Philippe Blasband: Hamuból és füstből

Egy kelet-európai zsidó származású család Argentínába szakadt ágának „playboy-életet” élő, majd saját hibájából elszegényedő, Európába, később Ázsiába vetődött férfitagja családot alapít a muzulmán Iránban, hogy a kitört forradalom elől menekülve végül Belgiumban kössenek ki, gyökerek és kapaszkodók nélkül. Nem semmi kavalkád, és csak innen indul maga a történet, ugyanis az elbeszélőnk, a Lévy-család éppen csak felnőtt tagja, Iradzs, ebből a brüsszeli gyökértelenségből próbálja meg rekonstruálni maga és családja sorsát, az iráni származású Philippe Blasband (hogy lehet iráni valaki egy ennyire francia névvel?) önéletrajzi ihletettségű kisregényében, melynek címe a Hamuból és füstből.

Blasband nyugaton eléggé híres és elismert író, valamint filmrendező, hazánkban azonban eleddig egyetlen könyve jelent meg, pedig jelen kötet elolvasása után azt kell mondanom, hogy egy olyan alkotó, akivel illene foglalkozni. A könyv megjelentetése miatt jár egy piros pont a Napkút Kiadónak, egy másik meg a megértés és a szimbolika szempontjából nagyon fontos támpontokkal szolgáló fülszövegért – régóta nem találkoztam ilyen jól összeszedettel, és ennyire jól irányt mutatóval.

A Hamuból és füstből egy olyan irodalmi alkotás, ami első látszatra teljesen realista képet akar mutatni az egyes elénkvillanó emléktöredékek révén, pontos képeket országokról, emberekről, eseményekről, ugyanakkor az egymásra kopírozódó, egymást váltó részletekből folyton-folyvást új meg új fénytörésben látjuk a korábban már megismert dolgokat, és mindig új helyre kerül a hangsúly. Az író ezáltal von be egy tipikusan posztmodern témát, a dolgok megismerhetetlenségét és a valóság viszonylagos voltát, ami egy realista jellegű családtörténetben eléggé furcsának és különösnek hat, de mindazonáltal tökéletesen működik.

A Hamuból és füstből egy nagyon szomorú és melankolikus regény, ami elsősorban a veszteségekről (elhagyott országok, eltorzult emlékek, elnyomott identitások és hátrahagyott családtagok), és az ebből is következő hideg, torz, működésképtelen emberi kapcsolatokról (összetartó erő híján diszfunkcionális család, beilleszkedésre képtelen és az adott országot elfogadni képtelen bevándorlók, következetesen megromló férfi-nő viszonyok, és vallási összetűzések) szól. A kevesebb, mint száz oldalon szó szerint csak történetszilánkokat kapunk, melyek java a szeretett, de kényszerből elhagyott Iránból származik, a tágabb-bővebb családból, annak furcsa, eposzi jelzővel ellátott tagjairól szól, kik egymás közötti viszonya is nehezen tisztázható a különböző fénytörések miatt. Emellett olvashatunk még az apa zsidóságáról, a közel-keleti állam politikai helyzetéről és szokásairól is.

Blasband stílusát talán egy kicsit Mészöly Miklóséhoz tudnám hasonlítani, rendkívül erős atmoszférateremtő erővel, kevés jelzőt használva és viszonylag dísztelenül, de gondosan választott jelképiséggel ír. És az ember késztetést érez arra, hogy a befejezés után vissza-visszalapozzon, hogy felfejtse a pontos összefüggéseket, és az alaposan kigondolt utaláshálót. Blasband egy jó író, olvasni kellene!