Főkép

Idén 26. alkalommal került megrendezésre Magyarország első számú vegytiszta rock-metal fesztiválja, a Pécs után néhány éve Dunaújvárosba áttelepített Rockmaraton. A 2016-os rendezvény 10 naposra terebélyesedett, ezzel is csúcsot döntve, mindenek felett pedig tovább növelve az időt, amely alatt a fémzenék szerelmesei kiszakadhatnak a szürke hétköznapokból, és persze növelve a konkurencia és az egyszerű fesztivállátogató rácsodálkozását egyaránt: lehet ezt még fokozni?!

 

A szervezőgárda célja nyilvánvalóan ma is ugyanaz, mint eddig: minél több és jobb magyar és külföldi bandát elhozni a rajongóknak, függetlenül attól, hogy azok az évtizedekkel ezelőtti undergroundból felküzdve magukat, mára legendákká érett együttesek, vagy éppen az ismeretlenségből az utóbbi években kiemelkedett tehetségek. A hiteles, minőségi rock, tradicionális és extrém metal zene mellett a fesztiválközönség komfortérzetére és a szabadidő sokoldalú eltöltésére is egyre több figyelem jut, s mindez méltán növeli a Rockmaraton népszerűségét. Ehhez nagyban hozzájárul a Rockfater karaktere köré szervezett – maradéktalanul rockfesztivál-kompatibilis – sztorikat elmesélő animáció-sorozattal (amely Gróf Balázs munkáját dicséri) megkoronázott image és design a helyszínen, a pólókon, az interneten.

 

Csupán egy csonka napban volt alkalmam átélni az idei Rockmaraton-élményt. Az, hogy miért csonka napról beszélek, talán már mindenki számára ismert (később azért erről is szó esik). Kora délutáni érkezésemet és gördülékeny becsekkolásomat követően – mivel az első koncertig még jócskán maradt időm – a szabadidő kihasználásának lehetőségeit jártam körbe. A leglátványosabb állomás az Off-Rock Tanya volt, ahol társasjátékok, vetélkedők, karkötőkészítés és egyéb kreatív, lazulós programok várták időről-időre az arra fogékonyakat. Ebből a felhozatalból különösen érdekesnek ígérkezett a hideg-meleg burkoló verseny, de sajnos lemaradtam róla.

 

Az aktív kikapcsolódásnak a ’Tanya mellett a sportpálya, a strand és a KVLT Budapest sátor biztosított még helyet. Utóbbiban minden nap közönségtalálkozóra is sor került, többnyire zenekarokkal. Pénteken Horváth István „Pityesz” fogadta az odalátogatókat, azonban ezúttal nem elsősorban muzikális apropóból, hanem egy példaértékű kezdeményezés kapcsán, melynek eredményeképp rajongói összefogással kiadásra került magyar fordításban a korszakalkotó Pantera együttes basszusgitárosa, Rex Brown könyve, A Pantera igaz története – belső szemmel. A rendelkezésére álló két órában Pityesz beszélt a könyv megírásának ötletéről és megvalósulásának viszontagságairól, majd a kötet, továbbá a Rex, a Pantera és az odaadó rajongók tiszteletére készült relikviák megvásárlására nyílt lehetőség, továbbá rövid, értékes eszmecserékre került sor.

 

Az első produkció színre lépése előtt még feltérképeztem a kiszolgáló létesítményeket is. Étel-ital szempontjából a minőség és ár tekintetében sem volt meglepetés: szokásos áron ízletesek és laktatóak, valamint minden igényt kielégítő erősségűek voltak. Úgy tudom, egyedülálló módon fesztivál ABC is helyet kapott a Szalki-szigeten, s itt szinte kisboltokban megszokott áron lehetett beszerezni mindent, ami a fesztiválozó léthez szükséges. A költséghatékony fogyasztást segítette még a Válság Büfé, ahol adott napszakban az alkoholos italok is a megszokottnál jóval olcsóbban voltak beszerezhetők. Ezen igazán szimpatikus tényezőket gyarapították a helyi angol wc-s illemhelyek, folyamatosan tisztán tartott zuhanyzók és a helyszíntől távolabb szállást foglalók közlekedésének megkönnyítését szolgáló intézkedések (busz, taxi, fuvar). Én a kocsival érkezettek sorát gyarapítottam, így nagyra értékeltem a nagyszámú, biztonságos parkolóhelyet is.

