Főkép

Fülszöveg:

„Anyám naplót mesélt nekem. Családot mesélt körém, nagyszülőket, unokatestvéreket, apát. Mindannyiukat felismertem volna, ha szembejönnek velem az utcán vagy betoppannak. Soha nem jött senki.”

 

Száll a füst. Száll a por és a hamu. A felhőből kibontakozik egy alak, és nyomban beszélni kezd. Egymásba érnek a történetek a moszkvai nagyhercegeket szédítő világszép nagynéniről, egy prolicsaládról, egy értelmetlen brazíliai utazásról és egy még értelmetlenebb hazatérésről. Egy régen elmúlt család tagjairól, egy kispesti házról, egy kalapszalonról, az ítélőképesség hiányáról és persze a deportálásról. A mesélő a konyhában ülve varr, szavai nem kímélnek senkit és semmit, csúfondárosan mutogatnak a szerelemre minden áron, a magányra, a dacosan egyedül vállalt gyerekre, a benne újraéledő álmokra és az önáltatásra. Mondja, egyre csak mondja. Mi hallgatjuk. Temetünk. Sírunk. Röhögünk.

 

„Sándor Erzsi megdolgoztatja a szívet. De jó a humor porckopása ellen is. Azon se lepődjenek meg, ha időnként egy-egy hályog is a könyvre esik majd az olvasó szeméről.” (Röhrig Géza)

 

„Jégfésű. Fotónegatívokból előtűnő, Auschwitzban meggyilkolt rokonok, anyai kézzel gondosan beszegett sárga csillag, amely rongyosan dehogy ékesíthet kabátot. Pedáns öltéssel örök emlékezetbe varródik az, amit a történelem beleszabott az emlékezetbe. Beszakítva sorsokat. Miközben a humor egyetlen pillanatig sem enged a panasznak résnyi utat sem.” (Bodor Johanna, a Nem baj, majd megértem szerzője)

 

„Sándor Erzsi mesél, fergeteges lendülettel és iróniával. Elképesztő történeteket, benne az egész huszadik század, minden szörnyűségével, bebugyolálva a szeretet különös varázslepedőjébe. Ez a könyv talán arról szól: lehet néha boldognak lenni, csak sok tehetség kell hozzá. És Sándor Erzsinek sok jutott ebből a tehetségből. Családtörténet (is) ez a javából, egy Haller utcai saga törekvő zsidó és nem zsidó kispolgárokkal, nyilasokkal és téglagyárral, karpaszományos őrmesterrel, szovjet katonákkal, kispesti kalapszalonnal, színházzal és sok-sok röhögéssel. Sándor Erzsi és anyja, amint átröhögték a huszadik századot. Letehetetlen könyv.” (Szüts Miklós, festőművész)

 

Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró.

Szegény anyám, ha látnám című könyve 2013-ban jelent meg.

 

Részlet a könyvből:

Állok a hokedlin, és anyám belegöngyöl a fürdőlepedőbe. A fehér, méretes pelenkaanyagot legalább három rétegben tekeri rám. Függőleges rétesként imbolygok, így akkora vagyok éppen, mint az anyám, nem éppen magas. Magához ölel, rám lapogatja az átnedvesedő fürdőlepedőt, megdörzsölget, reszel, és még úgy, fáraóként betekerve lehuppant a hokedlire. Minden esti fürdés így végződik. A viharvert, zománca vesztett mosógépen ülve kezdődik, és a hokedlin, betekerve ér véget. A fürdőszobánk egészen kicsi, egy csempefal választja el egymástól a vécét és a zuhanyozót. A zuhanyozóban is áll egy hokedli, azon a fürdetőlavór. Alján kiterítve egy pelenka, arra ülök, hogy a lavór alján a lepattogzott zománc ne törje fel a fenekemet. A szappanos víz emelgeti a combom körül a vizes pelenkát. Zuhanyozni nem lehet, csak hetente egyszer, spórolni kell a gázzal.

 

– Vagy meleg van, vagy meleg víz – mondta anyám.

Nem hiszem, hogy választhattam volna, ő a meleg mellett döntött. Én a kádra szavaztam volna, de az egyáltalán nem volt. Anyám néha a szabócentijével lemérte a zuhanyozófülkét, vízszintes és függőleges irányban megszámolta a csempéket, tintaceruzával vonalakat húzott rájuk, és azt ismételgette, hogy ülőkád. Ha elrekkentjük a zuhanyozófülkét, ha legalább nyolcvancentis falat emelünk, ha vízhatlanná tesszük, lépcsőt építünk bele, vagy legalábbis egy ülőkét, az már egy ülőkád, végül az egészet kifizettetjük az IKV-val, akik persze rohannak kifizetni, és különben is – mondogatta anyám –, egy zuhanyozásig még csak visszatartom, ha rám jön a szükség, de ha ázol a kádban, akkor én hova menjek vécére? Az ülőkádas ötlet mégsem ezen bukott el, hanem mindig a gázszámlán. A meleg vagy meleg víz feloldhatatlan dilemmáján. De az kétségtelen, hogy a fürdőszobában meleg volt. Igazi gőzfürdő.

