Beleolvasó - Teal Swan: Hajnal előtti árnyak

Fülszöveg:

A békés erdőségben nevelkedő Teal Swannak olyan gyermekkor jutott, amely távolról sem nevezhető derűsnek. A környező városka tökéletes házai és istenfélő közösségei mögött borzalmak ólálkodtak, és Teal már kicsi korában akaratlanul is magára vonzotta egy szekta figyelmét elképesztően erős érzékszerveken túli képességeivel. Több, mint egy évtizedig szörnyű bántalmazásokat kellett átélnie, míg végül tizenkilenc évesen sikerült megszöknie kínzói elől.

Megmenekülése után erőtlennek és elveszettnek érezte magát, olyan mély lelki sebekkel, amelyekkel nem tudott megbirkózni. Fokozatosan, lépésről lépésre építette ki útját a kétségbeesés sötét bugyrain át az önszeretet pirkadó fényéhez.

A már harminc éves kora előtt a világ egyik legjelentősebb spirituális tanítójává vált Teal ebben a könyvben mindenkinek megmutatja, miként érheti el a helyes önértékelést, amely talán már régóta hiányzik az életünkből. Őszintén leírja, hogyan vájta ki magát az öngyűlölet gödréből, és felvázolja azokat az elképesztő technikákat, amelyekkel te is eljuthatsz önmagad szeretetéhez.

 

A Hajnal előtti árnyak tartalmazza:

– Teal lenyűgöző és nyers őszinteséggel előadott történetét;

– egy elszánt, köntörfalazás nélküli útmutatót, amely segít kigyógyulni a legmélyebb szenvedésből is;

– átfogó önszereteti eszköztárat valóban hatékony gyakorlatokkal.

 

Teal átható szavai útjelzőkként szolgálnak a teljes önszeretet felé vezető úton, és sokáig visszhangoznak majd a lelkedben azután is, hogy letetted a könyvet.

 

Részlet a könyvből:

 

SZERETETET VINNI

A SZERETHETETLENEKNEK

 

Egy bizonyos szinten mindannyian tudjuk, hogy fontos szeretni magunkat. De amikor az emberek azt mondják, „csak

szeretned kell magadat”, az olyan, mintha egy óvodást arra utasítanánk, hogy oldjon meg egy egyetemi szintű fizikaképletet. Akárcsak a tanácstalan gyermeknek, fogalmunk sincsen, hogyan kezdjünk hozzá. Ott tartunk az életünkben, hogy nem szeretjük, és jó ideje nem is szerettük magunkat. Egyszerűen el sem tudjuk képzelni, miként fogjunk hozzá, és merre induljunk tovább.

Hadd áruljak el valamit magamról: profinak számítok a szenvedélyes öngyűlöletben. Hosszú és bonyolult út vezetett új életemhez. Nem tudtam tovább bántani magamat, így kénytelen voltam kitalálni, hogyan fordíthatom át a gyűlöletet szeretetté. Biztosra vettem: máskülönben nem élhetek tovább.

Így hát a könyv, amelyet a kezedben tartasz, kedves olvasó, egyszerre meséli el gyomorforgató utamat az önszeretethez, és tartalmazza azokat a technikákat és módszereket, amelyekkel képes voltam kifordítani életemet a sarkából. Az első részben megosztom veled szívszaggató történetemet, és magamat állítom példának arra, hogy az önszeretet még a legelkeseredettebb ember számára, még a legszorongatóbb körülmények között is elérhető.

A második részben rátérek az önszeretet eszköztárára – huszonkilenc technikát osztok meg veled, amelyeket az utam során sajátítottam el, és amelyek – bízom benne – téged is segíteni fognak az utadon. Szívesen látok mindenkit, aki rálép erre az útra. Apró vagy nagy lépésekkel is haladhatsz, a tempót te diktálod. A lábad lassan, óvatosan is ráteheted az ösvényre, de fejest is ugorhatsz a dolgok közepébe. Semmit sem veszíthetsz, viszont nyerhetsz egy szeretettel teli életet.

