Beleolvasó - Péterfy Gergely: Mindentől keletre

Fülszöveg:

Ez a kötet Péterfy Gergely 2013 és 2016 között írt közéleti publicisztikáit tartalmazza.

 

A humanizmus és a felvilágosodás hagyományának szemszögéből, a kelet-európai értelmiségi tapasztalat felől, írói, szubjektív eszközökkel követi a magyar politika és a magyar társadalom jobbratolódását, az orosz ideológiai, gazdasági terjeszkedést megalapozó propaganda térhódítását és Magyarország európai integrálódásának intellektuális és gazdasági kudarcát.

Mindentől Keletre kegyetlen, ugyanakkor ironikus látlelet a mai Magyarországról, egyszersmind a szerző Aegon-díjas nagyregényének, a Kitömött barbárnak az utómunkálataként, aktuális függelékeként is olvasható.

 

„A magyar közélet megosztottsága meggyőződésem és tapasztalatom szerint mesterségesen szított és beteg dolog, amelyből mindenkinek csak kára származott. Az ok itt is, mint annyi minden másban e hazában a mismásolás és a maszatolás, a szembenézés és döntés elodázása, az elodázást elfedő vircsaft és műbalhé, amelyben mindkét oldal nyakig benne volt és van. Ezért az épeszűek összefogása, akikből politikai oldalra való tekintet nélkül amúgy is kevés lézeng, és a hiedelmekkel ellentétben a ballib oldalon is rettenetesen kevés van belőlük - sokkal kevesebb, mint azt az úgynevezett ballib értelmiségiek gondolni szeretnék (kezdve természetesen rajtam, aki pedig csak simán ornitológus vagyok) -, nem kezdődhet másképp, mint szembenézéssel a lényegi problémákkal, amelyekkel az elmúlt 25 évben nem sikerült közösen (de külön-külön se) szembenézni.” (Péterfy Gergely)

 

 

Részlet a könyvből:

Pedellus az aulában

 

Egy autoriter rendszer (még ne feltétlenül mondjunk diktatúrát) kiépülését mikroszkopikus közelségből, sejtszinten figyelni a legkevésbé sem szórakoztató dolog. Taszító kaland, mintha egy holttest (még ne feltétlenül mondjunk hullát) bomlását kéne közelről végignézni. Mindig kíváncsi voltál, hogy is megy ez, de menet közben nyilvánvalóvá válik, jobb lett volna megmaradni annál, ha csak könyvekből ismered.

Vagy mihez hasonlítsam még.

Mindig tele volt az út széle elütött macskákkal, az ember sajnálta őket, igazi, véres, horrorisztikus dögök voltak, de valahogy mégiscsak megtartották a távolságukat, fényképszerűségüket, a narrációs kereteiket, végső soron fikciós voltukat. „Én egy döglött macska vagyok, akit valaki más ütött el.” „A véletlenek ritka együttállásának eredménye vagyok, ami téged nem fenyeget.” „Ez egy szomorú történet mementója.” Amikor az első macskát elütöttem, amikor láttam, ahogy beszalad elém és éreztem, hogy amin most dobbant a kerék – az a koponyája volt (Szentendrén történt, a Kaszinó után), akkor rájöttem, hogy amilyen keretekben eddig elgondoltam ezt a szitut, lebomlik, feloldódik a közvetlen tapasztalat kémhatásaitól, és előáll a lélekben egy eleven, lüktető kép, amitől nem tud szabadulni, amit nem tud feldolgozni, csak újra és újra felidézni. Egy képheg. A tapasztalat és az a priori ismeret különbsége drámai.

Most azt vettem észre, hogy már egy ideje megváltozott a hang. Megváltozott a hanghordozás a közmédiában, átrendeződtek a gégékben az izmok. Nem egyszerűen más emberek hangja került be, ez máskor is megtörtént, hanem olyan emberek tűntek fel nagy tömegben, akik máshogy használják a hangjukat, mint a korábbiak. Sőt: még ha ugyanazok beszélnek is, mint korábban, a hangszálaikban megváltozott valami.