A néhány négyzetméternyi helyiséget egy tátott szájú, Prometheus nevű fém gázkandalló fűtötte be. A nevét el lehetett olvasni a cső alatt, középen. Majd egy méter hosszú csövön fújtattak a lángnyelvek egymás mellett, és ha a legerősebbre állította anyám, akkor néha túlnyúltak a tátott fémszájon is, fellobbantással fenyegetve az ellibbenő törülközősarkat, hálóingfodrot. Soha nem gyulladt meg semmi. A vöröslő fémszájat mindig ijedt távolságtartással bámultam. A nevetségesen kicsi fürdőszoba fölösleges fényűzése volt a nagyra nőtt gázkandalló, de mint annyi minden más, ez is a sokszorosan leválasztott lakás egykor gondosan megtervezett és rafinált ízléssel kiválasztott tárgyai közül öröklődött anyámra, aki az egykori sok száz négyzetméteres lakásból ezt a középső részt, a szoba-hallt birtokolta. A háztulajdonos Elek tata lányának nagyszobáját, hallját és az ezekbe vezető, L alakú előszobát, ami a lakáskaszabolások eredményeképpen igazán zegzugosra sikerült. A leválasztások miatt lett ilyen valószínűtlenül kicsi a fürdőszoba és a vécé. Valódi méretének nagy része a szomszédban maradt, ám a miénk lett az egykor sok-sok négyzetmétert látott gázkandalló. A fűtéssel aztán mindig spórolni kellett.

Az esti fürdés a befűtéssel kezdődött. Anyám fidibuszt csavart vécépapírból, azt gyufával meggyújtotta, és a lángoló papírdarabkát tartotta a gázt sziszegő cső elé. Majd a vörösre lakkozott körmére égő papirost gyors mozdulattal a vécébe dobta. A feketére égett papír sisteregve lehelte ki a lelkét a vécében álló vízben, és én rohantam lehúzni, mert nagyon kakaszerűen terpeszkedett a klozetban.

Kamasz voltam már, mire be mertem gyújtani egyedül a gázkandallót. Sietős, ideges mozdulattal. Vagy a papírt nem sodortam elég merevre, vagy rossz szögben tartottam, és gyorsan égett, a lángok habzsolva közeledtek a kezem felé, a gáz sziszegett, lobbant, és már dobtam is a fidibuszt a vécébe. Ha még lángolt, amikor lehúztam és rázúdult a víz, én győztem.

A kandalló néhány perc alatt befűtötte a kicsi fürdőszobát, ami persze a belvárosi házak belmagasságából adódóan inkább egy szélesebb kürtőre emlékeztetett. Míg melegedett, megtelt a hokedlira állított fehér lavór meleg vízzel, anyám törülközőt terített a mosógépre, és én elfoglalhattam a helyem a tetején. Mindig a mosógépen ültem, esténként ott vetkőztetett anyám ráérősen, reggelente ott öltöztetett rohanva. Örökké késésben voltunk. De este mindenre volt idő, és anyám folyamatosan beszélt. Mesélt mindenről, ami az eszébe jutott, és főleg ő maga jutott az eszébe. Magáról beszélt, azt akarta, hogy tudjak róla. Azt is tudjam, milyen volt előttem, nélkülem, hiszen már akkor is volt, nem velem kezdődött az élete, akármennyire is hihetetlennek tűnt ez nekem. A mosógépen ülve a koszos harisnyanadrágomból kihámozódva, lábam ujjai közül kipergetve a magas szárú cipőben megülő játszótéri homokot, rendkívüli fontosságot tulajdonítottam magamnak. Lám, én vagyok anyámnak, nem szívódtam föl, nem haltam meg, micsoda szerencse, mert most itt lehetne egyedül.

Anyám naplót mesélt nekem. Órára, percre lebontott emlékei özönét öntötte rám, gyakran ugyanazt a történetet többször is elmesélve. Egy idő után bele is tudtam kapcsolódni, úgy, mintha jelen lettem volna, együtt történt volna velünk minden. Egyre pontosabban emlékeztem anyám emlékeire, és egyre plasztikusabban láttam magam előtt az emlékek szereplőit. Anyám családot mesélt körém, nagyszülőket, unokatestvéreket, apát. Mindannyiukat fölismertem volna, ha szembejönnek velem az utcán vagy betoppannak. Soha nem jött senki. Anyám emlékeinek arca, karaktere, ruhája lett. Tulajdonságaik, magatartásuk, jellemük. Mindenkit megismertem visszafelé anyám életében, az összes halottat. Meg azt az egy élőt, akit halottnak tekintett. Az apámat.

