Beszámoló: Én és a kisöcsém – Szegedi Szabadtéri Játékok
Írta: Dr. Benkő Marianna | 2016. 07. 17.
Kicsit rendhagyó beszámolóval készültem, mivel a darabot nem előadáson, hanem csak a fotós főpróbán láttam. Itt némileg áttevődnek a hangsúlyok: nem annyira a darab egészét tudom figyelni, hanem apróbb részleteket, de a fényképezőgép lencséjén egészen érdekes dolgokat is meg lehet látni. Az Én és a kisöcsém pedig ideális alapanyag volt az ilyesfajta kísérletezéshez, mert az egyszerű, butuska történetre nem kellett túl nagy figyelmet fordítani.
Kelemen Kató egy gyáros aluszékony lánya, akire minden tavasszal „rájön” a zsongás. Ezúttal azonban könnyen tárgyra is talál a hímsoviniszta, nagyképű Andersen személyében, akit apja egyébként férjül szán neki. Hogy a nőkkel szembeni könnyelmű szavaiért megleckéztesse a férfit, társasutazásra indul Velencébe – férfiként. Itt persze minden összekeveredik: belezavar egy nagyszájú, férjkereső barátnő, két botcsinálta detektív és nőnek öltözött segédjük, de persze a happy endet senki nem kerülheti el.
Ugyan nem ismertem a darabot, de az konfliktus első, nagyvonalú felfestése után már sejtettem, mik lesznek a főbb irányvonalak, így tudtam ténylegesen a megvalósításra koncentrálni. Nagyon tetszett a színpadkép, a díszletek, amik ötletesen idéztek meg egyszerre egy tápszergyárat, de egy elegáns, art déco jellegű szállodát, éttermet, hogy a velencei gondolásokról ne is beszéljünk! A jelmezek szintén pompázatosak és elegánsak, így minden körülmény adott ahhoz, hogy elvarázsoljon bennünket a zenével karöltve.
Az ismerős dallamokat, a „Pá, kis aranyomat” vagy a „Holdvilágos éjszakánt” az Operettszínház rutinos művészei keltik életre. Szinetár Dóra és Dolhai Attila összeszokott kettőse remekül működik, bár, mintha a bonvivánt játszó Dolhai kicsit megfáradt volna, szerepe is kevésbé hangsúlyos a primadonnához képest, kevésbé emlékezetes. Helyettünk inkább a szubrett roppant hálás szerepében Szendy Szilvi emelkedik ki: testével és hangjával is nagyszerűen adja a kicsit megfáradt, de lelkes párkereső vénkisasszonyt, megjelenése is elegendő ahhoz, hogy jókedvre kerekedjen a néző. Mellette ugyancsak csodás Jordán Tamás, aki látható élvezettel lubickol a megvezethető „befektető” szerepében – a pár évvel ezelőtti Leányvásárhoz hasonlóan már az is élmény volt, hogy őt a színpadon láthattam. Dr. Sas és Dr. Vas szerepében Homonnay Zsolt és Peller Károly is brillírozott, bár az ő esetükben a legemlékezetesebb a szünetben felvett kis humoros videójuk bizonyult, amiben látható, mennyire élvezték a szerepüket. Legmélyebb benyomást azonban Janza Kata tette rám: apró szerepében, a férjvadász idegenvezetőként hanghordozásával, játékával sikerült a humoron túl némi iróniát és humánumot is csempészni a karakterbe.
De adott-e valami többletet a habkönnyű szórakozáson kívül az előadás? Úgy láttam, hogy próbált: feszegette a női szerepeket, hogyan dolgozott, milyen határok között élhetett egy nő közel száz éve és hogyan most. Bár a darab közege ehhez a meglehetősen szűk lehetőséget adott, valamilyen eredményt mégis elért: ugyan hatalmas változások nem történtek, de legalább beszéltek a szereplők ezekről a kérdésekről. Ezt csak a Bobby Ewing halálához illő fordulat tette csak zárójelbe, ami kicsit megkérdőjelezte ezt a szellemiséget, viszont mégis illett a darab egészéhez.
Habkönnyű szórakozás tehát az Én és a kisöcsém remek dallamokkal, izgalmas egyéni teljesítményekkel, mozgalmas és szórakoztató táncokkal és megvalósítással. Néha csapott meg csak picit az unalom szele egy-egy ötlet kapcsán, de aki könnyed nyáresti szórakozást keres, annak bízvást ajánlható az Operettszínház produkciója. És talán egy kicsit el is gondolkozhat rajta.