A Mária Rádióval kezdődött.

Tahi felé, a Vöröskő alatt van néhány kilométer, ahol a rádiójelek elfogynak, és az autórádió kétségbeesetten száguld végig a sávokon, hogy egy lejátszható adót találjon. Ilyenkor szokott megakadni a Mária Rádión, ami, az ördög tudja hogy, a sziklafalakon áthatolva még ide is képes eljutni. Ha éppen nem az Üdvözlégymáriát mormolják – ami olyan gyakorisággal hangzik fel, mint a legszemetebb kereskedelmi adókon a reklám –, egy fénytelen, fakó, élettelen női hang szólal meg, abban a tartományban, azon a hangfekvésen, amire még akkor sem tud odafigyelni az ember, ha erőnek erejével akarja rávenni magát. Olyan ez a hang, hogy azonnal megjelenik előtted a zsíros, egyenes haj, a tövig rágott köröm és a lapostalpú férficipő, amit a nő visel. Még a titokzoknija szagát is érzed. A pünkösdi nagymisére felcicomázott templom virágdíszeiről éppen olyan tompa közönnyel tudósít, mint Szent Bertalan megnyúzásáról, minden elhal a nyelvén, amit csak a szájára vesz, az univerzum az összes tarkabarka csodájával egyetlen monoton gyászjelentéssé változik. Mosolyogni tilos. Kacagni tilos. Létezni olyan, mint matekdolgozat fölött ülni, meredve a fehér papírra, miközben az ember elfelejtette a vonatkozó egyenlet megoldóképletét. Ki kell húzni csengőig, utána bekapni a jól megérdemelt elégtelent. S miközben olyan ez a hang, mintha ő maga félne, mégis félelmetes. Fél, és félelmében az életet fenyegeti. Nagyjából mindent fenyeget, amiért élni érdemes.

Ez a hang hosszú éveken át csak itt, Tahitól a kisoroszi földekig volt a kísérőm, borzongva bukkantam ki belőle a kereskedelmi adók napfényére, mint egy krematóriumi csoportos idegenvezetésből, és a legostobább tinglitanglitól is borzongó esztétikai gyönyörűség, a szabad létezés márciusi öröme járt át.

Ez a hang aztán kiszabadult a Mária Rádióból, és mostanra beköltözött minden állami adóba, és megfertőzte, átitatta a hangszálakat. Már nem csak az ájtatosan nemzeti, kenetteljesen múltba révedő témákat szólaltatja meg, hanem gyakorlatilag bármilyen tárgyat képes bemattítani a BKV buszainak fékrendszerétől a citerazenekarok országos találkozójáig. Időközben persze végbementek benne apróbb, ám nem lényegtelen változások. A hang megöblösödött, félénksége, önkínzó, egyházi aszkézise, a benne bujkáló szikrányi flagelláns perverzió is elmúlt – amely pedig esztétikailag és emberileg az egyetlen értékelhető mozzanata volt –, s miközben élettelensége változatlan maradt, felöltött valami félreismerhetetlenül agresszív, magabiztos tónust.

A hang aulikussá vált. Az udvari ember hangjává, akinek a feje fölött az állam épületének kupolái, architrávjai, égi fényben hömpölygő mennyezetfreskói és fekete gránittalapzaton magasodó szoborcsoportjai hatalmasodnak. A hang immár nem monologizál, nem az orra alatt motyog, nem csupán beszűkült tudatának végtelen kilátástalanságát zsolozsmázza: most már parancsol, utasít, fegyelmez, moralizál és fenyeget. Közben édelegve, törleszkedve dorombol és liheg is, mert magán érzi a hatalom fültővakargató, zsírszagú ujjait. A szolga hangja, aki a pribékségig vitte. Azért suttog, azért olyan visszafojtott, azért olyan fátyolosan temperált, mert tudja, hogy minden szavát felhangosítja a hatalom boltozata, amely alá befészkelte magát. Mint pedellus az aulában.

