Beleolvasó - Wm. Paul Young: Éva

Fülszöveg:

A 22 millió példányban elkelt sikerkönyv, A Viskó szerzőjének új, minden eddiginél felforgatóbb regénye.

 

John, a Begyűjtő különös helyen él; szigete a világok határán fekszik, egy dimenziók közti redőben.

Egy nap az óceán hatalmas konténert sodor a partra, melyben tizenkét holttest hever. A roncsok közt kutatva John egy fiatal lányra bukkan, aki csodával határos módon túlélte a tragédiát. A sziget Gyógyítói és Tudósai hamarosan felfedezik, hogy a lány genetikai adottságai nem mindennapiak: teste minden egyes sejtjében ott hordozza az egész emberiséget…

Lilly felépülése lázálmokkal és hallucinációkkal terhes, látomásai során Éva, Minden Élők Anyja látogat el hozzá, hogy felfedje előtte az elfeledett igazságot a teremtésről és a bűnbeesésről. Álom és ébrenlét, mitológia és valóság fonódik szorosan egymásba, Lilly pedig ráeszmél, hogy neki is óriási szerepe van az események alakulásában, a tét pedig nem más, mint Ádám és Éva leszármazottainak múltja és jövője.

Az Éva a mindenki által jól ismert teremtéstörténet példátlanul merész újraértelmezése, különleges munka, ami vélhetőleg egész generációkat fog inspirálni.

 

WM. Paul Young Kanadában született, gyerekkorát viszont Új-Guinea bennszülött törzsei között töltötte misszionárius szüleivel. Kezdetben csupán közeli barátainak és családtagjainak írta történeteit, míg A Viskó (melynek megírásában saját, fiatalkori útkeresése inspirálta) el nem hozta számára a ismertséget. Mindkét eddigi regénye felkerült a New York Times sikerlistájának első helyére. Jelenleg Oregonban él a családjával.

 

Részlet a könyvből:

A szűk hely teljesen összetörte kamaszlányt. Valaki bezárta, pedig bele se fért. Akár békésen alhatott is volna fura szögbe csavarodott tagjaival, mellkasára hajtott fejjel, ha nem borították volna sebek és vágások, melyek a nyomás elmúltával szivárogni kezdtek. Egyik lábfeje csaknem levált. Ahogy ott feküdt megfagyva, John csak meredt rá, s megállt az idő.

Végül megfordult és kiment, ezúttal azonban túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy a vért kerülgesse. Azokat kell idehozatnia, akiket kiképeztek rá, hogy effélékkel foglalkozzanak.

– Találtam még egy lányt! – kiáltotta, mire hatalmas nyüzsgés támadt, emberek rohantak mellette be a konténerbe. Odakint kifűzte a bakancsot és levette, visszament a sátorba, ahol már megjelölte az iratszekrényt, leült, és nekidőlt.

– Istenem, hogy lehet, hogy még mindig szeretsz minket? – suttogta. A konténer felé pillantott. – Kérlek, add meg neki a te békédet! – imádkozott.

A sürgölődés és kiáltozás újabb hulláma rántotta talpra. Egy Teherhordó barátja rontott a sátorba, és a nyakába vetette magát.

– John! A lány, akit találtál! Még él! Épphogy, de él! – A férfi sugárzott, és megint megölelte. – Most már Megtaláló vagy, John! – kiáltotta távozóban. – Ki hitte volna?

John zsibbadtan ejtette tenyerébe a fejét. Ha ez Éva gyermeke, szomorú és kínok közötti születés volt, vérben és vízben. Mi jó származhat ilyen gonoszságból?

 

(…)

 

Minden szétrobbant benne. Minden fájt!

Miért? Cserbenhagyta a memóriája.

Kusza képek tolongtak előtte. Fényvillanások szúrtak a szemébe, hatoltak bele. Az éles hangok – disszonáns, nyers, rémületes hangok! – pánikot keltettek benne. Légzése gyors volt és hangos, a fülében zúgott. Egy újabb villanás gyötrő fénnyé robbant, elmosódott mozdulatokká, zenévé… vonósok? Egy fekete asszony barna bőrű férfivé alakult, majd piros csokornyakkendővé. Összefüggéstelen, értelmetlen. Fel kell ébrednie. Próbált. Nem tudott.

Úgy zúgott a feje, mint a hurrikán a tengeren… sompolygó hullámok húzták le és tartották fogva a víz alatt. Levegő… elönti a víz… nem kap levegőt…

Amikor beköszöntött a sötétség, jó barátként üdvözölte. Egy, az arca fölé hajló másik arc ébresztette fel. Elmosódott kép. Egy hang? Hol van? Ki ő? A szeme leragadt, de nem tudta kizárni a képeket. Sajgott a tüdeje. Nehéz volt a levegő. Folyékony. Ezúttal az árnynak széle volt. Befelé haladt, elnyelte őt, mint egy fekete zsák. Egy egyre zsugorodó, csillámló, fehér fény egyetlen ponttá ment össze, végül eltűnt.

