Beszámoló: 24. Sziget Fesztivál 4. nap – 2016. augusztus 15.
Írta: Szabó Dominik | 2016. 08. 17.
Egy kicsit izgultam azért az időjárás miatt, amikor elindultam a Hajógyári-szigetre, bár végül feleslegesnek bizonyult a félelmem, hiszen gyakorlatilag tökéletes fesztiválidő köszöntött be – úgyhogy kiélveztem a helyzetet, és újfent körbejártam a Szigetet, hátha szombaton kimaradt valami érdekes az első „felmérés” során. Szomorúan tapasztaltam például, hogy az előző évek nagyon szimpatikus és hangulatos helyszíne, a Sziget Beach idén a Duna vízállásának köszönhetően nem üzemel, de az is legalább ennyire zavarba ejtett, hogy a Ji Csing Labirintusnál még mindig két órával előbbre kell tervezni, ennyi ugyanis a bejutási idő (úgyhogy idén is elhatároztam, hogy majd jövőre próbálkozok vele). Működik viszont a Vándor Vurstli (célba dobni még mindig nem egyszerű dolog), eszméletlen a Sarruga csapat sárkánygyíkos utcaszínháza, a Magic Mirror idén nagyon szép „sátrat” kapott, ráadásul a mostani fesztiválról sem maradhatott ki a kedvenc zenei helyszínem, a Blues Színpad (ami, úgy tűnik, 2016-ra már teljesen mentesült az ír kocsmazene hatása alól, pedig az elmúlt években még együtt üzemeltek).
Kedvencnek mondom, pedig előzetesen szinte soha nem szoktam böngészni a programját – viszont ha van egy szabad fél-egy órám, amikor a „nagyobb” helyszíneken éppen senki sincs, aki érdekelne, akkor szinte biztos, hogy itt kötök ki, elvégre majdnem biztos, hogy olyan zene megy, amit szeretek hallgatni. Ezúttal Erik Ankonéval találkoztam, aki tavallyal ellentétben (amikor a The Gone Wrong Kings formációval lépett fel) csupán egy gitárost hozott magával. Persze aggodalomra semmi ok, Max Sonbroekkel ketten is tökéletesen hozták azt a New Orelans-i, karcos blues-t, amiért ide szeretek járni. Gitár, magával ragadó, kemény ének, a porban táncoló emberek, némi alkohol – több se kell egy jó nap nyitányához. Akármennyire is szeretem azonban a blues-t, bele szerettem volna hallgatni a Years & Years-be is a Nagyszínpadon – a furcsa ruhába öltözött, gyakorlatilag kiskorúnak kinéző énekes azonban a meglepően nagy tömeggel ellentétben engem már nem győzött meg, de mondjuk valóban nem kedvencem az elektronikus popzene.
Annál nagyobb lelkesedéssel vártam viszont a Kaiser Chiefs-t, akiket egy ideje simán a kedvenc zenekaraim között tartok számon (bár kétségtelen, hogy főként az első két lemezük alapján). Ennek ellenére alig akartam megismerni Ricky Wilson frontembert a hosszú hajával – a hangja viszont azonnal kárpótolt. Nem mintha azt gondolnám, hogy a Kaiser Chiefs olyan lenyűgözően jó zenét játszik: szerintem egyszerűen csak belőttek maguknak egy olyan vonalat a brit gitárzene, a post-punk revival és úgy általában az indie rock között, ami jól áll nekik. Váratlan módon a koncert mégsem a dalok miatt lett olyan jó, hanem Ricky Wilson elborult produkciói miatt. Az egy dolog, hogy már a második szám közben majdnem tönkretette a mikrofonállványt, vagy hogy folyamatosan felmászott dolgokra (hangfalra, dobra, sőt, még a technikai állomás állványzatára is), bár kétségtelenül az is sokat hozzátett a hangulathoz – viszont igazán a hozzáállása nyűgözött le. Nem tudom, minden koncerten ilyen lelkesedéssel ég-e, vagy nála mindez csak a kötelező show-elem, de tényleg végig azt éreztem, hogy a lehető legjobban akar szórakoztatni. Ahogy mondta: ők azért jöttek ide, hogy mi nagyon jól érezzük magunkat, úgyhogy ha ez nem történik meg, akkor rosszul csinálják a dolgukat.
Szerencsére ettől nem kellett tartani, de azért tényleg mindent megpróbált bevetni a cél érdekében a közönségénekeltetéstől kezdve (még az őket amúgy kifejezetten nem szerető Noel Gallagher nevét is eldaloltatta) egy The Who-feldolgozáson át a teljesen őrült pillanatokig. És hogy milyen volt a zene? Olyan Kaiser Chiefs-es. Nem hibátlan, de szerethető. Érezhetően kellett a biztatás a közönségnek, de egy idő után már bátran kiabálta mindenki a legjobb dalokat, főként a „Ruby” / „The Angry Mob” / „I Predict A Riot” triót. Kaptunk új számokat is, amikben számomra teljesen érthetetlen módon a gitárpunkot diszkópopra cserélték – én nagyon nem örülök egyelőre ennek az iránynak, de úgy tűnt, a közönségnek tulajdonképpen ez is elmegy. Nem mintha a régiek olyan színesek és zseniálisak lettek volna, de legalább jobban eltalálták azt, amit én szeretek. Akárhogy is, így már annyira nem várom a következő koncertjüket, de pont elég az is, hogy a mostanit baromira élveztem.