 

Bár a teljes programból talán a pénteki ígérkezett a legerősebbnek, nagyon bánom, hogy nem láttam az olyan kedvenceim műsorát, mint a svéd dallamos death metal alapvetés At The Gates, a norvég blackes prog Enslaved, a lengyel death/black pionír Behemoth, az óriási favorit, Bay Area thrasher Testament, a csupaszív Téglás Zolival kiálló Ignite, a holland szimfo/power Epica, a varázslatos Simone-nal a fronton vagy magyar részről, többek között, az Ordog, a kultikus Sear Bliss,az ultra energikus The Southern Oracle, a remekül gonoszkodó Krampüs, a feltörekvő Vesztegzár, a doom mester Wall Of Sleep.

Hazai fronton sajnos az egyetlen napomon sem voltam túl aktív, ám az Apey & the Pea buliját feltett szándékom volt végignézni. A második idősáv kezdetén, pontban 18 órakor megdörrent a főnök Apey fület horzsoló gitárja, és kezdetét vette az egyórás „mulatság”. Valóban, alapvetően oldott, bulizós volt a hangulat, ugyanakkor a könnyedebb post grunge vonalról 2010 táján a karcos, dühös, földbe döngölős stoner/sludge/doom irányába fordult trió repertoárjából előkerült pár kíméletlen, hátborzongató tétel is – a közönség legnagyobb örömére. A setlist az utolsó két nagylemez, a Devil’s Nectar és a Hellish dalaiból állt, mint az utóbbi években mindig. Az olyan direktebb darabok mellett, mint a „Nazareth”, „Acid”, „Pothead”, a terjedelmesebb számok közül elhangzott például a „The Four Horsemen”, amely felér a stoner/doom klasszikusokkal, a „Judas” kriptaszagú atmoszférájában lubickolva pedig a funeral doom keresztapja, a Reverend Bizarre feje, Peter Vicar is ujjongana. Komor, súlyos, egyben nagyon kellemes koncertet adott a csapat, és nagy örömömre egyre több rangos eseményen fellelni a rendíthetetlen, az underground zenélés mellett a végsőkig elkötelezett Apey-t és társait!

Ezzel megkezdtem ingázásomat a Rádió Rock színpad és a Nagyszínpad között, ahol aznap elsőként a Varg lépett fel. A teuton farkasok nagy pogány metalosokként hirdetik magukat, ami csak addig hihető, amíg meg nem látja, hallja őket az ember. Nehéz a mai extrém metal dömpingben érvényesülni, ahogy a saját hang meglelése is komoly kihívást jelenthet, a számomra roppant erőtlen koncepcióval (arcfestés, szintis színezés) kiálló Freki és bandája pedig nem igazán veszi ezeket az akadályokat. Fiatalok még, tudják csiszolni a stílusukat, de ezzel a paneles, kőegyszerű, parti hangulatba „menekülő” zenével engem nem tudtak meggyőzni (ez eddig egyedül a Finntrollnak sikerült, valamennyire). Ha a felhőtlen tombolás a lényeg, ott tényleg működhet a „Das Ende Alles Lügen”, a „Guten Tag” – amelyben akad egy igen jó riff –, a „Rotkappchen” és hasonló nóták, de egy nívós zenei dömpingen nem rúg labdába a produkció. Záró akkordként felhívtak néhány lelkes hölgyet – mármint vagány rocker csajt – a deszkákra, volt némi tombolás, aztán jó volt, hogy vége volt.

Az idei Rockmaratonon a finn fémet egyedüliként képviselő Battle Beast következett a pazar módon összerakott programban – nem volt se átfedés, se üresjárat –, akiket az előbbi brigádhoz hasonlóan alig ismertem. Már a színpadi kiállásuk meggyőzőbb volt, mint előbbieké, s a zenéjük pláne: hirtelen a heavy metal királynője, Doro legendás bandája, a Warlock és az újkori Accept közé tudtam elhelyezni a csapatot. Noora Louhimo kétségtelenül sokat tanult az említett énekesnőtől, ahogy a zenekar is gazdagon merített Wolf Hoffmannék munkásságából, az összkép mégis friss és izgalmas. Bár ugyanúgy 2005-ben alakultak, mint a Varg, a skandinávok jobban szót értettek a közönséggel érzésem szerint, ami elsősorban a jókedélyű Eero Sipila basszer megnyerő modorának, ezen felül a felpörgető, ügyesen megírt daloknak köszönhető. A szűk, hatvanperces műsor során az euro power legjavát nyújtó „Out Of Control”, a mézes-mázasan indító, majd karcosabb hangnemet megütő „Sea Of Dreams” és az ütős dallamokkal megpakolt „Black Ninja” kiemelten jó hallgatnivaló volt.