– Neked nincs apád, mert felőle meghalhattunk volna – mondta. Meg azt, hogy:

– Te is meghalhattál volna, hiszen mindent elkövettem – aztán magához ölelt, a pelusszagú fürdőlepedőbe göngyölve, hátha gyorsan érvényteleníteni tudja iménti halálos ítéletemet, és megnyugtatott: élete legjobb döntése volt, hogy megszülettem.

Az a tény, hogy én lehetek anyám boldogságának és boldogtalanságának is a legfőbb oka, magabiztossággal töltött el. Azt képzeltem, olyan erős érv vagyok, amit képtelenség lett volna semmibe venni. Holott.

– Amikor veled terhes lettem, azonnal akartalak – kezdte mesélni anyám az eredettörténet egyik alapdarabját.

Ezt különösen kedveltem, mert föl sem merült bennem, hogy lehetett volna nem akarni engem. De mert anyám ilyenkor újraérezte a saját bizonytalanságát, újra és újra nekiállt, hogy egyszer majd jól és boldogan jöjjön ki ebből a történetből.

Kikapartathatott volna. Volt néhány abortusza a velem való terhessége előtt, ebből az egyik – a tiltott abortuszok idején – a nővére lakásában, a konyhaasztalon. Szerelemből ment férjhez, nem küldte senki, mégsem akart gyereket tőle. Pedig az Egyenlítőn túlról jött haza, hogy férjhez mehessen Tóth László karpaszományos őrmester, építészhez. 19 éves volt, éppen Brazíliában, Rio de Janeiróban élt, a lányszoba ablakából a Cukorsüveg-hegyre látott.

– Mammajukeró, mammajukeró, mammajukeró, ómama! Trazasupéta, trazasu-papparappabernosoramajzs – jó vicc, ha azt meg tudja tanulni egy gyerek, hogy ingyom bingyom táliber, tutáliber máliber, akkor ezt is – érvelt anyám.

Brazil táncdalt énekeltünk a 2-es villamoson, amíg mentünk az óvodába. Néhány dal volt az egész brazil repertoárja, azokat megtanította. Féltem ezektől a mondatoktól, valami ősi átoknak hallottam őket, még szerencse, hogy volt dallamuk, de lehetett hangosan, két pofára üvöltözni, hogy elmúljon a félelem. Senki nem értette, mit gajdolunk, igaz, én sem. Anyám valami ködbe vesző magyarázattal állt elő, hogy egy kicsit malac dalok ezek, sok bennük a női mell, nem kell nekem még értenem, majd később. Nem forszíroztam a magyarázatot. Megelégedtem annyival, hogy ez a varázsigeszerű dal a mi közös titkunk, amit üvöltözhetünk, mert úgysem érti senki. Anyám is egyre kevésbé, hiszen a portugál nyelv és közé addigra húsz év ékelődött.

– Tudod, Brazíliában mindennek erősebb színe van, mint itthon. A zöld haragosabb, a fehér tisztább, a kék metszőbb – nagyjából így kezdődtek a riói monológok, és azzal folytatódtak, hogy két év után, amikor hazajött, még hosszú éveken át volt honvágya Rióba.

– Itthon minden kibírhatatlanul fakó és sápadt. Nincsen fény – jelentette ki megfellebbezhetetlenül.

1939-ben jött haza Rio de Janeiróból Kispestre. A csendőrszürkébe és a nácibarnába.

– Kálmán bácsi megőrült – zihálta anyám, ahogy belépett hozzám, a nagyszobába.

Megijedtem, és nemcsak a levegőért kapkodó anyámtól, hanem az őt előjelző súlyosan becsapódó ajtótól is. Nem voltak idegenek tőle a hangos gesztusok, de a bejárati ajtó még a szokásosnál is nagyobbat csattant, megcsördültek rajta a fémpántok, behallatszott a nagyszobába. Félrerugdosta a szőnyegen szétszórt játékaimat, és leroskadt a kanapéra.

– Mit képzel magáról ez a hájfejű vénember? – szegezte nekem a kérdést, holott addig eszembe sem jutott, hogy Kálmán bácsinak hájfeje van, és képzel magáról egyáltalán bármit is.