 

ELVESZETT GYERMEKKOR

 

Nehéz kezdet egy gyermeknek

 

Az öngyűlölettől az önszeretetig vezető úthoz nem kaptam térképet. Érzelmi pokolban tértem rá az útra. Öngyilkos hajlamú személyként semmiben nem reménykedhettem, ha az életemre gondoltam. Mégis eljutottam, foggal-körömmel, sokszor térden csúszva, ebbe a szabadságba, örömbe és szeretetbe, amelyben most élek.

Biztosíthatlak felőle: megérte. Most könnyen beszélek, mert már a másik oldalon állok. De annyit megígérhetek, ha egyik lábadat kitartóan teszed a másik után az önszeretet felé vezető úton, te is odaérsz, még ha a legszörnyűbb, szívet tépő fájdalmakat és elkeseredést is kellett elviselned. Nem kérnélek arra meleg szívvel, hogy tedd meg velem ezt az utazást, ha először nem tárnám ki a szívemet, és nem mesélném el, hogyan jutottam el oda, ahol most vagyok. Elöljáróban azért figyelmeztetek mindenkit: ez nem a félénkebbeknek való mese.

A társadalom szempontjából az édesanyám és édesapám jó és liberális emberek voltak, akik a magasabb tudás, igazság, egyenlőség keresésének és a környezet védelmének szentelték az életüket. A hatvanas és hetvenes években nőttek fel, és iskolázott hippi aktivistáknak számítottak. Akkor még nem tudtak róla, de egyikük sem gyógyult ki saját érzelmi traumáiból a születésem előtt. Ennek ellenére és ennek tudata nélkül találkoztak, majd öszszeházasodtak és családot alapítottak, mint kortársaik közül oly sokan.

Míg az apám nem tudta egyértelműen, vágyik-e saját gyermekekre, az édesanyám úgy érezte, az anyaság élete egyik nagy küldetése. Arról álmodozott, hogy tökéletes kapcsolata lesz a gyermekeivel, és amikor kiderült számára, hogy kislányt vár, pontosan elképzelte, milyen lesz ez a kislány. Úgy érezte, a leánya a saját maga pontos mása lesz, és barátságos, boldog gyermeket tudhat a magáénak, aki osztozik érdeklődési köreiben, és aki szépen illeszkedik majd a családba. Mindenekelőtt azonban ez a tökéletes gyermek igazolja majd őt mint embert és mint anyát, legalábbis ő erről áhítozott.

Biztosan megrázkódtatásként élte meg azt, amikor elkezdtem saját személyiséget fejleszteni, mert csakhamar kiderült, hogy egyáltalán nem ilyen leszek. Kialakult a fejében egy kép arról, hogy milyen gyermeke lesz, illetve milyen érzés lesz szülőnek lenni, amibe viszont a személyem nem illett bele. Így hát az édesanyám úgy érezte, megbukott mint szülő, mint ahogyan egész gyermekkorát is a kudarc érzése uralta.

Gyakran nem tudta, mihez kezdjen velem, és a folyamat egy csaknem végzetes dinamikába torkollott. Volt egy anyám, aki nem találta velem a hangot, és aki a feltételes szeretet szülői módszerére hagyatkozott, főként, amikor összezavarodott. Az apámat apatikusnak ismertem. Habár az életem külső vonatkozásai szinte festményre kívánkoztak, mert szép házunk volt, és jól gondomat viselték, én közben érzelmi kínokat éltem át.

 

A túl sok „tehetséggel” megáldott kislány

 

A szüleim saját bevallásuk szerint szerettek, de gyakran bevallották, nem tudják, hogyan szeressenek. Olyan nehezen találtak utat hozzám, hogy gyermekkoromban két vicc forgott közkézen az otthonunkban, és gyermekként én mindkettőt szörnyen fájdalmasnak éltem meg.

