Főkép

A Nobel-díjjal tehát elkéstek. Pedig a kortárs magyar írók közül Esterházy (is) mindenképp megérdemelt volna egyet, csak hát, ugye, történet nélküli történetekkel kissé nehézkes az ilyesmi. Különösen úgy, hogy valaki nem partikuláris értékeket/élettapasztalatokat emel valamely művében egyetemessé, hanem eleve univerzális témákat boncolgat a maga egészen sajátos módján. Lehetett volna, igaz, azzal érvelni, hogy a HC a Javított kiadással kiegészítve már akár – egy, egész, kiteljesedett, önmagába visszamutató és önmagát meghaladó – történetként is felfogható, mégis a Hasnyálmirigynapló az, amit leginkább ténylegesen elbeszélő prózaként lehetne/szabadna kategorizálni.

 

Vagyis – természetesen – mégsem. Mégsem egészen. Inkább egészen másképp, nem a szavak megszokott értelmében.

 

Naplóként, még ha mégannyira stilizált absztrakcióról beszélünk is, e könyv mindenképp rendkívül közeli kapcsolatot mutat a valósággal; számos utalás ténylegesen ellenőrizhető, emlékezhetünk rájuk, legalábbis úgy érezhetjük, hogy emlékszünk a valós eseményekre, valóban megestek ilyenek. Hiszen így is történt, legfeljebb nem teljesen pontosan, de ha előfordul is némi csúsztatás, az még esetleg a cseppet sem csalhatatlan egyéni emlékezetnek is felróható, akár az alkotó, akár az olvasó oldaláról közelítünk. Arra pedig senki sem venné a fáradságot – a filológusok persze nyilvánvalóan (és várhatóan hamarosan) rám cáfolnak majd –, hogy minden apróságnak utánajárjon, minden emlékezetmorzsát összevessen a rögzített valósággal. Hiszen értelmetlen lenne ilyesmivel foglalkozni valamilyen, bármilyen fikció olvasásakor. Mert ugyan a regényt (regényt?) a valóság validálja – különös tekintettel a halálra, Esterházy sokakat megrendítő távozására –, irodalmi értékét mégsem adhatja ez, nem szabad, hogy ez adja.

 

Akkor pedig mi?

 

Mondhatnám, mondjuk, azt, hogy az a mód, ahogyan Esterházy a megtapasztalással megerősítve meséli el, ahogy valakinek a halálról, a saját haláláról cipelt-őrzött elvont tudását hirtelen a halál szinte kézzelfogható közelsége váltja fel. Ahogyan átadja ezt a döbbenetet. A hitetlenkedést, tagadást és elfogadást. (Ez persze ismét és azonnal felveti a kérdést, mennyire fontos, hogy egy író, vagy bármilyen alkotó önnön élményeit dolgozza fel általános elmélkedés helyett – avagy eleve értékesebb-e a szerzői irodalom a műfajinál, egy Moby Dick például egy Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról-nál. De ez már egészen másfelé terelné ezt az önmagammal folytatott diskurzust.) Én viszont inkább afelé hajlok, hogy az egyetemesített élmény sajátosan Esterházy-féle szövegépítése miatt érdemes magasztalni (vagy egész egyszerűen elolvasni) ezt a művet.

 

Azért, ahogyan az Esterházy-szöveg (pontosabban az író, még pontosabban az elbeszélő, vagyis mégiscsak a szöveg) rendre önmagára reflektál; ahogyan más írók hasonló témájú könyveire reagál, elemzi, értelmezi azokat, egyetért vagy vitatkozik velük; ahogyan időnként bölcseleti, teológiai eszmefuttatásokba torkollik akár a legbagatellebnek induló epizód is, vagyis ahogyan Esterházy Istenhez való viszonya kifejlik előttünk, ha pusztán szilánkjaiban is; ahogyan Esterházy megszemélyesíti, becézgeti baját, személyes, szenvedélyes – habár bizonyos fokig (vagy értelemben) meglehetősen egyoldalú – viszonyt folytat, viccelődik vele, jóformán szereti, annak ellenére is, hogy a „mucus” a vesztére tör. És még sorolhatnám az ahogyanokat a végtelenségig.

 

Vagyis esszenciális Esterházyt kapunk, mindannak egyfajta (vagyis egyik) kicsúcsosodását, amit az író valaha képviselt. És tudva tudjuk, hogy ez afféle lezárásnak tekinthető, hiszen a szerző többet nem fog írni. (Igen, tisztában vagyok vele, hogy például Kurt Vonnegutnak is több kötetnyi elfeledett vagy fiókban őrzött írása jelent meg posztumusz kiadványokban, de az már nem ugyanaz, ugye?) Tudjuk, hogy nincs tovább. Nem lehet más irányokba elindulni innen, sem folytatni ezt. Pont, Vége. Ennyi volt. És ezen nehéz túltennünk magunkat, és mégis szembesülnünk kell – kénytelenek vagyunk szembesülni – a ténnyel, hogy mindaz, amit Esterházy Péter itt leírt, tényleg, véglegesen az utolsó megnyilatkozás. Mert a halál visszavonhatatlan. Örökre szól. És talán ezt tudatosulhat bennünk a Hasnyálmirigynapló elolvasásakor.

 

És nem írom le (dehogynem, pontosan ezt teszem), hogy megérdemelné akár azt a nagy díjat is.