Főkép

Herman Koch két évvel ezelőtt vérfagyasztó családi vacsorára látott vendégül minket, ezúttal pedig egy nem kevésbé vérfagyasztó nyaralásra invitál – úszómedencével. Mi pedig megyünk, mert tudjuk, hogy noha fájni fog, egészen különleges élményben lesz részünk, jó társaságban, kellemes társalgásokkal, remek italokkal és megannyi gondolkodnivalóval jóléti társadalmaink számos anomáliájáról, családi és társadalmi szerepekről, politikai korrektségről és embergyűlöletről, látszatokról, a szeretteinkbe vetett hitről és arról, meddig mennénk el, ha a hozzánk legközelebb állókat bántják.

 

Kísérjük hát el Marc Schlosser doktort, a hírességek szabadszájú és szabadszellemű (már ha bizonyos „alternatív” fájdalomcsillapítókról van szó) háziorvosát, feleségét, az elbűvölő Caroline-t, valamint két lányukat, a serdülőkorban lévő Juliát és Lisát a híres színész, Ralph Meier által bérelt luxusnyaralóba. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: medence, árnyas lugas, napozóterasz, borospince, vendégház, a doktornak csinos elcsábítani való asszonyka a színész elhanyagolt felesége, Judith személyében, a két bimbózó kamaszlánynak két gátlásos kamaszfiú az első nyári kalandokhoz. És hogy még egy kicsit pörgessük a híresség- és kivételezettség-faktort, egy hollywoodba szakadt idősödő holland sztárproducer, épphogy „törvényes” korba lépett feltörekvő színésznő partnerével. Bulvárlapok címoldalára illő kép. Mindenki szép, gazdag, makulátlan.

 

A felszín alatt meg csak úgy fortyognak az elfojtott indulatok, hajlamok, vágyak, ellenérzések. Mígnem egy nap valami kirobban. Történik valami, ami minden jóérzésű emberből azonnal kihozza a bosszúálló önbíráskodót, az idill darabjaira hullik, visszamenőleg is átszíneződik számos apró bosszantó stikli, átértékelődnek személyiségek. Mindenki gyanús és mindenki meg is érdemelné a saját kis személyre szabott bosszúját.

 

De vajon tényleg úgy történt, ahogy láttuk? Vagy ahogy látni véltük?

 

Egy évvel a balul sikerült nyaralás után Schlosser doktor fegyelmi tárgyalásra készül. Vajon mi vezetett a nem is olyan rég még kicsattanó egészségnek örvendő Ralph Meier halálához? Történt-e műhiba? Vagy csupán figyelmetlenség? Téves diagnózis? Netán szándékos emberölés? Elképzelhető egyáltalán, józan ésszel felfogható-e, hogy egy orvos, egy mindenek felett álló, az emberek gyógyítására felesküdött személy önbíráskodásba kezd a neki adatott eszközökkel – vélt vagy valós bűnöket megtorlandó? Hol a határ, hol az igazság, hol az igazságszolgáltatás egy társadalomban, ahol ez megtörténik? És hol vagyunk mi, olvasók, nézők, statiszták mások drámáiban, amikor ez megtörténik? Elítélünk? Valahol mélyen megértjük? Netán még helyeseljük is? Hol vannak a határaink? Vannak bűnök, amelyek bosszúért kiáltanak? Ha mi lettünk volna ott, a mi gyermekünk, és nekünk lett volna kezünkben az eszköz, mit tettünk volna?

 

Nem egyszerű kérdéseket tesz fel Koch, és nem is ad rá egyszerű válaszokat. Alapvető, védelmező-megtorló ösztönöket piszkál, épp azokat, amelyeket a társadalmi konvenciók elnyomnak, és személytelen igazságszolgáltató gépezetek kezébe adnak. Helyesen. Mégis... Mindannyiunkkal előfordult már, hogy olyan bűntettről hallottunk, amely után nem az volt az ösztönös reakció, hogy bízzuk a pártatlan (?) és tévedhetetlen (?) igazságszolgáltatásra, hanem hogy ott helyben kapja ugyanazt, amit elkövetett. A nyaraláson történtekre lassan derül fény, töredezett visszatekintésekből rakosgatjuk a képet és ahogy nő a kérdőjelek száma, úgy kérdőjeleződik meg a szereplőkben és bennünk is hogy mi is történt. És hogy hova fajult az a bizonyos bosszú (már ha bosszú volt)…

 

Mert Koch nem elégszik meg egy kellemetlen kérdéssel. Tovább megy, mindig eggyel tovább, mint ahogy bárki szívesen venné. Mert mi van, ha tévedünk? Ha az önbíráskodás nem azt éri, aki a bűnt elkövette? Ha nem is történt bűntény, legalábbis nem úgy, ahogy hisszük? Hol az igazságszolgáltatás szerepe, ha azt mondjuk, tévedtünk, de a sértett igazából megérdemelte amit kapott, csak más bűnökért? Nyilván ilyet nem lehet kimondani. Nyilván nincsenek jogalapok, nincsenek mentségek, nincsenek enyhítő körülmények. De tetszik vagy sem, vannak ösztönök. És nem biztos, hogy bármelyikünk kimondhatja, hogy adott helyzetben másképp cselekedne. Isten ne adja, hogy valaha olyan helyzetbe kerüljünk.

 

Rettentő okos és megrázó könyv ez, mindazonáltal veszettül szórakoztató is olvasni, köszönhetően a politikailag inkorrekt, mondjuk ki, iszonyúan tahó főszereplőnek, akin keresztül Koch mintha szándékosan szembeköpné az álságosan korrekt, ítélkezésfóbiás, ezért lassan semmiféle önálló véleményt megformálni nem merő kifinomult nyugat-európai értelmiségi prototípusát. Ez az embergyűlölő orvos kimondja minden utálkozó gondolatunkat a büdös szomszédtól kezdve az ostobán fröcsögő kollégán át a mesterségesen érzelemmentesített sztárocskákig mindenkiről. Egy utolsó bunkó, de nem lehet nem bólogatni a megjegyzésein. És persze annál nagyobb élvezet látni, amint a saját önáltatásai kapják a legnagyobb pofont – kibontva egy újabb rétegét a regénynek.

 

A vacsora kapcsán egyetlen komoly kritikám volt – az a bizonyos „amerikanizált” fordulat, ami úgymond felmentette a főszereplőket saját bűneik alól és egyszerűbben feldolgozhatóvá-befogadhatóvá tette a regényt. Ezúttal nincs ilyen. Schlosser doktort nem menti fel semmi a bűnei alól, ahogy Ralph Meiert és a többieket sem. Sallangmentesebb, kevésbé hatásvadász és még sokkal zavarba ejtőbb könyv ez annál. Egyetemesebb. Nagy kérdés, merre invitál minket legközelebb Herman Koch.