Ezután az est kettes számú fő fellépője, a svéd viking hadosztály, az Amon Amarth vette birtokába a Nagyszínpadot. A csapat produkcióját monumentális színpadképpel támogatták meg: óriási viking hajóorrok és rúnaírással ékesített „kőtáblák” növelték a látványt. Úgy tartják, az Amon Amarth közönsége kiemelkedően kitartó és hűséges, ami nem véletlen: egyrészt a csapat évtizedek óta stabilan magas színvonalú lemezekkel örvendezteti meg őket, másrészt Johan Hegg frontember olyan barátságos stílusban kommunikál a nagyérdeművel, hogy az nagyban hozzásegíti az epikus hangulatú melodikus death metal híveit a zenekarhoz való kötődéshez. A hazai közönséget leginkább a „Köszönöm, magyarság!” gyakori ismétlésével vette le a lábáról. Egyesek úgy tartják, Amon Amarth-ék zenéje túl egysíkú, s mégis minden lemezt sikerül telepakolniuk igazi metal himnuszokkal, amelyeket szinte kivétel nélkül együtt tudnak üvölteni velük a rajongók.

 

Kötelező volt a „The Pursuit Of Vikings”, a „Death In Fire”, a „Destroyer Of The Universe” vagy személyes kedvencem, a „Twilight Of The Thunder God” is. A friss korongot, a Jomsvikinget az első kislemezdal (!), a „First Kill” valamint a számomra elsőre túlzottan mulatósra vett „Raise Your Horns” képviselte, ám Hegg kapitány felkonfja és az élő hangzás megszerettette velem ezt a nótát is. Ahogy azt megszokhattuk, a hangzás több mint kielégítő volt – e tekintetben is nagy pirospont jár a rendezvénynek; pedig nem is láthattunk csili-vili hangfaltornyokat… –, s ezt a közel stúdióminőségben megdörrenő gitárok, a precíz, feszes dobjáték – aznap Jocke Wallgren kisegítő ütős teljesítménye tetszett legjobban –, és Johan mennydörgő hangja egyaránt jól kamatoztatta. Ekkor már a világítók is elemükben voltak. Bár időközben eleredt az eső, az energia így is féktelenül áramlott zenészek és rajongók között, mindvégig élvezetessé téve a bő órás műsort.

Mint később kiderült, a 9. nap utolsó kiemelt fellépője a Rádió Rock színpad főzenekara, az Airbourne volt. A harmincas éveik elején járó aussie-kat előszeretettel illetik a „kis AC/DC” titulussal, persze nem alaptalanul, de azért ennél többről van szó. A Joel O’Keeffe vezette négyes fő tanítómestere Angus Young bandája, a dalszerkezetek, a szaggatott, erősen bluesos riffek, a smirgli hangú ének, szigorú kettőnégyek között komoly a párhuzam, viszont az ifjú titánok kicsit metalosabban állnak a rock and rollhoz, mint hatalmas elődeik. A zenekar fő motorja, az énekes/gitáros Joel roppant intenzív színpadi jelenléttel pörgette fel a hangulatot, s olykor némileg túlzásba is esett, amikor sörösüvegeket hajigált a közönségbe. Előkerült egy tekerős légvédelmi sziréna, amely mind érdekességként, mind hangulatfokozóként jól működött. A dalokra általánosságban jellemző a dinamika, a tökösség, a statikus és virtuóz gitárjáték. Itt tényleg nincs kecmec: party or die! – az Airbourne-nek már én sem tudtam ellenállni, de hát ez vérbő, organikus hard rock. Nagyon felvillanyozó produkciót nyújtottak, néhány feleslegesnek tűnő idétlenkedést és időhúzást leszámítva.

Nem számítottam olyan jó helyre a Megadeth műsora előtt a küzdőtéren, mint ami összejött, de aztán 15 perccel később ez már nem számított: az egyes források szerint tízezer fősre duzzadt nézősereg hoppon maradt, mivel Dave Mustaine zenekarvezető lemondta a show-t, David Ellefson basszusgitáros röviddel azelőtt elszenvedett lábsérülése miatt. Az esetet sokan sokféleképpen ismertették és értékelték, a lényeg az, hogy a rajongók – ahogy jómagam – legnagyobb szomorúságára 2014 után ismét meghiúsult a csapat magyar fellépése. Bízzunk benne, hogy mielőbb kárpótol bennünket a Megadeth egy hosszú és pazar bulival!

 

A sivatagi hőség, a kellemetlen viharok és az elmaradt főkoncert ellenére óriási élménysorozattal gazdagította a jelen lévőket a 2016-os Rockmaraton, ahol a szervezők újfent megmutatták, hogy sztárallűröktől mentes, a zenének és a közönségnek élő bandákkal is egyre nagyobb sikereket tud elérni egy magyar fesztivál, ékességnek pedig bőven megteszi a fellépők logóit ábrázoló pohár, a legfontosabb úgyis a rock and roll és az összetartozás érzése. Ezek után nincs más hátra, mint szervezni a 10 napos szabadságot jövő nyárra!