Az első folyamatos történet arról szólt, hogy egy napon jön egy idegen űrhajó, és elvisz magával. Ennyire furcsának találtak engem! A másodikat még ennél is jobban gyűlöltem, mégis gyakran hallottam, amikor nem tudtak mihez kezdeni velem: „A mi gyerekünk a Basszuséknál van.” Nevetségesen hangzik, de az egész onnan ered, hogy amikor megszülettem Új-Mexikóban, a kórházi személyzet nagy része spanyol ajkú volt, és csak spanyolul beszélt. Olyan nagy nehézségeik támadtak a szüleim családnevének (Bosworth) írásával és ejtésével, hogy amikor kigördítettek a szülőszobáról, és a csecsemőosztályra vittek, a kórházi kiságyamon szereplő címkén az állt, hogy „Basszus”.

A szüleim és közöttem húzódó szakadék százszorosan kiszélesedett azáltal, hogy érzékelésen túli észleléssel születtem, és egy rakás olyan különleges képességem volt, amelyeket a családom egy tagja sem értett. A legjobban talán úgy tudnám elmagyarázni, ha azt mondanám, hogy érzékszerveink valamelyest szűrőként működnek. Megszűrik a környezetünkből jövő benyomásokat, így érzékelhetjük a világunkban létező szilárd tárgyakat és egyéb mindennapi dolgokat. Ám kisgyermekként úgy éreztem magam, mintha a szűrőket elvették volna. Csak idősebb koromban derült ki, hogy érzékelési rendellenességben szenvedek. Akkor értettem meg, miért jelentett küzdelmet kora gyermekkoromban napról napra együtt élni a képességeimmel.

Természetesen nehéz elmagyaráznom, miben különbözik az érzékelésem más emberekétől, mert nem nagyon van fogalmam arról, mások hogyan látják a világot. Ez az egyéni látásmód szépsége, azonban éppen ezért nehéz másoknak is felfogni, én miként látom a világot azzal szemben, amit a legtöbb ember „normálisnak” tart.

Kezdjük egy példával: ugyanazt a színt talán többen is sárgának nevezzük, holott meglehet, hogy a valóságban egymástól teljesen eltérő színeket látunk. Azok a dolgok, amelyeknek szilárdnak kellene lenni, nekem egyáltalában nem tűnnek szilárdnak, de egészen az általános iskoláig nem jöttem rá, hogy az emberek nem ugyanazt látják, amit én.

Ez az igazság: huszonnégy éves koromig senkivel sem beszéltem erről, és csak ezután próbáltam meg kideríteni, hogyan is érzékelek, és miért is különbözik ez olyan radikálisan attól, ahogyan és amit más emberek látnak maguk körül. Először döbbenten vettem tudomásul mindennek a jelentőségét, de mostanra már volt némi időm, hogy elemezzem a dolgot, és most megpróbálom röviden elmagyarázni, hiszen az élettörténetemnek sokkal több értelme lesz, amikor megérted, kedves olvasó, mivel éltem együtt gyermekkoromban, és mivel kell még most is megbirkóznom.

 

Egészen másként érzékelem a világot

 

Alapvetően arról van szó, hogy a minket körülvevő világ dolgait nem szilárd tárgyakként érzékelem, hanem „rezgésként”. Számomra az energia amplitúdója és frekvenciája határozza meg, hogy az az energia hogyan (és milyen formában) mutatkozik meg nekem. Én valóban úgy hiszem, hogy az univerzumban minden mozgó energiából áll – ezt nevezem én rezgésnek –, és minden, ami rezeg, információt ad át, vagy információnak ütközik. Ez a rezgés határozza meg azt a formát, amelyben az energia megjelenik. Mivel a fizikai dolgok is csupán az energia megnyilvánulási formái, a szilárd tárgyak világa többé-kevésbé olyan káprázat, amelyet nem birtokolhatok, és amelyet nem igazán látok. Születésem óta észlelek aurákat, olyan gondolatformákat, amelyek egyszerre visznek és hoznak információkat a velük kapcsolatban lévő fizikai szerkezetekről, mint például egy emberi test. Én úgy látom, hogy az embereket, illetve a dolgokat körülvevő aurák alakokat, textúrákat, árnyalatokat, hangokat és mintákat közölnek, és fényt bocsátanak ki. Gyermekként ezek a hatások színesítették a világomat, és én naivan azt gondoltam, mindenki látja őket.

