John Fowles: A francia hadnagy szeretője
Írta: Gere Ágnes | 2016. 07. 29.
Fogadok, Kedves Olvasó, hogy ha korábbról ismered ezt a regényt, akkor most jót nevetsz a markodba. Hogy miért is? Mert mulattat az a tudat, hogy újabb sorstársat, John Fowles csapdájának újabb áldozatát üdvözölheted személyemben. Igen, belesétáltam. Újfent, és ezen nincs mit szépíteni. Miféle csapda? – kérdezhetné egy másik olvasó, hiszen joggal feltételezhetjük, hogy nem mindenki ismeri Fowles A francia hadnagy szeretője című, az Európa Könyvkiadó gondozásában az idén újra kiadott regényét. Miféle, miféle? Nézz rá, kérlek, a borítójára! Meryl Streep azzal a kis puritán, szégyenlős félrenézésével, meg egyáltalán, ezzel a címmel, milyen könyvet várhattam volna?! Tömény romantikát. (Persze azért valahol mélyen legbelül éreztem, hogy mégsem az, különben nem vettem volna a kezembe.) De John Fowles a romantikát csak mézesmadzagnak használta, hogy amikor már magához húzott minket, olvasókat, szemtelenül megfricskázza az orrunkat, és olyan regénnyel ajándékozzon meg minket, ami még manapság is rendhagyó, nemhogy 1969-ben, annak eredeti megjelenésekor.
A mézesmadzag pedig nem más, mint egy szerelmi háromszög a viktoriánus korabeli Angliában. A helyszíne az a Lyme Regis, ahol Jane Austen Meggyőző érvek című regénye is játszódik (sőt Fowles is élt itt). Charles, a gazdag, fiatal arisztokrata épp készül feleségül venni a tőle szemtelenül fiatalabb és tehetősebb menyasszonyát, amikor váratlanul megpillantja a titokzatos, magányos Sarah-t. Charles amatőr geológus, ezért gyakran sétálgat a tengerparton egyedül, Sarah pedig egy régi szerelmi bánatra keres gyógyírt a magányos sétáiban. A két „bolygó hollandi” aztán folyton egymásba botlik, mindkettejükben ott gyökerezik a viktoriánus erkölcs, emiatt csetlik-botlik a kommunikációjuk, de érezni közöttünk valami pezsgést. Ez eddig elég klisésen hangzik, ugye? De mielőtt hátradőlnél a székedben, Kedves Olvasó, és azt gondolnád, ha ez így fog végig folytatódni, hagyjuk is, ki kíváncsi egy újabb „lávsztorira”?, meg kell, hogy nyugtassalak: a szerző tartogat még meglepetéseket a számunkra.
Talán az egyik legszembeötlőbb érdekesség a narráció. Ismerjük mindannyian ennek néhány változatát, amely, ha jól el van találva, hatalmasat dobhat a regény színvonalán, ha pedig melléfogás, akkor szinte élvezhetetlenné válik az olvasmány. Természetesen jelen esetben nem az utóbbiról van szó. Töröm a fejemet, hogy találkoztam-e már ilyen típusú elbeszéléssel, de nem jut eszembe semmi. Itt ugyanis maga Fowles az, aki elmeséli a történetet, tehát nem csupán szimpla egyes szám, harmadik személyű narrációról van szó, hanem a szerző időnként „kiszól” a regényből hozzánk, olvasókhoz. Tudjuk jól, hogy a szerző a XX. század szülötte, története viszont a XIX. század végén játszódik. Ez még szokványos dolog lenne, az viszont már nem, hogy az író mesélés közben kerek-perec a tudomásunkra hozza, ő az 1960-as években írja ezt a történetet, sok helyen ráadásul még össze is hasonlítja a két korszakot. Előfordulhat, Kedves Olvasó, hogy téged pontosan ezek a „kiszólások” zökkentenek ki a cselekmény nyomon követéséből, az én olvasatomban azonban ezek inkább üde színfoltok voltak. Az író ráadásul azt sem rejti a véka alá, hogy nincs tisztában azzal, mit akar a főhős, mi az, amit egy adott szituációban tenni fog, hiszen nem lát bele a gondolataiba. Mindezek a trükkök szembe mennek a viktoriánus regények ismérveivel, sőt, tovább megyek: a szerző tréfa tárgyává teszi azokat, mert hát ki hallott már olyat, hogy egy író nem ismeri a főhősét!
De Fowles a narráción kívül még egy másik bravúros megoldást is tartogatott a számunkra. Bizonyára Veled is előfordult már, hogy amikor olvastál egy regényt vagy esetleg megnéztél egy filmet, akkor elégedetlen voltál a végkifejlettel, és esetleg egy ismétlő olvasásnál/nézésnél ez az érzés még fel is erősödött benned. Ez már-már odáig fajult, hogy vágytál arra, mi lenne, ha ezúttal másképp érne véget a történet, mint első alkalommal? Nos, jó hírem van: a szerző megadta nekünk ezt a lehetőséget, hiszen egy írónak még ahhoz is van joga, hogy amikor a mondandója végére ér, úgy döntsön, mégsem így zárul a történet, hanem… Ráadásul jelen esetben nem is kettő, hanem három megoldást is elénk tárt.
Mire a regény utolsó lapjait is elolvastam, rá kellett döbbennem, hogy kedvelem az efféle csapdákat, amibe most óvatlanul beleestem. A fenti érdekességek mellett külön örültem annak, hogy a regényben megtalálható a viktoriánus kor minden szépsége, gazdasága, a környezet, a karakterek mind szépen kidolgozottak, és igen, jó érzés volt a szerelmesekről is olvasni, félteni őket, drukkolni nekik. Olvasmányos, gördülékeny, remek történetet ismerhettem meg, az pedig, hogy melyik opció mellett döntöttem a végét illetően, maradjon az én titkom. Kedves Olvasó, válassz magadnak te is egyet!