Brian Staveley: A tűz kegyelme

Az Annur Birodalom császára meghalt – ám helyét egyelőre senki nem vette át. Kadenről, az örökösről apja gyilkosai azt terjesztik, hogy halott, és közben mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy ez valóban így legyen. A császár másik fiáról, Valynról az a hír járja, hogy áruló, és talán valami része volt az örökös meggyilkolásában is. Ki üljön akkor a trónra? Adare, a császár lánya? Egész életét apja mellett töltötte, és látszólag mindent tud a politikáról, a törvényről, a Birodalom kormányzásáról, ám amikor rájön, hogy ki ölte meg apját, kénytelen elmenekülni a palotából. A régens, a legendás hadvezér? Ugyan nem a császári dinasztiából származik, mégis neki van a legnagyobb hatalma a Birodalomban. És mi köze van mindehhez egy több ezer éve halott fajnak?

Ez még talán a legegyszerűbb kérdés, amit Brian Staveley feltesz fantasy trilógiájának középső részében – innentől kezdve ugyanis nincs megállás, és a szereplőkhöz hasonlóan mi is csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy pontosan mi is történik. Kaden egy ősi, meglehetősen szokatlan módszerekkel „dolgozó” szerzetesrendnél próbál válaszokat találni, mialatt Valyn egy barbár törzs vérszomjas harcosaival szeretne szót érteni. Adare pedig a korábban halálos ellenségének tekintett vallással akar szövetséget kötni, miközben egykori barátait árulónak nézi – hogy aztán ráébredjen, valójában az árulókkal is érdemesebb lenne inkább békét kötni, hogy szembe tudjon nézni a következő ellenfelével. Kicsit zavarosnak tűnik a magyarázat? Nyugalom, ez még csak a jéghegy csúcsa.

Elképesztő, amit Brian Staveley A tűz kegyelmében művel. Olvastam már életemben néhány heroikus fantasy nagyregényt, és az esetek többségében viszonylag jó hibaszázalékkal be tudom lőni, hogy merre fog haladni a cselekmény, hogy mi lehet a történet befejezése, vagy a rejtély megoldása. De olyat azért még nem tapasztaltam, hogy ennyire ötletem se legyen, mint Staveley-nél. Legalább féltucatnyi logikus forgatókönyvet lehetne kikövetkeztetni, annyira fogalmunk sincs, hogy kik állnak az ügy hátterében, melyiküknek lehet hinni, pontosan mit akarnak elérni ebben a konfliktusban, vagy egyáltalán, tulajdonképpen miről is szól ez a konfliktus. Persze a regény végére már kezd egyértelműbbé válni a helyzet, de nem tartom kizártnak, hogy a folytatásban Staveley újfent képes lesz nagyon meglepni.

Hiába van ugyanis három (sőt, A tűz kegyelmében már négy) nézőpont-karaktere, akiknek elég pontosan megismerjük a gondolatait, a motivációit és az érzéseit, mégis olyan szövevényesen alakulnak az események, hogy esélyük sincs kievickélni a tudatlanság gödréből. Nagyobb hatalmak sakkbábuként használják őket a saját harcukban, külön-külön csak az igazság darabkáit birtokolják, nem találkoznak, vagy ha mégis, akkor sem tudnak két békés szót váltani (néha meggyőződésem, hogy ha a három testvér leülne nyugodtan beszélgetni egymással, akkor öt perc alatt megoldást tudnának találni), hiszen mindannyian valami olyan célért küzdenek, ahol a másik testvér akadályt jelent. Félreértik egymást (mindig a lehető legrosszabb módon), nem tudják, kinek lehet hinni, nem tudnak bizonyos eseményekről, a másik tetteiről és terveiről, aminek köszönhetően egyszerűen semmi sem úgy történik, ahogy eltervezik – ettől pedig az egész kötet felvesz egy szédítően kaotikus tempót, mintha Staveley tényleg esélyt sem adna a szereplőknek a problémák megoldására (no meg nekünk, hogy kibogozzuk, mi történik). Ez egy ideig engem meglehetősen idegesített, de miután ráhangolódtam, már engem is elszórakoztatott ez az őrült forgatag.

Így viszont az előző résznél lényegesen jobban megismerjük a karaktereket (ezúttal Adare története is arányosnak tűnik a két testvérhez képest), ráadásul az apró információmorzsáknak köszönhetően egyre mélyebben átlátjuk a világ hátterét. Az első rész kapcsán kicsit panaszkodtam a cselekmény ritmusára, most már abban sem láttam problémát – határozottan úgy érzem, hogy Staveley fejlődik, ami minden téren megjelenik. Az eredetileg kicsit unalmasnak tűnő világot tovább tudja színezni, főbb figuráit egyre erősebben, bár még mindig nem lenyűgözően festi meg (viszont érdemes kiemelni a döbbenetesen emlékezetes mellékszereplőket a halhatatlan öregasszonytól kezdve a női bérgyilkosig), ráadásul könnyedén sodornak magukkal az események. Talán még most sem pörög fel igazán (valójában túl sok akciójelenet sincs a könyvben, ami persze nem feltétlenül probléma), inkább kellemesen halad előre az egyre jobban várt végkifejlet felé.

Az az igazság ugyanis, hogy még mindig azt érzem ezen a sorozaton, hogy egy ígéret. Egy igazán nagyszabású, grandiózus, lenyűgözően szórakoztató finálé ígérete, amiben majd összeérnek a szálak, minden apró építőkocka a helyére kerül, a szereplők megmutatják, hogy miért érte meg velük ilyen hosszan foglalkozni, a mellékalakokról végre kiderül, hogy melyik oldalon is állnak, és végre megkapja a megérdemelt lezárását ez az eposzi történet. Egy ígéret arról, hogy majd a befejezés tényleg emlékezetesen-zseniálisan jó lesz – viszont addig el is kell jutni, és ahhoz bizony nem tudom, hogy mindenki elég kitartó lesz-e. Nem mintha nem lenne érdekes vagy szórakoztató A tűz kegyelme, erről szó sincs: egyszerűen még mindig nem elég. De én hiszek ebben az ígéretben, és ott leszek a befejezésnél is. Hiszem, hogy megéri.