Kerek fejű, kopasz ember volt, pár nappal azelőtt becsöngetett hozzánk, és amikor elővigyázatosan, ahogy anyám tanította, kinéztem a kis lyukon, csak annyit mondott: „Ááá, te vagy a Cicuka, szaladj, mondd meg az anyukádnak, hogy megjött a Kálmán bácsi.” Megmondtam. Anyám sikoltozva rohant az ajtóhoz, feltépte, ölelgették egymást a kicsi, kövér bácsival az előszobában, talán sírtak is. Falhoz húzódva, gyanakodva néztem a jelenetet, és megállapítottam, hogy a kicsi bácsi nem lehet az apám. Arról már tudtam, hogy az apám vékony, magas, göndör hajú. Ez meg egy golyófejű, köpcös öregember volt. Különben is Kálmán!

– Kálmán bácsi! – repeste anyám. – Brazíliából!

„Mammajukeró!”, gondoltam rögtön, de nem mertem hangosan mondani, mert eszembe jutott, hogy valami malacságot jelent. Kálmán bácsi megjelenése hirtelen valósággá tette az addigi meséket. Ha ő van, akkor van Brazília, van Margit néni is, aki anyám nagynénje, és aki a 17 éves Kismargitot – anyámat – kimenekítette Kispestről a kilátástalan szegénység és a biztosan látható zsidótörvények elől. Margit néninek hatalmas gyakorlata volt a menekülésben. Weiss Záli legszebb lányaként 17 évesen titokban táncosnőnek jelentkezett az egyik orfeum műsorába, és a 20. század beköszöntének szilveszterén már egy moszkvai mulatóban táncolt és énekelt mint vengerka. Mélyen búgó hangjától magukba roskadtak a duhaj oroszok, sírtak, és mind el akarták venni feleségül, ő ment is volna, csakhogy mind nős volt már. Így mesélte anyám, hiszen így mesélte neki Margit néni is.

A pesti Haller utca egyik bérkaszárnyájában élő család, a vágóhídon dolgozó bátyok, a fehérnemű-varrónőnek tanuló húgok rendre megkapták Moszkvából az apanázst. A szép Margitnak jól ment. A család kiheverte a távozását követő sokkot, és mivel Margit néni leveleiből és csekkjeiből áradt a gazdagság, már senki sem akarta tudni, miből futja neki hermelinstólára, megelégedtek azzal, hogy van. Olyannyira volt, hogy amikor Margit néni az 1910-es évek elején hazalátogatott, hintón érkezett a Haller utcába, a gyerekek visítva szaladtak a porban, a lovak után. Margit néni az összefogdosott moszkvai fotóról már családszerte jól ismert hermelinjében érkezett. Telepakolta a hajópadlós lakást mindennel, ami fogyasztható, eladható és pénzzé tehető, majd elporzott a hintóval. Legközelebb három év múlva jött, bírósági végzéssel, mert kitoloncolták Oroszországból. Lelőtt egy nagyherceget.

– Jaj, volt ott annyi nagyherceg, mint a szemét – mesélte anyám, ahogyan neki Margit néni. – Ha fölköptél a levegőbe, majdnem biztosan egy nagyhercegre esett, persze ha az ember a mulatók körül köpködött. Egy nagyherceggel több vagy kevesebb, mit számít? Ez a Mihail ráadásul egy féltékeny barom volt.

Margit nénivel megtörtént az, ami Kund Abigéllel is, csak neki mázlija volt és remek túlélőtechnikája. Nem őrült bele a bűntudatba. Mihail, az eszelősen féltékeny nagyherceg egy erre a célra megfelelő pezsgős és vélhetően kaviáros éjszakán Margit néni kezébe nyomta a felhúzott revolverét, ordított, ivott, aztán még egy kicsit ordított, hogy ha Margit néni ártatlan, akkor csak húzza meg a ravaszt, és Margit néni addig ügyetlenkedett a fegyverrel, amíg le nem lőtte a nagyherceget. A bírósági tárgyalás rövid volt, Margit nénit fölmentették, mert a nagyhercegné megvédte a szerencsétlen magyar lányt. Margit néni mellett vallott. Mihail egy szadista, agresszív állat volt, és ennél nem is mondott többet. Margit nénit fölmentették, de kitoloncolták, az egyik hermelinstólája fedezte az útiköltséget. Jobb bele sem gondolni, hogy mi történik, ha Margit néni orfeumtáncosnőként éri meg Moszkvában a nagy októberit. Vajon melyik szibériai munkatáborban főznek levest a hermelinjéből, miután letépték róla?

