Főkép

A legszeszélyesebb júniusban szabadtérre szervezett bulik közül ezt a kis szeánszot féltettem a leginkább attól, hogy a végén a jeges eső elveri a fenébe, de szerencsére az égiek megkönyörültek a svéd retro rock szerelmesein, és a buli végül napsütésben indult és kellemes hűvösben ért véget. A korai kezdés miatt a hazai hősökről lemaradtam, de őszintén szólva a két svéd banda mellett nem is igazán fájt a szívem a csupa srácokból álló rákosszentmihályi Headbengs miatt, főleg azért, mert ennek az estének a főszereplői (egyetlen kivétellel) a lányok voltak.

 

Különösen igaz ez a göteborgi Spidersre, akik a ’70-es évekbeli retro rockjukat ős glames (T-Rex) elemekkel és némi punkos attitűddel vegyítik. Az ő frontemberük, Ann-Sofie Hoyles ugyanis éppen az az újkori nőeszmény, akire minden csaj szívesen néz(het) fel. Komolyan, nekem, ha lányom lesz, azt szeretném, ha ilyen példaképeket választana magának. Egy, a többiekkel teljesen egyenrangú, megkülönböztetéssel nem kezelt, erős és megjelenésében magabiztos, önazonos énekes/gitárost láthattunk a zenekar élén ugyanis, aki izomból és érzésből csapta oda a rock and rollt. Igaz, a számok nem minden esetben találtak telibe, de a retro feelinget olyan meggyőzően hozták (a zenésztársak esetében olyan fellépő ruhákkal, amik a Bee Geesnek is a becsületére váltak volna), hogy csukott szemmel akárki Woodstockba, vagy valami más korabeli fesztiválra képzelhette magát. Vagy akár a haver garázsába is, mert az egésznek volt egy kis házibuli jellege is, ami abszolút jót tett az amúgy is maxpontos koncertnek. Oké, ha a szívemre teszem a kezem, akkor el kell ismernem, hogy elfogult vagyok a hozzájuk hasonló zenekarokkal, mert én akár egy tematikus hétvégén keresztül is hallgatnám a skandináv múltidézést.

 

És bár igaz, hogy már a Spiders-hez is igen erősen húzott a szívem, amit a Blues Pills művelt közel másfél órán keresztül, arra nem igazán lehet szavakat találni. Az Elin Larsson által vezetett banda ugyanis nem csak megidézte a múltat, hanem maga volt a múlt (legalábbis én így képzelem a hosszú instrumentális átvezetésekkel tarkított, jammelős hőskorszakot). És érdekes módon annak ellenére, hogy Elin minden tekintetben vezette a bulit, a főszereplő számomra mégsem ő volt, hanem a csapat csendes zsenije, Dorian Sorriaux (bele se merek gondolni, hogy mennyi idős lehet, de szerintem Amerikában még tuti nem kapna sört...), akiben minden megvan a legnagyobb gitárhősökből, a magamutogató rátartiságon kívül. Olyan lélegzetelállítóan ízeseket tekert, hogy nem tudtam mást tenni, csak vigyorogva bámulni, de tulajdonképpen ez a koncert egyéb elemeire is igaz volt. Elinék a balladákban gazdag bemutatkozó lemezről és a korábbi EP-kről jó érzékkel válogatták össze a műsort, mert tényleg csak annyi lassulást tartalmazott, amennyi kellett (mondjuk számomra az egyik csúcspont egyértelműen a „No Hope Left for Me” volt), és az élő verziók is pont annyira különböztek az albumosaktól, mint a nagy elődök esetében (akiknél még tényleg ÉLMÉNY volt a koncert, mert teljesen mást kaptál, mint a felvételen). Egy teljesen új nótát is elnyomtak a készülő második korongról, de a gitáros-énekes lassú sajnos nem sokat árult el arról, mire számíthatunk majd tőlük (még megjelenési dátumot se árultak el). Az estét a már első demón is szereplő őssláger, a „Devil Man” zárta, amit már az egész közönség teli torokkal üvöltött a zenekarral. Hála a jó égnek a látogatottság is elég tisztességes volt, ezért remélem, hogy a szervezők hamarosan még több hasonló koncerttel örvendeztetnek meg. Sorolom is: Graveyard, Witchcraft, Horisont, Uncle Acid & The Deadbeats... Vagy akár kiegyezhetünk még egy Blues Pillsben is. Szóljon!