Rájöttem, hogy egy adott aura különféle tulajdonságaiból fontos értesüléseket kaphatok a hozzá tartozó személy vagy dolog fizikai valóságáról. Olykor teljes képet nyerek arról, akivel szemben állok. Az aura egy adott gondolatra reagálva megváltozik, és a gondolathoz hasonló tulajdonságokat vesz fel. Az aurák kifejezetten érzékenyek az interakcióra, így a saját energiamezőmet használva képes vagyok megváltoztatni mások energiamezejét, hogy gyógyulást idézzek elő, valahogyan úgy, ahogy a reiki gyakorlóinak megtanítják. Olyan könnyen érzékelem az energiamezőket a kezemmel, mint más ember a víz folyását.

A gondolatformákat is látom (azokat a gondolatokat, amelyeknek elegendő belső energiája van ahhoz, hogy konfigurációt, alakot vagy látható megjelenési formát öltsenek), és ezek nem statikus formában jelentkeznek. Hagyományosan háromféle gondolatforma létezik: az első olyan energia, amely a gondolkodó képét veszi fel; a második olyan, amely egy anyagi dologgá válik; míg a harmadik teljesen egyéni alakot öltő energia, amely a maga köré vonzott anyagban fejezi ki tulajdonságait. Ezek útján képes vagyok látni és kommunikálni különféle entitásokkal, amelyeket egyesek szellemeknek neveznek; de vezetőket és angyalokat is érzékelek, leginkább magam és azok körül, akikkel találkozom.

Mindez lehetővé tette, hogy szellemi médiumként tevékenykedjem, és üzeneteket adjak át a földi síkon lévő embereknek.

Nem tudom pontosan, gyermekként milyen hallásom volt, de most különösen érzékeny. Még a föld mélyén mozgó tektonikus lemezeket is hallom. Biztosan te is tisztában vagy vele, miként idézi elő a Hold gravitációs ereje az árapály jelenségét. Amit azonban az emberek nem tudnak, az az, hogy a Hold tömege mindenre hatással van, nem csak a vízre: a Földet is vonzza, és én azt is hallom. Biztosan nagyon furán hangzik majd, amit most leírok, de a teliholdat igen zajosnak érzékelem. És gyűlölöm a vattalabdacsok hangját (amit a legtöbb ember nem hall). A szomszéd szobában beszélgető emberek hangja, amit sokan mások nem hallanak, számomra nem hallhatatlan. A hallásom különlegesen magas frekvenciájú gondolatformákat is képes érzékelni, tehát a tisztán hallás is a képességeim közé tartozik.

Más szóval nemcsak látom a gondolatformákat, hanem hallom is őket. Az érzékeim mind más szinteken is működnek, és igazából látom a hangokat, és képes vagyok megízlelni a színeket. El lehet képzelni, milyen zavarba ejtő és elképesztő volt mindez a gyermekkori magamnak, és a szüleimnek, akiknek fogalmuk sem lehetett róla, miket látok, érzékelek, vagy mikről beszélek állandóan.