Margit néni tehát még időben hazaért, és mivel nem szerette nagyon a pesti Haller utcát, a hajópadlót és a gang végében a klozetot, a Király utcai ékszerészek felé vette az irányt, hogy pénzzé tegyen néhány egyszerűbb ékszert, amit az orosz vámtisztek szeme elől elrejtett. Az egyik ékszerüzletben Kálmán bácsi üldögélt mint tulajdonos. Hogy egymásba szerettek-e, erről nem mesélt soha senki, de Margit néni kellőképpen mutatós volt, és elegendő brillel rendelkezett ahhoz, hogy a fiatal ékszerész érzéseiben senki se kételkedjen. Mire megvolt a haszene, már csomagoltak, mert megvolt a hajójegy is Rióig. Nem menekültek, nem szöktek, egyszerűen csak elindultak. Margit néni jól számolt, és tisztában volt a kis moszkvai ékkövek számával és értékével is. Tudta, hogy meg kell őket sokszorozni. Amúgy is hiányzott neki a luxus, az elegancia, a pezsgő, és bár Kálmán bácsi a legkevésbé sem emlékeztetett egyetlen nagyhercegre sem, de legalább odaadóan finanszírozta Margit néni nagyratörő álmait.

– Nem hiszem, hogy Margit néninek volt olyan nyílása a testén, amibe ne rejtett volna el néhány briliánst – hümmögött anyám, ahányszor idáig ért a történetben.

Már csak azért is, mert a családi krónika úgy tartja, hogy a kimaradó brilleket akvamarinra festette az ügyes kezű ékszerész, hogy a kék smoncák senki fantáziáját ne korbácsolják fel fölöslegesen a hosszú úton. Inkább nézzék őket rossz ízlésű menekültnek, mint kirabolható gazdag kivándorlóknak. Margit néniék megérkezésük után nem sokkal házat vettek az óceán partján, beindították az ékszerüzletet, és mivel néhány évvel később anyám a maga szemével látta mindezt, jó oka volt elhümmögni a Margit néni testnyílásaira vonatkozó megállapítást. Szerinte nem létezhetett annyi akvamarinra festett brill, amennyiből a riói egzisztencia megteremtődött, vagy ha igen, akkor Margit néni tetőtől talpig kékbe smukkolva lépte át az Egyenlítőt a hajón, ahol meg is keresztelték, életében először és utoljára.

Anyámat is megkeresztelték a hajón, amikor átszelték az Egyenlítő vonalát, és amikor két év múlva visszafelé hajózott, nem vették vissza róla a keresztvizet. Nagyjából ez volt az egyetlen, amit magával hozott Brazíliából. Az akkor már milliomosnak számító riói család árulónak tekintette, és vélhetően elmebetegnek is. Nem csomagoltak neki kelengyét, ajándékot, nem stafírozták ki, holott tudták, hogy a szerelem hajtja haza. Ha megérkezik Kispestre, férjhez megy. A hajókofferjában néhány magyar újságkivágás, pár fotó, egy-két saját kezűleg varrt ruha lötyögött. Margit néni inkább a postára bízta a húgának összerakott csomagot, attól tartott, anyám – csakis az ő bosszantása végett – esetleg kinyitná és szétosztaná a fedélközi utasok között a Kispesten nélkülözhetetlen pongyolákat, papucsokat, szalmakalapokat és persze a hamisítatlan brazil kávét.

Az újságkivágásokban anyámról írtak. A riói magyar lapok a társasági események között megemlítették, hogy a kis magyar lány csodálatosan énekel, táncol, és egészen meglepően mutat a riói éghajlat alatt oly valószerűtlen fehér bőrével és koromfekete hajával. Ez utóbbi gyakorinak volt mondható arrafelé, nem úgy a hófehér bőr.

– Tanuld meg, hogy ott, ahol mindenki napbarnított, neked hintőporral kell púderezned magad! – adta tovább nekem anyám a Margit néni orfeum alapozta életigazságát, miközben minden fürdés után tényleg hintőporfelhőbe burkolt, amint álltam a hokedlin, egy magasságban vele.

Aztán beletekert a fürdőlepedőbe, és magához szorítva bevitt az ágyamba. Gyorsabban nőttem, mint szerettem volna. Hamarosan a saját lábamon voltam kénytelen beballagni a leválasztott lakás hosszú és keskeny előszobáján az ágyamig, fehér hintőpor talpnyomokat hagyva a bordó szőnyegen. A sötétkék pléhdobozos hintőport, amin egy göndör hajú kisbaba mosolygott, anyám még Rióból hozta magával, azt töltötte újra és újra egyre vitathatóbb minőségű babahintőporral. A pléhdoboz átélt anyámmal mindent. „Barnepowder” volt ráírva, azt hittem, hogy kifejezetten barna bőrű bébiknek készítették.

