Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

Džambo Aguševi Orchestra: Brass Like it Hot (CD)

 

Sajnálatos módon a makedón Džambo Aguševi Orchestra idei Szigetes fellépéséről lemaradtam, így be kell érnem a most megjelent új lemezükkel. Bevallom, előzetesen nem sokat tudtam róluk, megnéztem pár videoklipjüket, és ez alapján besoroltam őket a balkáni rezesbandák közé, akik teli tüdőből fújják a környezetük ismerős melódiáit, s létszámuk okán teljesen benépesítik a koncerthelyek színpadait. Azon pedig csak egy futó gondolat erejéig méláztam el, hogy mit tudhat Džambo Agušev, hogy ilyen fiatalon (1987-ben született) ő lett a zenekarvezető.

 

Mindezek után meghallgattam a lemezt, aztán még egyszer, majd másnap újra – és csak nem múlt a csodálkozásom, mert ez a zene ugyan nyilvánvalóan a balkáni rezesbandák legjobb hagyományaiból táplálkozik, de meghaladja azokat, gyakorlatilag hajlok arra, hogy itt már valami egészen másról beszélhetünk. Leegyszerűsítve olyan az egész, mintha a megszokott rezesbandát kereszteznék pár ráérő jazzmuzsikussal, ez többnyire abban nyilvánul meg, hogy miközben a zenekar a hagyományos balkáni roma melódiákat prezentálja (ami náluk a Törökországtól Makedóniáig terjedő részt jelenti), addig a szólisták jazzes felfogásban improvizálnak. A kétfajta stílus keveredése működőképes, egymást erősítve olyan zenét eredményez, ami elsőre ugyan szokatlan a fülnek, de van annyira ellenállhatatlan, hogy hamar megkedveli a hallgató. Ráadásul mindezt megfűszerezik némi latinos hangulattal, dallamfoszlányokkal, amitől az egész csak még különlegesebbé válik.

 

Az utóbbi években a zenekar számos országban megfordult, ami azért fontos, mert Džambo Agušev szivacsként szívja magába az élményeket, az ismeretlen muzsikusokkal való találkozások pedig valamilyen formában rendre visszaköszönnek zenéjében, nem beszélve arról, hogy alkalmanként szívesen közreműködik mások lemezein (példának okáért a Zukva című Divanhana albumon). Éppen ezért elsőként a „Boom” című szerzeményt említem (aminek eredetije a Dubioza Kolektiv albumán szerepel), mert ez nagyon kilóg a többi közül, sokkal inkább ska, mint bármi más. A mexikói út hatására született „I Love You, Mexico” szintén említést érdemel, mivel érdekesen keverednek benne a különféle ritmusok – amit a hagyományos balkáni zenével itt művelnek, az tényleg különleges. Eddig még nem mondtam, de többnyire instrumentális darabokat játszanak, ritkán kíséri ének a hangszereket. Ezért harmadikként a „Let’s Go (Shake it Now!)” kihagyhatatlan, mert ugyan ének ebben sincs, de szövegelés formájában megkapjuk az instrukciókat a zenehallgatás közbeni tennivalókról. Zárásként még csak annyit, hogy Džambo Agušev trombitálását csak féktelen halmozással tudom leírni: tudás, érzés, erő, kreativitás, nyitottság – ezek úgy nagyjából meghatározzák, mire képes.

 

Kinek ajánlom: a balkáni rezesbandák és a jazz ötvözése egyedi, semmire sem hasonlítható muzsikát eredményez, ezért nyugodt szívvel ajánlom mindkét stílus kedvelőinek.

2016-ban megjelent album (ARC Music)

Bővebben az együttes Facebook oldalán: https://www.facebook.com/AguseviCamboOrchestar

 

 

 

Moriarty: Epitaph (CD)

 

Újabb lemez, amelynél elsőre nem igazán értettem, mit keres a Womexen. Aztán arra gondoltam, hogy ha itt van, akkor a sokféle nációból verbuválódott együttes zenéje nem lehet más, csak világzene. Legrosszabb esetben abból a csoportból, amelyet a sehova be nem skatulyázható muzsikák alkotnak. Az igazság valahol a kettő között van, mert többedik nekifutásra is úgy gondolom, a több mint húsz éve létező Moriarty negyedik lemeze valahol a rock-blues-jazz-folk határán született.

 

Két évtized alatt még az is megtanul zenélni, aki egyébként nem rendelkezik megfelelő előképzettséggel, így cseppet sem csodálkozom, hogy mennyire tehetséges muzsikusok alkotják a zenekart. Azon viszont minden alkalommal meglepődöm, hogy Rosemary Standley éneke mennyire uralkodik a lemezen. Mindegy, hogy lassúbb balladáról vagy rockos tételről van szó, az ő meleg, erős és érzelmekkel telített hangja valahogy mindig a hangszerek fölé magasodik. Hangjával tartózkodik a túlzó megnyilvánulásoktól, azonban ennek dacára elvarázsol, és a szövegek hangulatát is átadja – nagyon tetszik, amit csinál.