 

A palermói béke

 

Két héttel azután, hogy Orbán Viktor Üzbegisztánba menekült, és magával vitte a Koronát meg a Szent Jobbot, valamint a Nemzeti Bank aranykészletét – szóval, amikor az az egész viszolyogtató és nevetséges tákolmány, amit Nemzeti Együttműködés Rendszerének neveztek, működő rendszerekre legkevésbé sem jellemző módon szilánkjaira hullott –, egy reggel megcsörrent a nappaliban a telefon. Mobilhálózat és internet akkor már – de hiszen emlékszünk – napok óta nem volt, csodálkoztam is, hogy a vonalas telefon még működik. Épp a postagalambjaimat etettem. Becsuktam a ketrecet, beballagtam a szobába.

– Haló.

– Krhm-krhm … – köszörülte a torkát odaát valaki.

– Haló – mondtam most már hangosabban.

– Péterfy úr?

– Az vagyok.

– Ön nem ismer engem.

– Fideszes?

– Kikérem magamnak!

– Szóval fideszes. Nézze, nálunk teltház van. Itt van két népi költő, egy operaénekes és három naiv szentképfestő. A román megszállás után még egy önkormányzati képviselőt is befogadtunk. Teltház van. Próbálkozzon Jászberényi Sándornál, nála állítólag még van egy szabad ágy. És neki fegyverei is vannak. Tegnapig nála bujkált Fekete György.

– Szóval nem a Gerlóczy Marcinál?

– Az egy ál-Fekete György volt. Lelepleződött.

– Szegény ember.

– Hát, igen. Marci nem tréfál.

– Nézze, én egy üzletet szeretnék ajánlani magának.

– Nem üzletelek fideszesekkel.

– Hátha mégis érdekli. Van nálam egy lista …

Felnevettem. Hetek óta mindenki eredetinek mondott listákkal rohangált, afféle menlevélnek számított egy ilyen lista, rajta volt, hogy ki cenzúrázott, ki tiltott le a rádióban, ki babrált a Facebookommal, ki küldte rám a NAV-ot (akik persze végül semmit sem találtak), ki fúrta meg a lányom felvételijét, és ki gázolta el biciklivel az anyósomat. De mivel anyósomat, szerencsére, emlékezete szerint senki sem gázolta el, hiteltelennek tűnt a többi is. Még Orbán Viktor titkos svájci bankszámláinak adatai is rajta voltak, bár ennek számomra közvetlenül semmilyen érdemleges jelentősége nem volt. Mások meg eredetinek mondott pornográf felvételekkel házaltak, amelyeken magas rangú kormánytagok voltak láthatók, ahogy állatmaszkban üzekednek egymással. A rozsomákálarc alatt állítólag maga Rogán Antal rejtőzött, és a vízilófej mögött – hogy, hogy nem – Medgyessy Péter. (Állítólag rögtön azután készült a felvétel, hogy államtitkár lett). Zavaros idők voltak, na. De hát erre még mindenki elevenen emlékszik.

– Nem érdekel a listája! – mondtam tehát határozottan, és le akartam tenni a telefont.

– Az sem érdekli, ki törölte a dropboxából a nácigyűjteményét?

Nagyot nyeltem. A nácigyűjteményem elvesztése nagy fájdalom volt. Évek óta copypaste-eltem a netről a náci kommenteket, gyűjtögettem a Facebookról a szélsőjobb idióták profilját, azzal a céllal, hogy majd felhasználom egy nagyregényben afféle elrettentő zombipanoptikumnak – aztán a gyűjtemény egyik napról a másikra elillant a dropboxomból, valaki lecserélte az Apostoli Alkotmány preambulumával. Ez egyébként Viktor koronázása után történt nem sokkal, épp azon az áprilisi napon, amikor Vágó István felrobbantotta a Szálasi-szobrot a Hősök terén (ezt azért fontos hozzátenni, mert még a mai napig is sokan azt hiszik, hogy Vágó a Parlament előtti Szálasi-szobrot robbantotta föl, pedig azt a robbantást nem ők, a Magyar Népi Felszabadítási Front, hanem mi – a Felszabadítási Front a Szabad Magyarországért – követtük el, akkor veszítette el a bal kisujját Konok Péter, és kapott lángra Parti Nagy Lajos szakálla). Legyűrtem a kíváncsiságomat.

