Jonas Hassen Khemiri: Amikre nem emlékszem

Jonas Hassen Khemiri regénye, az Amikre nem emlékszem tipikusan az a könyv, ami mellé vétek volt fülszöveget írni. Ezt nem azért mondom, mert azt elszúrták volna, hanem azért, mert ez a szöveg úgy működik igazán, ha nem tudunk róla semmit, és csak menet közben értjük meg a dolgokat. De persze ilyen nincs, senki nem vállalná be, és minden bizonnyal sokat rontana az eladási mutatókon is, ha ezt elsütötték volna (csak megjegyzem, a Nobel-díjas J. M. Coetzee-nek sem engedték, hogy fülszöveg és cím nélkül adja ki az egyik könyvét). Persze ha így, ebből a szempontból nézem, akkor az én ajánlómra sem lenne szükség, de azért megpróbálom felhívni a figyelmet erre a nem mindennapi kötetre.

Az Amikre nem emlékszem a történetmondás és annak lehetetlensége, az emlékezés és a felejtés, a szerelem és az elválás könyve. A két, vagy pontosabban több szálon futó történet rövid, egymást váltó egységekből épül fel, és hihetetlen dinamikával rendelkezik. A gyorsan váltakozó visszaemlékezések középpontjában az autóbalesetben elhunyt Samuel áll. A fő szálat Vandad, Samuel barátjának az elbeszélése jelenti, aki arról mesél, hogyan ismerkedtek meg, hogyan éltek, és mi történt a barátjával az utolsó három évében. A másik szál több emberé – a nagy szerelemé, a gyerekkori barátnőé, és még sokan másoké, többek között meghallgathatjuk a szomszéd bácsi vagy éppen a nagyi ápolójának kommentárjait is, amit a sokáig teljesen háttérben maradó íróhoz intéznek. Ő ugyanis épp kísérletet tesz arra, hogy rekonstruálja ennek a fiatalon elhunyt embernek az életét, illetve halálának körülményeit... és ezekből a beszélgetésekből szép lassan körvonalazódik a történet.

A történetszálak egymást erősítve, gyengítve, cáfolva, át- és újraértelmezve futnak a végkifejlet felé; néhol egymás mellett haladnak, néhol megelőzik, illetve lehagyják egymást, de mindvégig „működnek”. A karakterek jól megrajzoltak, kidolgozottak és élettel telik, a mondanivalójuk hiteles(nek tűnik), de ahogy lenni szokott, mindenki a maga perspektívájának a foglya, a maga igazát akarja elhinni és elhitetni, a maga igazságát hajtogatja, amit a másiké persze folyton megcáfol. Khemirinek sikerült elérnie azt, hogy szinte egyszerre hihetünk mindegyik szereplőnek, vagy éppen egyiknek sem. Állandóan előállnak olyan információmorzsákkal, amelyek a másik történetét hallgatva (hiszen ez egy hangsúlyozottan beszélt nyelv, amit magnóra vesz fel az alkotó) új jelentéssel telnek meg, és egészen más szemszögből látjuk ugyanazt az eseményt.

És miközben haladunk előre a történetben, olyan fontos témák kerülnek terítékre, mint a szerelem pontos definíciója (kit mit ért alatta, és hogyan éli azt meg); az emlékezés és a feledés egyensúlya (mi marad meg az emlékeinkből, mennyi mindent vesztünk el óhatatlanul, és mit lehet ez ellen tenni); illetve mivel a szereplők nagy része külföldiek leszármazottja és nagy szerepet kapnak az illegális bevándorlók is, napjaink egyik legfontosabb kérdésével is szembesülünk, meglehetősen érzékeny és árnyalt módon előadva. Azonban Khemiri nem elégszik meg ennyivel, a végén olyan csavart ad a történetnek, aminek hatására az összes addigi információnkat, ha nem is a kukába dobjuk, de alaposan átértelmezzük (sokadjára).

A tunéziai-svéd szerző könyve olyan posztmodern regény, ami úgy cáfolja a történetmondás lehetőséget, hogy nem is egy működő történetet kapunk, hanem legalább hármat egyszerre, és olyan sebességgel, amiből nincs kiszállás. Khemirire, azt hiszem, érdemes lesz odafigyelni a jövőben.