Főkép

A Trackbe vezető úton eléggé gyanús volt, hogy menet közben rengeteg idősebb, (próbálom szépen megfogalmazni) „klasszikus” kinézetű rockert láttam, akik úgy tűnt, mindannyian ugyanarra tartottak, amerre én. Furcsálltam egy kicsit, de ugyanakkor örültem is, hogy a Blues Pills zenéje ennyire generációkon átívelően képes megszólítani az embereket, de aztán persze kiderült a turpisság, mert ugyanerre a napra a Barba Negra szabadtéri nagyszínpadán a Zorall is épp lemezbemutató koncertet tartott, és a korábban látott arcok nagy része ide igyekezett. Nem tudom, kinek a fantasztikus ötlete volt ez (gondolom, a szükség hozta így), de a csendesebb részeknél azért elég zavaró volt párszor, hogy a másik helyszínről ideszűrődő zene konkrétan beleszólt a kisszínpadi bulikba. Ennek ellenére mégis hatalmas öröm, hogy bő egy évvel az előző koncertjük után újra Budapesten láthattuk a Blues Pillst, akik, ha lehet, talán még erősebb előadással tértek vissza.

 

A főzenekar előtt két itthoni csapat játszott, a Hot Beaver és a River of Lust: a nyitóbandát sajnos, az utolsó pár szám kivételével, sikerült lekésnem, ezért igazán megalapozott véleményt se tudok róluk formálni, az mindenesetre látszott, hogy iszonyat lelkesen nyomják, főleg Sexy, a basszeros verette nagyon a bulit és a rock and rollt. Azon viszont őszintén csodálkozom, hogy ilyen sokáig kellett várni, mire a blues rockos énekesnős trend végre begyűrüzött itthonra is, és elő tudott állítani egy olyan zenekart, mint a River of Lust. Könnyen lehet persze, hogy ez a megfelelő frontlány hiányából fakadt, de örömteli, hogy végre a hazai fronton is megjelent ez a műfaj. Galambos Dorinát valószínűleg sokan teljesen más műfajokból ismerik, és nem tudom, hogy ez csak egy újabb mellékvágánya a karrierjének, vagy mindig is ez volt az a muzsika, ami igazából megmozgatta, de nála jobb énekest nem igazán tudok elképzelni erre a szerepre. Technikailag maximálisan topon van (mondjuk, érdekes is lenne, ha nem), és bár a hangjában nincs meg az az őserő, mint mondjuk Elin Larssonéban, a pimasz rekedtség és a hibátlan frazírok bőven kárpótolnak ezért.

 

Az élményhez persze nagyban hozzájárulnak a zenésztársak is, főleg Erdős Szabolcs, akinek a gitár soundjába már a beállás alatt beleszerettem (kár, hogy szinte végig, de főleg a szólóknál, halk volt), és a szimpátia a buli alatt csak fokozódott. Nagyon jól állnak neki a „slow hand”-jellegű, nem annyira tekerős improvizációk, ezekből bőven rakhatnának még a dalokba. A számok egy-két kivétellel (a nyitódal és a „Black River”) eléggé összefolytak, de majd szépen lecsekkolom a bemutatkozó EP-t, hátha úgy tisztább lesz a kép. Ja, és biztos, hogy megnézem még őket, főleg az eredeti basszeros Hubával, aki egy vadállat, és tuti, hogy teljesen más dimenzióba helyezi a csapatot (nem mintha Döbrentei Mátéval bármi gond lett volna, de Huba tényleg nagyon éli ezt a Hendrixes, pszichedelikus blues világot).

 

Elin Larsson és a Blues Pills pedig ismét elképesztő dolgokat műveltek a színpadon. Nem tudom elképzelni, hogy ezt a műsort hogyan lehet napról napra elénekelni és előadni. Egyszerűen nem volt megállás, végig rettenetesen magasan volt az energiaszint, és a közönség ténylegesen együtt lélegzett a zenekarral. A múltkor is már a halálba dicsértem Dorian Sorriaux-t, és ez most sem lehet másképp; a srác egyre inkább hasonlít Peter Greenre, és nemcsak pacekban, de kiállásban is: higgadtan felsőbbrendű őserő, aki tényleg anélkül tekeri le a csillagokat is az égről, hogy bármennyi magamutogatás lenne benne. Párszor elmosolyodott a nagy őrjöngés láttán, de amúgy valószínűleg ő az a fajta introvertált zenész, aki csakis a művészetében éli ki az érzelmeit. Vele remek kontrasztban a frontlány, aki viszont maga volt a megtestesült energia: táncolt, csörgőzött, ugrált és fantasztikusan énekelt, de tényleg hibátlanul. Olyan nagy elődőket idézett meg bődületesen erős hangjával, csodás frazírjaival és remek ritmizálásával, mint maga Ronnie James Dio.

 

De maga az egész műsor is nagyon olajozott és szépen felépített volt, mindenféle buktató nélkül. A pár napja megjelent Lady in Gold lemezükről a címadón kívül a „Little Boy Preacher” hangzott még el (bár a vége felé talán mintha lett volna még egy új szám), de ezen kívül főként a régebbi dalok uralták a setlistet. Sajnos a kedvencem, a „No Hope Left for Me” most kimaradt, ezt azért még meg tudtam bocsátani nekik. Azt viszont nem, hogy a közönségből egy srác folyamatosan a színpadra irányuló „Vetkőzz! vetkőzz!” felkiáltásokkal szórakoztatta a haverját. Komolyan, ember, 2016-ban (meg amúgy is) ezzel inkább maradj otthon, mert marhára méltatlan és megalázó. Kivált egy olyan énekesnővel szemben, aki a szívét-lelkét kipakolta a deszkákra, és abszolút a maximumot nyújtotta minden tekintetben. A koncert végére, ráadásként egy meglepetés Jefferson Airplane feldolgozás (Somebody to Love) jutott még a katartikus „Devil Man” elé (persze a régi, EP-s verzió), meg persze az ígéret, hogy hamarosan ismét visszatérnek. Sokan fogjuk várni, ez már biztos.