Filmlánc – Forrest Gump

Színészek, rendezők, operatőrök, producerek, zeneszerzők, sminkesek, díszlettervezők és még sokan mások: két filmet könnyen össze lehet kötni egy (vagy több) azonos alkotójuk alapján. Mi pedig pontosan ezt tesszük ebben az új, havi sorozatunkban: cikkírónk kijelöli, hogy az ő általa ismertetett film melyik alkotójával folytatódjon a lánc, akinek egy másik filmjével haladunk tovább, amiből a szerzőnk ismételten megnevez egy alkotót.

Játszunk egy játékot (vagy inkább egy játékot a játékon belül, ha már elkezdtük Filmlánc rovatunkat)! Tegyük fel, hogy az ember pár másodperc erejéig minden egyes életében látott filmre emlékszik, sőt pontosan úgy, ahogy az a megnézése után megmaradt benne. Na, most válasszatok ki közülük hármat, amit nagyon szerettek. Megvan? Na mibe, hogy a Forrest Gump sok mindenkinek ott van a listáján?

De miért szeretjük ennyire? Nyilvánvalóan Forrest miatt. A szellemileg kissé visszamaradott, ám jó szándékú és néhány egyszerű, ámde állandó szabály szerint („Az a hülye, aki mondja.”) élő hősünk miatt. Na meg ahogy Tom Hanks megformálja. És persze Forrest anyukája miatt. Mert „Mama volt az egyetlen, aki úgy tudta elmagyarázni a dolgokat, hogy én is megértsem.” Meg Jenny miatt. Akivel Forrest úgy volt, „mint a borsó, meg a héja”. Dan hadnagy miatt. Akinek hősként kellett volna meghalnia, de ehelyett egy kripli lett. Aztán meg egy békéjére rálelt barát. BB miatt, aki mindent tudott a rákászatról. A vietnami k*rva háború miatt, ahol Forrest és csapata állandóan valami kingkongokat keresett. Az asztalitenisz miatt. A rákászat miatt. A futás miatt. Meg ahogy ezek a látszólag teljesen különböző dolgok egymásba kapcsolódnak. A párbeszédek miatt. A sminkek, a díszletek és az apró részletek miatt. A rendezés miatt. Meg úgy az egészet maga miatt.

De leginkább mégiscsak Forrest miatt. Mert ki ne kedvelné meg őt? Ezt az egyszerű és a végtelenségig ártatlannak maradt fiatalembert, aki akkor tudta megőrizni ártatlanságát, amikor az Egyesült Államok épp elvesztette azt. Azt, aki valahogy sosem kereste önmagát, mégis megtalálta, miközben hazája akármennyire is kereste magát, valahogy elég kacifántos lett számára a XX. század második fele. Azt, aki sosem kereste a sikert, a gazdagságot, vagy a hírnevet, de azok valahogy mindig megtalálták őt, miközben mi, egyszerű emberek majd meghalunk azért, hogy ezeknek az egyikét elérjük, és valahogy mégsem nagyon akar összejönni. Azt, aki annyira könnyedén veszi az átlagemberek „nagy dolgait”, hogy nem lehet rajta nem mosolyogni. Azt, aki úgy mutat nekünk, hétköznapi embereknek görbe tükröt, hogy jót nevetünk saját életünk fontosnak tűnő kicsinyességein. És ezért még szeretjük is őt.

Robert Zemeckis 1994-es filmje tulajdonképpen nem más, mint egy nagy, egzisztencialista kérdéssorozat, teletömve az eleve elrendeltetés meg a taoista életfelfogás egy különös egyvelegével, amiket abszurd karaktereken, még abszurdabb helyzeteken keresztül magyaráz el (na igen, így még Coen fívérek A nagy Lebowski-ja is hasonlít rá).

Mindeközben pedig végigkalauzol minket az USA modern kori történelmének főbb eseményei, korszakai, szervezetei és alakjai között, amiről épp csak annyit közvetít, hogy be tudjuk azonosítani őket, és a magunk kis tudásanyagával el tudjuk helyezni a dolgokat a megfelelő(?) környezetben. Na meg nevessünk egy nagyot. Mindezt bájosan egyszerűen, kiváló technológiai megoldásokkal és a történetmesélés egy különösen stílusos, mindazonáltal könnyen megszerethető módján.

A Forrest Gump tényleg a filmtörténelem egyik legszerethetőbb alkotása. Tele szívvel, tisztasággal és a dolgok látásának egy különös módjával. Szeretem ezt a filmet. Bár szerintem még sokan mások is.

Legközelebb Tom Hanks egy másik filmjével, a Philadelphiával folytatjuk rovatunkat.