Anyámat Rióban nem engedte Margit néni a napra. Nagy szalmakalapokat kellett hordania, és vigyáznia, hogy egyetlen szeplő se szemtelenkedjen elő az orra körül. Margit néni tánciskolába is küldte, és amikor meghallotta, hogy anyám énekhangja fölfelé befogja azt a távolságot, amit az övé lefelé, már csak arra kellett vigyáznia, nehogy reflexből bezavarja egy mulatóba. Nem, erre nem volt esély. Margit néni addigra úri dáma lett, és anyám szerint csak infernális röhögése kelthetett volna gyanút az arra fogékonyakban, mert magára valamit adó úriasszony legfeljebb kacag, de nem röhög fröcskölve, teli szájjal. De a magát úrinak nevező magyar társaság nem érzékelte ezt a finom disszonanciát, mivel Margit nénihez hasonló újgazdagok voltak, akiknek épp elég titkolnivalójuk lehetett, csak nem voltak Margit nénihez hasonlóan rafináltak. Annyira nem, hogy Margit néni átlátott rajtuk, és teli szájjal kiröhögte őket. Kismargit állandó fellépője lett a társasági életnek, a magyar báloknak, estélyeknek, teadélutánoknak. Énekelt, csárdást táncolt és irredenta verseket szavalt a jóléttől egyre jobban elnehezült tengerentúli magyar kolóniának. Izzadsággal kevert könnyek folydogáltak ilyenkor a húsos arcokon, és csurogtak a brill nyaklánccal kerített méretes dekoltázsokba. A nyakékek hasonlítottak egymásra, látszott rajtuk, hogy a megrendelők egy ékszerészhez járnak. Kismargit a magyar nyelvű újságokból gondosan kivagdosott minden róla megjelenő újságcikket, tudósítást, fényképet, ezek lötyögtek aztán a hajókofferében, amikor Kispest felé hajózott az óceánon.

– Ha magyar bál volt – mesélte anyám –, Margit néni nem hagyott szó nélkül egyetlen félretaposott cipősarkat, legurglizásnak indult harisnyát, elterpeszkedett női tenyeret, fehérarany gyűrűbe szorított hájas ujjat. Örökké suttogott a fülembe, aztán a röhögéstől néha bele is köpött. Játsszák itt a dámát, de közben mindig kilóg belőlük a mosónő! Hát honnan jöttek ezek? – idézte fel anyám Margit nénit nagy átéléssel. – És tudod, mit? Igaza volt! Urizálnak, miközben nem láttak urat, csak moziban. Ezek minden nyáron letakarják fehér vászonnal a nappaliban a garnitúrát, aztán nem mennek nyaralni, mint az arisztokraták, hanem otthon maradnak. Élnek a porfogók között, azt hiszik, az a sikk meg az elegancia. Látták a színházban, hogy úgy kell. Felteszik a szőnyegre a szőnyegvédőt, arra a linóleumot, a tetejébe meg az újságpapírt. Csokoládés prolinők! – röhögött anyám, és vigyáznom kellett, hogy ne köpjön le.

Margit néni előre megfontolt szándékkal úrikisasszonyt faragott anyámból. Meg akarta spórolni neki azt a munkát, amit ő vengerkaként, táncosnőként, mulatótündérként, vélhetően konzumnőként magába invesztált. Megtanította étkezni, mozogni, állni, ülni, viselkedni, szipkából cigarettát szívni, késsel-villával almát hámozni, banánt enni. Megtanította neki, hogy melyik bort melyik ételhez ihatja, ami merőben fölösleges tudásnak bizonyult, mert anyám megátalkodottan utálta az alkoholt. De tudta, melyik poharat hogyan kell tartani, hogy a konyakos az öblös és a hosszú a pezsgős, tudta, hogy az evőeszközök haladási iránya kívülről befelé tart, megtanulta a selymeket, bársonyokat, szöveteket, nem tévesztette össze a cérnakesztyűt a horgolttal, a csipkét a klöplivel. Aztán a tetejébe megtanulta Margit nénitől lenézni az urizáló tempót, megvetni a fennhéjázó rátartiságot, és a legmívesebben elővezetett eleganciába belevinni egy hökkenést, egy csámpát, egy félreérthető gesztust. Végül anyám megtanult Margit nénitől ordítva röhögni. Másokon, önmagán, bármin.