 

Negatív tér nem létezik

 

Akkor világosodtam meg igazán, amikor megértettem, hogy nem látom a negatív teret, amit a legtöbb ember levegőnek nevez. Ehelyett minden energiának tűnik számomra, amit nem választ el üres tér. Minden energiamező összeolvad minden más energiamezővel, és létrehozzák az „együtt-lét” egyetlen nagy létezőjét. Éppen ezért érzékelem, hogyan befolyásol minden, ami van minden mást, ami van.

Metaforikusan tehát ebbe a minden létezőt alkotó energiába dobott kavics olyan hullámokat vetne, amelyek az egész mezőt mozgásba hoznák. Az emberek egyedül azért látják ritkán tudatosan mindezt, mert emberi érzékeink – a látás, ízlelés, érintés – általában szilárd és véges tárgyak benyomását keltik, amelyek között határvonalak húzódnak.

Tehát míg te valószínűleg véges határvonalnak látod a bőrt, ahol a test véget ér, számomra a bőr egy bizonyos sűrűsödési pont az energián belül, amely embert alkot. Én igazából látom a bőr alatti benyomásokat is. Amikor találkozom valakivel, látom a csontokat, a szerveket, az idegeket, a vénákat és így tovább.

Látom továbbá a testben húzódó energiacsatornákat, amelyeket egyesek csakráknak és meridiánoknak neveztek el. Látom, hol nem árad rendesen az energia, és milyen testi betegségekben szenved az illető. Gyakran érzékelem azt a rezgést is, amely arra mutat, miért létezik az a bizonyos energiaelzáródás vagy egészségügyi állapot. Továbbá egész életutakat is látok, ami alapvetően azt jelenti, látom a jövőt. De persze a jövő nem előre meghatározott. Én csupán a végeredményt tudhatom, amely az adott ember aktuális állapotának a következménye, és amely gyakran nem is változik, mert a gondolatformáink általában rögzültek. De megváltozhat. A gondolatok alakítják a minket körülvevő világot, tehát ha képesek vagyunk megváltoztatni a gondolatainkat, az egész fizikai valónk megváltozik, és azok az új gondolatminták megteremtik a jövőnket. Valóban csodálatos mindez, és még igaz is.

Képességeimnek köszönhetően gyakran látom és érzelmi síkon érzékelem közös jövőnket, amely profetikus látomások vagy álmok formájában jelenik meg nekem. A múltban sok gondom származott mindebből, még görcsös rohamaim is támadtak az adott természeti katasztrófához, ember okozta szerencsétlenséghez vagy háborúhoz vezető napokban.

 

Zavar és konfliktus a gyermekévek alatt

 

Ezeket a különös képességeket lehet „tehetségnek” nevezni, de én fiatalabb koromban átokként gondoltam rájuk, és abban az időben az orvosi világ elmebajt állapított meg nálam. Érdekes dolgokra voltam képes, de engem rémesen zavartak, a szüleimet pedig egyenesen megrémítették, hisz ők addig sohasem találkoztak ilyen képességekkel felvértezett egyénnel, és akkor még semmit sem tudtak ezekről.

Nagyon felkavaró reakciókat kaptam azoktól, akikkel gyermekkoromban találkoztam, amikor meg tudtam mondani, milyen színűek, csak mert láttam az aurájukat, vagy amikor egy üzenetet adtam át a tanáromnak a halott férjétől. Megpróbáltam segíteni, és gyakran éreztem a késztetést, hogy a kezemet rátegyem valakinek a testére, és megmondjam neki, hogy beteg, és hogy pontosan mi a baja, de amikor rémülten elhátráltak, úgy éreztem, valami komoly gond van velem. Még gyermek voltam, de az az érzés járt át, hogy nem tartozom a szüleimhez – hogy igazából sehová sem tartozom. Ám a magány és elszigeteltség érzése mind semmi volt ahhoz képest, ami ezután következett. Kislányként még alig értettem valamit az élet bonyolultságából, és akkor egyszer csak olyan felnőtthelyzetekkel kellett szembenéznem, amelyeket senkinek sem szabadna átélni.