása, gondolatai, azok a kérdések, amelyek őt is hosszan foglalkoztatták. Lehet, hogy mindez csupán érzéki csalódás, de ennél a kötetnél éreztem eddig leginkább, hogy szinte közvetlenül a szerző lelkébe is beleláthatok, nem csupán a gondolataiba.

Szóval egyáltalán nem egyszerű dolog ez a válogatás. Így, harminc Zsebkönyv elolvasásán túl már nem tudom türtőztetni magam, és folyamatosan listákat gyártok, ki mindenkinek kellene még helyet kapnia ebben a remek sorozatban, kik lehetnek azok a  méltatlanul kevéssé ismert szerzők, akikre mindenképpen érdemes lenne felhívni az olvasóközönség figyelmét, és méltán lennének tagjai egy ilyesfajta alapkönyvtárnak, mint amilyen a Zsebkönyvekből kezd összeállni. Egyelőre nem árulok el többet a vágyaimról, hátha kimondatlanul nagyobb eséllyel teljesülhetnek, de bízom benne, hogy egy-két kívánságom valóra válik.