Főkép

Nem tudom megmondani, hogy mikor találkoztam először Kim Philby nevével és tetteivel. Rémlik, hogy még az „átkosban” láttam egy játékfilmet(?) a TV-ben, amiben egy a Szovjetunióban élő volt angol kémmel beszélgettek – azt hiszem, Philby volt az.

Ahogy telt-múlt az idő, néha fel-fel bukkant az életemben itt-ott vagy az ő neve vagy a „Cambridge-i Ötök” kifejezés. Az egyik konteókkal foglalkozó – szívemnek kedves – blogon szép számmal akadnak Philby-ről szóló vagy hozzá kapcsolódó írások. Ben Macintyre A Vagdalthús hadművelet című munkája pedig igencsak tetszett – ebben több alkalommal említést tesz Philby-ről. Aztán ott van John le Carré Suszter, szabó, baka, kém című könyve, amely végén a szerző egy Philby-ről szóló elemzése kapott helyet. Most pedig szembe jött velem Macintyre könyve, és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy mélyebb beleássam magam ennek az embernek a viselt dolgaiba.

 

De mit is kell/érdemes tudnunk erről az emberről? Az angol felső osztály tagjaként látta meg a napvilágot pár évvel az első világégés előtt Indiában. Ennek megfelelően elit iskolákba járt, majd 1933-34 folyamán Bécsben a nácik elől menekülőknek segédkezett. 1937-ben Spanyolországban szabadúszó tudósítóként a The Times-nak tudósított a polgárháborúról, a második világégést követően pedig felvették az MI6-hoz (hírszerzés). Munkaadói ugyan tudtak róla, hogy 1934-ben feleségül vette a magyar származású, erősen bal oldali kötődésű Litzi Friedmann-t (aki a szovjet titkosszolgálatnak dolgozott), arról viszont nem, hogy Philby egy életre elkötelezte magát a kommunizmus mellett. Így „Moszkva központnak” lett egy igen tehetséges kettős ügynöke az MI6-nél, aki aztán egészen 1963-ig szállította az információkat a szovjeteknek.

 

Macintyre igencsak olvasmányos, már-már (kaland vagy kém)regényes stílusban tárja elénk Kim Phliby élettörténetét egy hosszú és tragikus véget érő barátság bemutatásán keresztül. Nicholas Elliott (szintén az MI6 tagja) volt az az ember, aki a legvégsőkig kiállt Phliby (vélt) ártatlansága mellett, és végül mégis kénytelen volt keservesen csalódni benne. A szerző ugyan nem von le semmiféle következtetést, pláne nem ítélkezik és tör pálcát senki felett, azonban valahol nagyon is érezhető az egyet nem értés, a meg nem értés és a rosszallás bizonyos gyakorlatokkal és társadalmi normákkal szemben, amelyek anno az MI5-öt (biztonsági szolgálat) és az MI6-ot, globálisabban az akkori Nagy-Britannia társadalmát jellemezték. Az, hogy Phliby-t kvázi egy főrangú „bemondása” alapján felvették a titkosszolgálathoz, csak azért mert ő és az apja ehhez a kaszthoz tartoztak több, mint hihetetlen a számomra. Ráadásul a fent említett titkosszolgálati egységek folyamatosan szemben álltak vagy legalábbis erősen rivalizáltak egymással – bár más-más volt a feladatkörük. Macintyre ezt az angol közép és felső osztály közti ellentétre vezeti vissza (az MI5 tagjai a középosztályból kerültek ki túlnyomó részt, míg az MI6-ot a felső osztály tagjai alkották).

 

Phliby árulása nagyon sok ember halálát okozta. Gyanítom sosem fogjuk pontosan megismerni ennek részleteit, mert a hivatalos szervek valószínűleg az idők végezetéig titkosítani fogják az erről meglévő anyagaikat. Vagy megsemmisítik őket, hogy még véletlenül se derüljön ki több dolog a történtekről. Minden esetre akit valamennyire is érdekel a kémkedés témaköre, annak nélkülözhetetlen Macintyre munkája.