Steven Pressfield: Vadászat Rommelre

A II. világháborúról szóló regények többsége az európai front eseményeivel foglalkozik, pedig az eddigi legnagyobb világégés a helyszíneit tekintve három kontinensre is kiterjedt (résztvevői tekintetében pedig mind az öt földrészre). Közülük talán az afrikai történések azok, amelyekről a legkevesebbet tudjuk – azon kívül persze, hogy Erwin Rommel, a „sivatagi róka” Afrika északi partjai mentén majdnem eljutott a közel-keleti olajmezőkig. Ha így alakul, valószínűleg Steven Pressfield regénye sem született volna meg, hiszen ezzel a lépéssel a tengelyhatalmak óriási előnyhöz jutottak volna a szövetségesekkel szemben. Ám szerencsére nem így lett, amelyet az 1943-as születésű amerikai szerző könyve is bizonyít, mert a Vadászat Rommelre döntő százalékban áll a valóság talaján, a fiktív karakterek és események szinte kizárólag a szemléltetés eszközeiként öntenek olvasóbarát formába egy kevéssé köztudomású, ám döntő jelentőségű akcióegyüttest.

 

Steven Pressfield ma már talán regényeiről a legismertebb, pedig írói karrierjét forgatókönyvekkel kezdte (miközben volt hirdetési gépíró, tanár, traktorvezető, csapos egy bárban, gyümölcsszedő, s dolgozott reklámügynökségnél, elmegyógyintézetben, olajmezőn, miközben egy ideig hajléktalanként tengődött a kocsija hátsó ülésén). Neve több film szkriptjében is szerepel, valamint több nem fikciós kötetet adott ki a háború és az írás témakörében. Szépirodalmi munkássága a történelem köré összpontosul: a nyitó Bagger Vance legendája után 5 regénye vezet bennünket az ókori háborúk világába (perzsa-görög, athéni-spártai, makedón hódítás). 2008-ban azonban jóval későbbi időszakra vetette a tekintetét…

 

„Vannak helyzetek, amelyekre semmiféle kiképzés nem készítheti föl az embert. Egy ember élete és a becsület között kell választani. És ki vagyok én, hogy huszonkét évesen élet és halál kérdésében döntsek?”

 

A Vadászat Rommelre remekül összerakott és kivitelezett cselekményében nemcsak egy szövetséges afrikai katonai alakulat titkos küldetéseinek (valódi) krónikája olvasható, de a (kitalált) főszereplő személyén és környezetén keresztül a háború és a közepébe „kényszerített” ember kölcsönhatásában lezajlódó fizikai, pszichés és érzelmi hatások kézzelfogható megjelenítése is.

 

1942 őszére az észak-afrikai hadszíntéren Rommel csapatai a 8. brit hadsereget keletről villámtempóban szorították nyugat felé, gyakorlatilag egészen Egyiptomig, és készen álltak tovább folytatni az offenzívát, hogy eljussanak Szuezig és a közel-keleti olajmezőkig. A szövetségesek tisztában voltak azzal, hogy mindennek a kulcsa maga Rommel, az istenített, zseniális parancsnok, akinek a legyőzésére a britek létrehozták a Mélységi Sivatagi Csoportot (MSCS), hogy mélyen a német vonalak mögé kerülve egyrészt felderítést végezzenek, másrészt öljék meg magát Rommelt.

 

R. Lawrence Chapman egy brit harckocsis páncélosezredből kerül az MSCS egyik egységének kötelékébe, először szinte csak passzív megfigyelőként, később azonban már vezetőként, hogy miközben Bernard Law Montgomery „Monty” angol marsall a 7. amerikai hadsereggel együttműködve visszaszorítani igyekszik a német Afrika Hadtestet, felkutassák és megsemmisítsék a legyőzhetetlennek hitt „sivatagi rókát”.

 

Steven Pressfield regénye a történelmi hűség és dokumentarista atmoszféra érdekében kerettörténetbe ágyazza az egyes szám első személyű krónikás, Chapman elbeszélését. A Vadászat Rommelre kétrétegű „mondanivalója” (maga a történelmi tényeken nyugvó háborús eseménysor és mindennek a személyes, emberi, „belső” oldala) remekül egymásba fűzött textúraként követeli ki magának a főhőssel és bajtársaival való azonosulást.

 

„A civil életben sem társaságban, sem a szakmában nem találkoznék soha egy ilyen emberrel. Itt meg mintha a legszorosabb testvéri viszonyban volnánk. Az egyik legnagyobb kitüntetés az életemben, hogy mellette szolgálhatok.”