– Nem érdekel! – mondtam tehát.

– Nézze, most szabadultam a norvég fogságából. Legalább egy török menlevél kéne. Vagy egy székely vízum. Olvastam a Székely Liberális Köztársaság évfordulóján elhangzott beszédet. Mindenkinek vízumot ígértek, akik részt vettek Szőcs Géza elfogásában …

Eszembe jutott az ikonikus pillanat, amikor az egykori költő, a Liberálisbőrrel Szegett és Esterházy-Fürtökkel Ékesített Fehérló-Rend tulajdonosa a pénzeszsákjaiba kapaszkodik, miközben visít, mint a disznó, ha ölni húzzák.

– Mit csinált Szőcs Géza elfogásánál?

– Én … – ekkor azonban megszakadt a vonal, és – hát, emlékszünk – nem is jött vissza egészen március végéig, a palermói békéig. Mit tehettem mást, visszamentem, és tovább etettem a postagalambokat.

 

Imádlak, Afrika!

 

Ami tanulság a tapolcai választásból adódott, azt az előttem szóló avatott elemzők már elmondták. Van okunk a megdöbbenésre, a csodálkozásra, akár még a kétségbeesésre is. A derűről azonban mégsem mondhatunk le; e meggyőződés jegyében – fenntartva a görög bölcsek igazságát, hogy „az emberek többsége rossz” (ez a figyelmeztető felirat ugyanúgy ott díszlett a Delphoi jósda előtt, mint a híresebb, de semmivel sem igazabb „ismerd meg önmagad”) –, és feltéve, mi több, remélve, hogy Esterházynak is igaza van, és az emberek mégiscsak jók, egy sajátos szempontot szeretnék az olvasó figyelmébe ajánlani – amely, mint minden hasonlat, sok mindenben sántít, de alapvetően mégiscsak szórakoztató (avagy rémisztő).

Játsszuk azt, hogy a Jobbik győzelme posztkoloniális jelenség.

A korábbi balliberális és mérsékelt jobboldali kormányzás a gyarmatosítók által hatalmon tartott, a korábbi gyarmatosítókhoz hasonuló elitek továbbélése volt, az MDF-ben és az első Fideszben a régi, klasszikus német (atlantista szárnyán angolszász konzervatív) orientációjú elit, amely persze inkább már csak mentalitásában, úri allűrjeiben kötődött a monarchiához – a szoclib kormányokban pedig a baloldali, egykor a szovjet gyarmatosítók által hatalomban tartott (liberális szárnyán a nyugat-európai baloldallal és liberalizmussal azonosuló, a kádárizmus alatt annak ellenzékeként működő) elit. Ezek egy olyan politikai keretben gyakorolták a hatalmat, amely elvben tartalmazta a lehetőséget, hogy az EU valóban demokratikus közösségének részévé válva az ország megszabadul a posztkoloniális állapot átkától – más szóval, ez a két elit garantálhatta volna az átmenetet egy VALÓBAN demokratikus Magyarországba. A folyamatos válságok és a politikai elitek korruptsága és rövidlátása – és nem utolsósorban Orbán Viktor taktikai tehetsége miatt – ez a lehetőség elúszott, és az ország visszasüllyedt egy regresszív állapotba, ahol a posztkoloniális logika újraéledt, és átvette az optimista forgatókönyvek helyét. Az ancien régime-nek lőttek.

