Főkép

Meggyőződésem, hogy a lelkünk egy eldugott zugában mindannyian rejtegetünk egy Dextert, aki legtöbbször csak csendben figyel, ám vannak pillanatok, amikor nyújtózik egy nagyot, akár egy régóta szunnyadó macska, és vadászni indul – még ha csak képletesen is. De mi van akkor, ha ez a fenevad elszabadul?

 

Nos, ebbe talán jobb nem belegondolni. Az viszont mindenképpen megér néhány gondolatot, hogy vajon miért is születik meg a lelkünk mélyén az a bizonyos fenevad? Miért élünk át intenzív érzelmeket akkor, amikor úgy érezzük, igazságtalanság történt/történik akár velünk, akár szeretteinkkel, akár bármely emberrel vagy élőlénnyel? Miért érezzük úgy bizonyos helyzetekben, hogy az erőszakra csak az erőszak lehet megfelelő válasz? Számos kérdés, melyre – egészen biztosan – mindenkinek van válasza, melyet helyesnek vél, melyet nagyban befolyásol, hogy mikor és hol született, milyen körülmények között nevelkedett, milyen erkölcsi vagy egyéb normák határozták meg az eddigi életét stb. De mi van akkor, ha minden, amit korábban helyesnek vélt, ha minden, amiben eddig hitt, egyik pillanatról a másikra megkérdőjeleződik, vagy rosszabb esetben értelmét veszíti? Ha már nem az lesz a helyes és jó, ami előtte, ha más lesz a törvény, vagy legalábbis annak értelmezése?

 

A törvény és annak értelmezése mindig érdekes kérdés. Azt hiszem, az emberek általában egyetértenek azzal, hogy kellenek törvények, amik szerint élhetjük az életünket, de persze nem mindegy, kik és mi alapján hozzák, és kik vagy mi alapján próbálják meg betartani, illetve betartatni ezeket. Egy ideális világban talán törvények sem kellenének, elég lenne szabályozni a dolgokat, vagy legalábbis iránymutatást adni, ha másért nem, legalább azért, hogy legyen viszonyítási alap. Persze ebben az ideális világban sem lenne mindegy, hogy ki az, aki a tutit mondja, mint ahogy az sem, hogy kinek van joga ítélkezni a többiek felett.

 

Szerintem a mi világunk minden, csak nem ideális, így semmi okunk csodálkozni azon, hogy kitermelődött egy olyan karakter, mint Dexter, aki legyen látszólag bármilyen kedves és szerethető, már-már hétköznapi figura, mégsem az, sőt, hiszen embereket öl – igaz, hogy olyanokat, akik egyébként maguk is embereket ölnek, de az alapvető erkölcsi normák szerint akkor sem helyes, amit csinál. Mi mégis neki drukkolunk, hiszen ahogy az elején is mondtam, a szívünk mélyén egy cseppet mindannyian Dexterek vagyunk. Lehet, hogy nem mindenki ért egyet velem, de mielőtt bárki bőszen tiltakozni kezdene, kérem, tegye a szívére a kezét, nézzen jó mélyen magába, és legyen bátorsága szembenézni azzal, amit ott talál. Talán Jeff Lindsay is ezt tette… ezért így ér véget a sorozat.