 

A háború borzalmai ezen a sivatagos, kietlen vidéken emberi tartássá finomodnak. Nemcsak a messzi idegenből eggyé kovácsolódott angol és új-zélandi katonák egymás felé mutató attitűdjében, hanem az ellenséghez való viszonyulásban is. Itt nincsenek öncélú kegyetlenkedések, barbár mészárlások, minden akciónak és csatának betartott etikettje van. Mindennek legfőbb példázata maga a főellenség: Erwin Rommel. A „rettegett” német hadvezért imádják az emberei, és nem azért, mert annyira kegyetlen, tébolyodott, őrült lenne. Maga köré épített mítoszával roppant nehéz szembeszállni, mert egyáltalán nem illik rá „sem a rabló-fosztogató hun, sem pedig a brutális, doktriner náci sztereotípiája”.

 

Rommel nem tagja a náci pártnak, soha nem is volt az. Már az első világháborúban katonai érdemeket vívott ki magának, és a „becsületről” alkotott normái is onnan származnak: olyan „régi vágású lovag, aki számára a lovagiasság erényei és az ellenség tisztelete elválaszthatatlanok a szenvedélyes győzelemre törekvéstől.” Számára létezik még a humanizmus, a másik, az ellenfél tisztelete, ezért fordulhatott elő többször is, hogy az afrikai fronton sokszor a németek ápolták a szövetségesek megsebesült katonáit és fordítva, s volt, amikor gyakorlatilag egy helyen, egymás mellett. Így pedig igazán nehéz vérszomjjal tekinteni rá, személye miatt Chap és az MSCS is – ha ez egyáltalán lehetséges – „kíméletes” háborút visel a tengelyhatalmak afrikai hadteste ellen. Szerencsére nem hamis pátosza ez a háborúnak, mert az egyénre „lebontott” hit-, érzés- és gondolatvilág a maga elképzelhető naturalizmusában jelenik meg a sivatagi hajsza folyamán.

 

„Lehet, hogy ez már nem is háború? Mert egy háborúban különböző hadműveletek során páncélosok, emberek és gépezetek különböző alakzatai csapnak össze. De most semmi ilyesmiről szó sincsen. Egyszerűen csak rémült és didergő emberek vagyunk, akik küzdenek az egyik bajtársuk életéért.”

 

Chapman szemszögéből látjuk azt a számunkra eddig talán nem is sejtett fejetlenséget, ahol a katonák próbálták végrehajtani a parancsokat, egyben tartani az egységeket, rendet, értelmet és bizonyosságot, kapaszkodókat találni egy területileg teljességgel átláthatatlan háborúban.

 

„Tavaly a Kairó felé tartó visszavonulás is maga volt a káosz, de ez az előrenyomulás talán még annál is rosszabb. Katonák ezrei szakadtak el az alakulatuktól; egész járműoszlopok vonszolódnak céltalanul nyugat felé, de fogalmuk sincs, hogy hova kellene megérkezniük.”

 

Amikor pedig egyedül maradnak a sivatagi ég alatt, egy kiszáradt vízmosásban, vagy homokdűnék árnyékában bujdokolva, a szomjat oltó víz helyett bűnbánat tör elő belőlük.

 

„Gyötör a lelkiismeret, bűntudatot érzek az ellenség legyilkolásáért. Annak ellenére, hogy éppen ezért küldtek engem ide, s én beleegyeztem, hogy éppen ezért küldjenek engem ide. Amikor aztán kiérkezik valaki a frontra, miképpen remélheti, hogy mindezek alól majd fölmentheti magát?”

 

Steven Pressfield regénye precíz tényszerűsége és az események befogadható dózisú adagolása folytán lesz megrendítő olvasmány. A magáért való háborús kegyetlenség nem jelenik meg a lapjain (a kis olasz csapat „lemészárlása” is példázat és szimbólum, nem öncélú csinnadratta), a végkifejletben lezajló csavar pedig pontosan fiktív erejénél fogva válik autentikussá. A Vadászat Rommelre néhol talán egy fokkal eltúlzott aprólékossággal ábrázolt regény, de összességében valóban megrázó és szórakoztató olvasmány.

 

„Tökéletesen értem a háború perverz logikáját és a fegyveres konfliktus valódi tragédiáját. Az ellenség, amely ellen harcolunk, ugyanolyan emberekből áll, mint amilyenek mi is vagyunk. Bármelyikük a barátunk is lehetne, ha ezt nem akadályoznák meg a nemzettudat, az ideológia, a faji és a vallási hovatartozás tébolyult fikciói – de most meg kell gyilkolnunk őket (ahogy ők is igyekeznek leöldösni bennünket) ugyanazoknak a tébolyult fikcióknak a nevében.”