Felsikoltott. Mi történik velem? Egyetlen hang sem jött ki. Emlékek vagy álmok vagy hallucinációk kavarogtak és zsongtak, torzultak a szemhéja mögött karneváli rémségekké. Visszahúzódott, próbált elrejtőzni, eltűnni. De ugyan hová mehetne? Kiáltásai szipogássá tompultak.

A homlokán meleg ruha. Kényelem. És egy átható illat, amit nem tudott hova tenni. Belekúszott, szétterjedt a torkában, a hasában, a tagjaiban, az ujjai végéig. Ellenállhatatlan enyhülés. Eltompított hangok. Csend és nyugalom.

Újra elaludt.

 

Beszélgetés hangjaira ébredt az éjszaka ködös csendjében.

– John! – A női hang élesen, magasan csengett. – Ez a fiatal lány egy anomália. A Gyógyítók próbálják megfejteni a származását, de a genetikai kódja őrületbe kergeti őket. Egyikünk se látott még ilyet! Ez lehetetlen!

Egy férfi felelt neki, nyugodt, kedves hangon.

– Úgy tűnik, hogy Isten játszótere a lehetetlen és az abszurd.

A lány megparancsolta szemhéjának, hogy nyíljon fel. Nem engedelmeskedett. Súly nehezedett rá, kimerítette. Miért nem tudok mozdulni?

– Több időre van szükségük, hogy megfejtsék ezt a rejtélyt – jegyezte meg a nő.

– Úgy tűnik, bőven lesz idejük. Nem lesz valami gyors a felépülése – sóhajtott John. – Nem sokat értek, Letty, de egyet tudok: ez a lány az én anomáliám lett.

Letty felnevetett.

– Na lám, milyen gondoskodó és gyengédszívű vagy!

A lány újra erőlködött. Ébredj fel! Ébredj fel! Minden helyet a fájdalom követelt magának. A teste mintha megbillent volna. Megfeszült, hogy ellent tartson a zuhanás érzésének.

– Néha magamat is meglepem – kuncogott John. – Mit gondolsz, miért pont én? Miért hívott Éva, hogy én is részese legyek?

– Talán mert te Tanú voltál?

– És mi köze annak ehhez a lányhoz?

A Letty nevű nő egy vidám kis dallam dúdolásával felelt. Az imbolygó érzés hirtelen elmúlt. A teste mintha egyensúlyba hozta volna magát. Elhalványultak a hangok. A béke vizén lebegett.

Lányom. Újabb hang hatolt a fülébe a távolból. Lányom.

Fűszer- és virágillat töltötte be a levegőt. Pihekönnyű érintés súrolta a kézfejét. Meleg. Puha. Megnyugtató.

Gyermekem.

Milyen gyermek? Ezúttal, amikor arra kényszerítette szemét, hogy nyíljon ki, engedelmeskedett.

Egy fekete bőrű nő állt az ágya mellett. Ifjú volt és vén, fenséges és egyszerű, gyengéd és erős. Lehajolt, gyengéden homlokon csókolta a lányt, és rámosolygott.

A lány összeszedte erejét, és azt suttogta: Ki vagy te? Úgy tűnt, hogy csak a halk hangok helyénvalók, de aztán elcsodálkozott, vajon csak gondolta a kérdést?

Az anyád vagyok. Te vagy a tanú. Jöjj, és lásd! – suttogta a hölgy anélkül, hogy az ajkai mozdultak volna. Hosszú ujjai a csuklójára fonódtak, és úgy emelte fel, mintha súlya sem lenne, és mozgásában sem lenne korlátozva.

Az anyám? Az anya szó keserű érzéseket kavart fel benne. Zavar fogta el. Nem akart menni sehova.

Jöjj, lányom! Jöjj, légy tanúja a Teremtésnek, a tökéletességnek, mely meggyógyítja összetört tested és megtört lelked!

A lány ellenállt a gyengéd szorításnak, próbálta lefeszíteni a nő ujjait, de azok nem engedtek. Orcáin a levegő csókjától olyan érzése támadt, mintha felfelé suhanna – és most már kapaszkodott abba a kézbe. Az alant fekvő látványtól elállt a lélegzete: a teste hevert ott, amit most hagyott el. Összetört, szétkaszabolt, bekötözött teste. Egy halom szíj, cső, és kusza drótkígyó fogságában feküdt, a homályban gépek doromboltak.

Megdermedt, és egy pillanatra minden mozdulatlanságba meredt. Visszatartotta a lélegzetét, émelygett.

Hányszor halhatok meg? – gondolta.

Nem – nem a halál – mondta az anya. Az élet. Gyere, és nézd! Ígérem, nem fogsz csalódni.