Utánuk viszont jött az Oasis... akarom mondani, Noel Gallagher és a High Flying Birds. De nem ezzel akartam kezdeni, hanem azzal, hogy mennyire más a két frontember hozzáállása. Míg Wilson a közönségben él, hálás, és élvezi, ahogy showmanként is funkcionálhat, hatalmas energiákat próbál magában megmozgatni, hátha átragad a hallgatóságra is; addig Noel Gallagher egyszerűen csak kiáll a színpadra, és zenél. Ha már nagyon sok idő eltelt, akkor benyög valami némileg bunkó (bár sok szempontból nagyon jogos) beszólást – mondjuk arra, akit az első sorban annyira nem kapott el a koncert hangulata, vagy a színpad kifutójára, amit hatalmas hülyeségnek tart (majd ott fog mászkálni az énekes?). Ő már inkább az a középkorú zenész, aki megteheti, hogy azt csinál, amit akar, és amit szeret. Baromi jó dalok, zseniális gitárzene, némi britpop, magával ragadó, hangulatos ének, nem is kell több. A zenekarral többet foglalkozik, mint a közönséggel, viszont olyan szinte odarakja magát, amire csak kevesen képesek. (És még ráadás sem volt, csupán zene másfél órán át. Nem mintha ez baj lenne.)
Ugyanakkor nehéz letagadni, hogy ez sokkal inkább hasonlított egy Oasis-koncertre, mint egy High Flying Birds fellépésre. Bár nagyon sok számot játszott, annak a fele Oasis-dal volt, ami abból a szempontból maximálisan érthető, hogy jól érezhetően a közönség is erre várt, ezeket szerették, ezeket énekelték igazán. Mindez viszont engem zavart, történetesen én ugyanis sokkal jobban ismerem és szeretem a HFB-dalokat – de amikor a koncert felénél már lementek a legjobb új számok (mint a „Riverman”, az „In the Heat of the Moment” vagy a „Ballad of the Mighty I”), érezhettem, hogy itt nem nekem fog kedvezni. Kétségtelenül szép volt a lemenő nap fényében a „Fade Away” vagy a „D’Yer Wanna Be a Spaceman?”, ütött a „Wonderwall” meg a „The Masterplan”, mégis kicsit csalódott vagyok. De ez legyen az én problémám ezen az egyébként tényleg kiváló koncerten, mindenki más úgyis tökéletesen elégedett lehet. Ennél jobb fellépést úgysem láthattak idén a Szigeten.
Mivel én Sia dalaira nem voltam igazán kíváncsi, tovább is haladtam, hogy némi „körkapcsolás” (belehallgattam a kolumbiai Systema Solarba, de a világzenés elektronika nem a kedvencem; a 30Y továbbra sem az én zeném; TroyBoi még a belső szerveimet is megmozgatta, olyan erősen szólt az A38 sátorban) után rájöjjek, ideje sorba állni a cirkuszi sátornál, ahol már kisebb tömeg gyülekezett az esti előadásokra. Végül egészen simán bejutottam a Recirquelre (a másik sátorban a német Soap formációra vártak sokan), hogy végül leesett állal kövessem végig a produkciót. A „Párizsi éjjel” fantázianevű előadásról Tímea kollegina mindent elmondott, amit tudni érdemes, én is csak annyit tudok hozzátenni, hogy aki teheti, egyszer próbáljon eljutni egy ilyen lenyűgöző artista-táncos-színházas estre. Nem is csak az elképesztő artistamutatványok miatt, hanem az egész hangulata és ereje miatt: ahogy átértelmezik és további rétegekkel töltik meg a „klasszikus” cirkuszi mutatványokat. Imádtam a humorát, imádtam a könnyed erotikus hangvételét, imádtam a látványt – örülök, hogy ilyen is van a Szigeten.
Nem mintha egyébként ne lenne még pár tucatnyi érdekesség, amire idén nem jutott időm. Ilyenkor mindig szomorú vagyok, mert egyrészt egy nap sem áll 24-nél több órából, hogy mindenre eljussak; másrészt pedig azért, mert én is csak véges energiamennyiséggel rendelkezek, vagyis már csak ezért is kimarad mindig pár esemény. De sebaj, jövőre újra jubileum, jön a 25. Sziget Fesztivál – én meg már előre izgulok, hogy milyen újdonságokkal, ötletekkel na és persze fellépőkkel készülnek a szervezők. Remélem, lesz rá lehetőségem, hogy akkor is ott legyek.