Anyám masamód volt, kispesti kalaposlány a nővére üzletében. Jó kézügyességgel, nagy képzelőerővel és végtelen türelemmel megáldva. Mindent tudott, amit tűvel, cérnával, fonallal, kalapfilccel, nyúlszőrrel ki lehetett fejezni, és mindent ki lehetett. Margit néni annyival járult hozzá Kismargit istenáldotta tehetségéhez, hogy beíratta egy francia szabóságba. Még nem döntötte el, hogy kényelmes úrilányt neveljen-e belőle, vagy olyan nőt, aki, ha nagyon muszáj, megáll majd a saját lábán is. Anyám döntött helyette. A francia szabóságon néhány hét alatt megtanulta mindazt, amit az ottani lányoknak egy-két év alatt kellett. A főszabász azt tanácsolta Margit néninek, nyisson a magyar lányának egy szalont, mert özönleni fognak hozzá a megrendelések. Ez volt az a pont, ahol Margit néni elbizonytalanodott. Ennyire nem akarta önállósítani kis védencét. Már az is soknak látszott, hogy Kismargitra hirtelen elkezdett ráragadni a portugál. Margit néni játékszere, üres óráinak magyar babája kezdte elrontani magát és a kis precíziós óraszerkezetét. Anyámban ott leselkedett ugyanaz a függetlenedési vágy, ami Margit nénit Moszkváig, majd Rióig hajtotta. Az önállósult baba saját akaratra tett szert, és ezzel hirtelen nem is akart más lenni, mint szerelmes. Ez hiányzott a legjobban az életéből, és ebbe tudott a legnagyobb erővel belekapaszkodni. Margit néninek nem maradt játéktere. Bebizonyíthatta volna a szerelem hiábavalóságát, múlékonyságát, felcserélhetőségét, mesélhetett volna történeteket, csakhogy ahhoz olyan részleteket kellett volna föltárnia moszkvai múltjából, amihez nem lehetett kedve. Inkább óvatos volt. Rióban a körülöttük élő magyar fiúkat elkerültette anyámmal, mert a családjukkal semmiképpen sem akart keveredni. Igazi riói nagypolgári családot viszont, olyat, amilyet anyámnak – önmagának – szeretett volna, nem ismert. Anyám meg Kispestről hozott kis szerelmét addig növesztette, míg az gyökerestül ki nem fordította a család és Margit néni terveit. Anyám levelet írt haza, vissza akar jönni, és kalaposlányként akar dolgozni a nővére üzletében. A válasz hajófordultával érkezett: ha jól meggondolta, jöjjön, van otthona.

Nem gondolta meg jól. Tudta, amikor csomagolt, amikor búcsúzkodott, amikor az otthonról küldött pénzéből megrendelte a hajójegyet. Amikor az őserdei szivárványos lepkeszárnyakkal díszített tányérokat megvette a nővérének. Tudta, hogy maradnia kellene, de minden erejével kapaszkodott abba az egyetlen, valódinak látszó saját érzésbe, amelyhez nem volt köze a gazdag nagynéninek, mert nem vehette meg, nem árazhatta be, és értéktelennek minősítve nem is dobhatta ki. Ez az érzés maradt anyám egyetlen tulajdona, és ez adott neki erőt szakítani a tengerentúli álommal. Margit néni rövidre fogta a búcsúzást és nem csinált jelenetet. Amikor bepakoltak a ház előtt a fehér nyitott sportkocsiba, a fekete bőrű sofőr volt az, aki könnyes szemmel megáldotta anyámat. A Corcovado-hegy tetején álló Krisztus-szobor egészen a kikötőig bámult utána, kezét tehetetlenül széttárva a város felett. Mammajukeró, mammajukeró, ómama.

Kálmán bácsit Margit néni halála hozta a hatvanas évek elején Budapestre. Kigondolta a golyófejében, hogyan is telik majd el az élet özvegyen. Egyik Margitot kicseréli a másikra. Nem látott nagy különbséget. Az egyik orfeumokban ugrált, lokálokban szédítette az orosz nagyhercegeket, aztán az évtizedek hálás, kifogástalan, bár nagyhangú úrinőt faragtak belőle, ez a másik meg itt van a szocialista Budapest közepén, nagyjából munka nélkül, elváltan, megverve egy zabigyerekkel, akinek az apja valahol Amerikában él, még csak nem is egyedül, hanem a családjával együtt. Mert azokat vitte magával 56-ban a teherautóval, és nem a mindenórás terhes szeretőjét. Kálmán bácsi úgy döntött, Kismargit már eléggé nem kicsi ahhoz, hogy a saját és a gyereke érdekét belátva csomagoljon, és ezúttal megvalósítsa azt az egykor elbaltázott kivándorlást.

Megérkezésekor rövid úton nyilván szemrevételezte anyám anyagi kondícióit, amelyek szépen láttatták magukat a lakáson. A konyha sarkába berendezett kis szabászatot, a szíven szúrt gázbojlert, amelynek őrlángját egy odaékelt konyhakéssel szabályozta anyám éveken át, és az előszoba gyorsan meszelt falára kitett riói, szivárványos lepkés emléktányérokat, amelyek túlélték anyám hazajövetelét, a család kispesti deportálását, az ostromot, az oroszokat, a Rákosi-érát és 56-ot. Kálmán bácsi kopasz feje éppen egy vonalban volt az előszobaszekrényen kirajzolódó, sötétbarna, kicsi folttal. A Tolbuhin körút felől érkező golyó ütötte lukkal, ami a szekrényen át a falban talált magának helyet.

