Főkép

Albert Camus korszakos mesterműve, az egzisztencializmus egyik alappillére, a Közöny (vagy új fordításban Az idegen) ifjúkorom egyik nagy kedvence, és meghatározó élménye volt. Azóta is rendszeresen leveszem a polcomról, és bele-belelapozgatok. Így akartam is, meg nem is, elolvasni Kamel Daoud, algériai elsőkötetes szerző kisregényét, az Új vizsgálat a Meursault-ügybent. Akartam is, mert nagyon fontos nekem a Közöny / Az idegen; meg nem is, mert féltem, hogy ez a számomra ismeretlen figura csak ezt az ismert könyvet felhasználva akart berobbanni az irodalomba, önálló ötlet híján. Így, olvasás után, mit ne mondjak, ebben a könyvben aztán van ötlet elég…

 

Az biztos, hogy az Új vizsgálat a Meursault-ügyben az egyik legsokféleképpen olvashatóbb szöveg, ami az utóbbi időkben a kezeim közé került. Olyan sokrétű, hogy talán be sem tudom mutatni kellőképpen. De azért hátha. A legegyszerűbb, ha a nem túl bonyolult történettel kezdem. Ugye mindenki emlékszik még, hogy miért került Meursault a börtönbe? Megölt egy névtelen arabot a tengerparton. Mit tudunk erről az arabról? Semmit. Na, ezt a képünket árnyalja „egy kicsit” az algériai szerző, ugyanis ez a szöveg ennek a bizonyos névtelen arab (becsületes nevén Musza) öccsének a monológja, aki élete alkonyán, több napon keresztül, meglehetősen ittas állapotban számol be az elmúlt 70 évéről egy fiatal Camus-kutatónak.

 

Na, most jön a nehezebb rész. Mit is alkotott az arab szerző? Csak, hogy néhány (de tényleg csak néhány!) példát említsek: az Új vizsgálat egy posztmodern újraírás, egy főhajtás a nagy mű és szerzője előtt; egy 21. századi, vérbeli egzisztencialista elbeszélés; egy furcsa átértelmezés, amiben az egyes szerepeket szinte mind Harun, az elbeszélőnk ölti magára; rengeteg helyről és időből származó mítosz felidézése, és beépítése a szövegbe; vagy épp a kortárs észak-afrikai arab irodalom gyökereinek visszavezetése a francia elődökig. A történetet ismerve az újraírást talán nem is kell nagyon magyarázni, hiszen a jól ismert eseményeket egy teljesen új aspektusból ismerjük meg. Megtudjuk, hogy élte meg a történéseket az „arab” anyja és testvére, milyen volt az életük a későbbiekben, hogyan nehezedett rájuk ennek a híres esetnek a súlya, és milyen kihatása volt egész életükre. Ha csak ezt néznénk, akkor egy egyszerű kis kiegészítés lenne ez a kötet.

 

Erre azonban, mint már említettem, rátelepszik még számtalan más réteg is. Harun elbeszéléséből kiviláglik, hogy hiába kellene gyűlölnie (gyűlöli is), a legközelebbi lelki rokona Meursault. Mindketten egyforma nihilizmussal és fásultsággal szemlélik az életüket, ugyanúgy látják a világot, és egyikük sem képes kialakítani hosszú távú és normálisan működő emberi kapcsolatokat. És mondjuk, hogy csak néhány életrajzi párhuzamot nézzünk: mindkettejük anyja egy öregek otthonában kénytelen befejezni az életét; mindketten gyilkosokká válnak, és nem tettükért, hanem személyiségükért, viselkedésükért kell felelniük a hatóságok előtt. Azonban ez mind semmi! Az elbeszélőnk egyszerre testesíti meg a saját, illetve a francia anyját is: neki is egyedül, egy kocsma magányában, mindenkitől elhagyatottan kell befejeznie az életét. De ő az „arab” is, egész életét a testvére árnyékában, és a történéseket kutatva kell élnie. Vagy Camus, aki egy gyilkossági ügyet alapul véve akarja megírni mit gondol az emberi létezésről…

 

Daoud szinte tökéletesen szimbiózisban mutatja meg az egykor ott élő franciák hátrahagyott romjain tengődő, eredeti gyökereit elvesztő mai arabok életét, és az egykori gyarmattartók nyelvét felhasználó, azokra hivatkozó és felhasználó mai arab írók közötti kapcsolatot. Ezen kívül számtalan más kultúrkört felidéz: hogy Camus-nél maradjunk, itt van Sziszüphosz mítosza, de ha kijjebb tekintünk, akkor például a hindu kultúrkörbe is bepillanthatunk, vagy ha beljebb, akkor az arabba.

 

Kiemelném még az elbeszélésmódot. Végre egy olyan ittas elbeszélőnk van, aki valóban csapong, sokszor nem tudja mit mesélt már és mit nem, nem mindig tudja hol tartott a történetben, és nem képes logikusan felépíteni azt. Ez azért tetszett, mert baromi reális volt, viszont hihetetlenül megnehezítette a mondanivaló befogadását.

 

Hogy ne nyújtsam tovább a mondandómat, összefoglalásként kijelenthetem, hogy Daoud egy olyan szerző, aki annyi mindent képes összesűríteni 160 oldalon, mint más ötszázon, és akinek a szövegén el lehet szöszölni napokat. Ajánlani tudom, de csak azoknak, akik hajlandóak megküzdeni vele, akik megpróbálják felfejteni az egyes rétegeket, és kihámozni a mondanivalót ebből a rövidke szövegből. Mert csak így éri meg igazán.