 

Kedvenc számom a lemezről a „Long Live the (D)evil”, amely alapvetően blues, csipetnyi country beütéssel, szájharmonikával. Talán ez testesíti meg legjobban azt a lassúságot és melankóliát, ami a helyenként gyorsabb tételek ellenére jellemzi ezt a lemezt. A tempósabb szerzemények közül nem a lemeznyitó „When I Ride” címűt dicsérem, hanem az utolsó előtti „Fire Fire”-t. Ennek olyan húzós alapot kanyarítanak, ami messze túlmutat az addig hallottakon, ám ennek ellenére nem borítja fel a lemez összhangját. Mondjuk azon elcsodálkoztam, hogy miért nem ez lett a lemezzáró darab, mivel a befejezése okán ideális lenne erre. Azonban el kell ismerjem, hogy a „Long is the Night” epilógushoz méltó módon, kissé lebegtetve, mondhatni elégikus hangulatban búcsúzik tőlünk.

 

Kinek ajánlom: igazi európai zene, amely mesteri módon ötvözi a különféle stílusokat, legyen az jazz, rock vagy éppen blues. Az egészet pedig megkoronázza Rosemary Standley hangjából áradó többnyire mélabús hangulat.

2015-ben megjelent lemez (Air Rytmo).

Bővebben az együttes weboldalán: http://www.moriartyland.net/

 

 

 

Elza Soares: A Mulher do Fim do Mundo (The Woman at the End of the World) (CD)

 

Ehhez a zenéhez túl fiatal vagyok abban az értelemben, hogy amikor Elza Soares a hatvanas években pályafutása egyik csúcsán volt, bizony még messze voltam a világ iránt érdeklődő, mindenkit kérdésekkel zaklató korszakomtól. Sőt, a rendszeres zenehallgatástól is. Igazából eddig teljesen kimaradt az életemből a brazil énekesnő, és időhiány miatt nem sok esélyt látok a klasszikus lemezeivel való ismerkedésre. Mindennek annyi előnye van, hogy bármiféle előzetes vélemény nélkül kezdtem a meghallgatást – és bizony csak néztem ki a fejemből.

 

Elsősorban azért, mert ez a zene nagyon messze van a fülnek és a lábnak kedves latin ritmusoktól. Ugyan mindenki szambának mondja, de azt már kevesen teszik hozzá, hogy ez a szamba suja, vagyis a „piszkos szamba”. Amikor a producer felkérte az idén 79 éves Soarest stúdiózásra, az énekesnő közölte, hogy olyan lemezt készít, amely részben önéletrajzi ihletésű, részben pedig a szexről, a házasságon belüli erőszakról és effélékről szól. Emlékeztet bennünket, hogy a társadalomban vannak feketék, melegek, prostituáltak, kiszolgáltatottak, meggyötörtek. A dalszövegek helyett illőbb verseket mondanom, mert van bennük annyi líraiság, amitől muszáj megállni egy pillanatra, és hagyni, hogy a szomorúság (vagy az éppen aktuális érzés) megérintsen.

 

A Mulher do Fim do Mundo (The Woman at the End of the World) című lemez nem csak a mondanivaló miatt lett meghökkentő, nagyon fura és nem utolsó sorban semmire sem hasonlító számgyűjtemény, amely megköveteli a figyelmet, hanem mert a közreműködő zenészek az afro-brazil stílusok mellett a hallgatót a feje búbjáig ellepő avantgárd, punk, noise-rock és kísérleti hangokkal, dallam- és ritmustöredékkel dúsították fel a zenét. Komolyan mondom, ilyet még nem hallottam, pedig már megfordult egy és más a lejátszómban.

 

De mindez működik! Ebben elévülhetetlen érdeme van Elza Soares rekedtes hangjának, amely időnként mintha elcsuklana a felindultságtól, ám határozottan vezet bennünket ebben a hanglabirintusban, és ugyanolyan kérlelhetetlenül folytatja útját az olyan szambás tételeken (mint mondjuk az erotikus „Pra fuder”) vagy a töredezett/zaklatott szerzeményeken (melyekre jó példa a „Maria da Vila Matilde”). Az énekhang köröket ver Charlie (alias Horváth Károly) orgánumára: durva, mint egy használat előtti reszelő, bár időnként eltűnik belőle az él, és ilyenkor olyan puhán simogatja a fület, mint tavaszi fű érintése eső után.

 

Megértem a kritikusokat, akik az év egyik legeredetibb albumának mondják, mert mind a mondanivaló, mind a zene összetettsége, mind pedig Elza Soares hangjának köszönhetően ezt nehéz lesz bárkinek túlszárnyalnia.

 

Kinek ajánlom: akik szeretik a zavarba ejtő remekműveket.

2016-ban megjelent lemez (Mais Um Discos).

Bővebben az énekesnő facebook oldalán: https://www.facebook.com/elzasoaresoficial/?fref=ts