Lehet, hogy Orbán Viktor és Vona Gábor alapvetően törzsi vezetők. Azt a törzsi Magyarországot jelenítik meg, amely ugyan minden gyarmatosítót kihasznált és kiszolgált (és legesleginkább túlélt), de az elitjébe nem került bele, és eszméivel nem azonosult. Azt a Magyarországot, amely sem kulturálisan, sem politikailag nem artikulálta önmagát, Nyugaton sose járt, nyelveket nem beszél, gomolygó és formátlan identitását mesék és mítoszok szaggatják. Azt a törzsi Magyarországot, amely nem használ és nem ért politikai fogalmakat, vagy nem azt érti alattuk, amit az elitek diskurzusa. A törökkor óta tanulják ezen a keleti kolónián a túlélés nehéz művészetét – mert ars és kunst ez is. Tudás és tapasztalat kell hozzá, kiábrándultság és mohóság, hitetlenség és monotónia-tűrés, balítélet és büszkeség – így lesz belőle a folyamatos frusztráció prése alatt önsajnálat és kivagyiság. A törzsi vezetők és a hadurak ezekre a jellemvonásokra játszanak rá, ezt szólítják meg, élesztgetik és édesgetik, miközben a ballib politikusok – azon kívül, hogy „minden feketének fizetnek egy feketét” – képtelenek vele mit kezdeni.

Ez a törzsi világ valóban a „Kelet” része, ha nem egyenesen a „Délé”. Határait a gyarmattartók húzták meg (Trianon), nemzeti emlékezete nincsen, az erdélyit lerománozza (és nem választaná a szomszédjának), a Felvidéket meg se tudja mutatni a térképen. Amit számára a korábbi gyarmattartói, mint nemzeti karakterisztikumot kitaláltak, azzal már nem tud azonosulni (gulasch-csikós – ezt kaptuk az osztrákoktól, „a vas és acél országa” – ezt hozták a szovjetek). A törökök Madzsarisztánjára már nem emlékszik, a modern Nyugat pedig nem kínál neki új imázst. Ezt a posztkoloniális Magyarországot etnikai csoportok torzsalkodása, reménytelenség, tanulatlanság és nyelvi elszigeteltség, és egyre inkább nyomor, ínség és erőszak jellemzi.

Ez a törzsi Magyarország most formálja újra önmagát. Ebbe az önkeresésbe kell határozott segítséget nyújtani, hogy ne a törzs legkorruptabbjai, ne a hadurak és a kuruzslók irányítsák, ne archaikus pszichózisok, babonák és hiedelmek mozgassák. Jobbat, hitelesebbet kell nyújtani számukra, mint amit a törzsi vezetők és a hadurak kínálnak. Erre minden bizonnyal csak az az elit lesz képes, aki – hajópincérként vagy doktoranduszként, feketemosogatókban és előadótermekben – épp most szocializálódik nyugaton. Már ha lesz kedve visszajönni Afrikába. Addig meg… hát, „Ha meguntam, hogy mindig itt legyek, / Majd utazgatok, mert utazni élvezet.”

 

Tartalom:

Pedellus az aulában

Miért éppen Alaszka?

Rezisztenciában jó vagyok

Római naplóm

Pogány derű

Vasárnapi diktatúra

Tus iz amszterdama

Vágod, geci?

A palermói béke

Az Usher-ház romlása

Annuska olaja

Fossa

A vidék lázadása

Kölcsöntáj

Disszidens, huligán, román

Muhhamad Bekzhanov

Ne higgy a szegénynek!

Nőuralom

Imádlak, Afrika!

Hányan vannak a gonoszok?

A nagy szecesszió

Szír töredék

A nyugat-szuszpenzió

A világ legszórakoztatóbb országa

Hétkor a Moszkván

Az Aranykor rémálma

Átírt múlt

Körömágyra a kocsiajtót

A lóbab

Mondjátok meg a cárnak

Barbár forever

Szibarita váz

Katonatörténet

Román kém a Weiss-családban

Honláz