– Itt vagytok nekem, a két 56-os emlék – mondogatta anyám néha, amikor a szekrény esetleges átfestéséről esett szó.

Az én pontos jövetelemmel tisztában volt, a golyónyom december közepén ajándékként várta, amikor hazaért velem a kórházból.

Kálmán bácsinak nem kellett a nagyszobáig elmennie ahhoz, hogy tudja, jól számított. Anyám eléggé örül a feltűnésének és eléggé kiszolgáltatott ahhoz, hogy nyugodtan megtehesse az ajánlatát. Viharosra sikerülhetett, mert anyám a dühtől zihálva rohant be hozzám, a nagyszobába, miután rácsapta Kálmán bácsi orrára az ajtót. Anyámat nem nagyon érdekelte, hogy való-e nekem mindaz, amit rám öntött, valakivel meg kellett beszélnie, és én voltam kéznél.

– Ez a marha! Megfogta a mellem, és nekinyomott az előszobafalnak. Először azt hittem, rosszul lett vagy mi. El fog esni, azért kapaszkodik belém. De nem. Azt morogta közben, hogy nekem férfi kell, itt van ő, és menjek vele Rióba, ő boldoggá tesz, megad nekem mindent, meg neked is. Nem normális – fújtatott anyám a kanapén, aztán fölpattant, és leült mellém a földre a babáim közé, hátát a hideg cserépkályhának vetve.

Ijedten néztem rá, és csak annyit értettem az egészből, hogy megfogták a mellét. És hogy menjünk Rióba. Ez a hirtelen felkínálkozó lehetőség a mellfogdosás miatt rémisztővé vált. Sejtettem, hogy nem kéne megkérdeznem, mit válaszolt, mert az ajtócsapódásból és anyám állapotából ezt azért kikövetkeztethettem. De az csak nem hagyott nyugodni, hogy egyáltalán mit lehet ilyenkor mondani. Lehet-e egyáltalán valamit, amikor az embernek megfogják a mellét.

– Nem mondtál neki semmit? – próbálkoztam inkább magam elé mormogni a kérdésemet, mert attól féltem, hogy csak még jobban feldühítem, de anyám higgadt hangjában már megcsillant valami abból, ahogy majd a barátnőinek meséli az iménti történetet.

– De. Mondtam – és a szája sarkában már ott remegett a kitörni készülő nevetés. – Képzeld, azt mondtam neki, hogy ha azonnal nem enged el, lehányom! – és itt már bugyborékolt belőle a röhögéssé változott harag. – Most képzeld! Ez egy lánykérés!

Aztán lassan föltápászkodott a földről mellőlem, megsimogatott, azt mondta, nincsen semmi baj, és kiment telefonálni, hogy elmesélje az egész történetet a barátnőjének, aztán a másiknak, a harmadiknak, és így lassan a hozzám beszűrődő mondatokból sokadjára megértettem, mi is történt valójában. Kálmán bácsit nem láttam többé, talán anyám sem, Rióba nem mentünk, voltaképpen föl sem merült. Maradtak a történetek, az agyonfogdosott fotók, a mammajukeró, a szivárványos lepkeszárnyas tányérok a falon. Ha nem is mind. Az egyiket véletlenül lecsaptam az iskolatáskámmal, és az üveg alá szorított lepkeszárnyakról a világítóan fényes kék hímpor megszíntelenedve pergett az előszoba kövén széttört üvegszilánkokra. Álltunk és néztük. Anyám söpörte össze és dobta a szemetesbe. Nagyon kiabált velem. Nem akarta elveszíteni a fényesen színes emlékeit, még akkor sem, ha hirtelen kézzelfoghatóan, összesöpörhetően és kidobhatóan kellett meglátnia, hogy az évek már régen elszürkítették valamennyit.

Állok a hokedlin, és anyám belegöngyöl a fürdőlepedőbe. Imbolygok egy ideig, ahogy szoktam, aztán lekászálódom, és leülök. Óvatosan, hogy ne érjek hozzá az egyre melegebb gázkandallóhoz, bár anyám a fürdés végére mindig lezárja. Spórolunk. A meleg kitart végig. A pára lecsapódik a tükörre, anyám hosszú, vörös körmével cica betűt rajzol bele. Nagy C betűt.

– Cica – mondja –, így kell leírni a nevedet – és további jeleket kanyarított a párába.

Cicának nevezett el, mert apám Cicának hívta őt. Meg akarta szabadítani magát a becéző emlékektől, a hangsúlyoktól. Átruházta rám, legyek én az, aki miatt megváltozik benne a szó. Meg persze minden. Nem sokat foglalkoztam vele. Cica, és kész. Igaz, csak családi használatra.