Beleolvasó - Székely János: A nyugati hadtest

Fülszöveg:

„Vékony, de annál súlyosabb kötet, hét összefüggő történet a második világháborúról egy fiatal lovas kadét nézőpontjából, számomra talán a legfontosabb könyv, amit magyarul valaha is a háborúról írtak. Székely János kíméletlen pontossággal mutatja be, hogy mit és hogyan tesz az egyénnel a hadigépezet. Mindegyik történet sokáig velünk marad: egy kadétot az egész század kínoz és megaláz; egy tanárból lett tiszt arra kényszerül, hogy kivégezze dezertáló diákját; a visszavonuló sereg lemaradóit módszeresen likvidálja egy motorbiciklin le-fel száguldozó, farkaskutyás, angyali tekintetű német - a kötet fejezetei hideg szenvtelenséggel elemzik a vereség etikáját, élesen intenzív képekben mutatják meg, hogyan formál mindent és mindenkit a saját képére a háború, miként születik a becsület, a rettegés és a kegyetlenség szövedékéből valami feltartóztathatatlan borzalom.” (Dragomán György)

 

Részlet a regényből:

Pálinkás pöttöm gazdája irigyen pillantott végig az árnyékban álldogáló szürkéken, feketéken, amelyek között egyedül az ő rondája- réme világított fénybe borulva. A legelső lovaglóóra emléke villant róluk eszébe. Ugyanígy állott az évfolyam akkor is gőzölgő fűrészporon, szemközt a lovakkal, amelyekről ő bizony semmit nem tudott, akik közül egyet sem ismert, de még azt sem sejtette, névsor szerint osztják-e ki őket, vagy inkább nagyság szerint. Nem osztották azok sem így, sem úgy; egyszerűen felcsattant a rövid vezényszó: „Lóhoz” – és társai máris futni, sőt rohanni kezdtek; egyenest húztak a célra, akár a méhek a kasok felé; egymást taszigálva, tülekedve kapkod- ták ki a lovászok kezéből a szárat, foglalták le a lovakat. Ő is rohant természetesen, mivelhogy mindenki rohant, de határozott cél nélkül, tétován, bizonytalanul, úgyhogy bármelyik lónál kötött ki, az már le volt foglalva, már a szárat vetették a nyakába, már a kengyelét igazították. Ő tehát továbbfutott, tanácstalanul szaladgált ide-oda, s végül csüggedten vette tudomásul, hogy hiába volt kezdetben ugyanannyi ló, ahány lovas, őneki mégsem jutott. Dehogynem! Amott, a sor végén gazdátlan maradt egy szürke – erre az oktató figyelmeztette. Ő tehát odaszaladt, kifordította a kengyelt, s a lovász segítségével nagy nehezen nyeregbe szállt. Honnan sejthette volna, hogy Pálinkás végleg az övé marad, s vele együtt heti háromszor két óra lidércnyomás szakad a nyakába?

Most, amikor mindez emlékezetébe villant (méghozzá elevenen, a valóságnál is jelenvalóbban), arra kellett gondolnia, hogy talán nem is egészen véletlenül jutott neki ez a ló. Évfolyamtársai csaknem mind katonagyermekek voltak, ambiciózus tisztek, altisztek szintoly ambiciózus magzatai, akiknek lehetett, sőt bizonyára volt is már némi fogalmuk a lovakról. Ezenfölül, ki tudja, talán a lovászokkal is összebeszéltek – legalábbis megtudakolták, milyen ápoltjaik természete, s választás esetén melyiknél tanácsos kikötni. Amennyire kiismerte az itteni viszonyokat, mindezt lehetségesnek, sőt valószínűnek látta; a mai eszével ő is pontosan így cselekedne. Annak idején azonban semmiről sejtelme sem volt. Úgy került a lovassághoz, gyanútlanul, történetesen, mivel nem tudott különbséget tenni a fegyvernemek közt, s mivel itt mutatkozott létszámhiány. A többiekben nemcsak a lóismeret, hanem nyilván a fegyvernemi öntudat is réges-rég kialakult már, mire sor került a lóválasztásra; ő még csak annyit tudott, hogy katona akar lenni. Nem mintha arra valónak érezte volna magát, hanem mert nem érezte magát egyébre valónak. Sokirányú képességei voltak, sok minden érdekelte, de semmi sem különösképpen. „Legyünk tehát katonák” – döntötte el ötletszerűen, álmában sem sejtve, hogy vannak tüzérek, vannak műszakiak, huszárok, gyalogosok, de egyszerűen csak „katona” nincsen.

Igen, hát őrajta kívül mindenkinek meglehetett már a kiszemelt lova, ezért húztak el mellette olyan céltudatosan, egyenesen. Ez az ő tétovasága, ez a sokoldalú semmire- s ugyanakkor mindenrevalósága (ami miatt katona is lett) – emiatt jutott neki lóban is a legutolsó, ez osztotta rá Pálinkást, nem a szerencse! Így kellett lennie, így is volt bizonyára. Akkor, a legelső lovaglóórán, mihelyt felkapaszkodott a nyeregbe (s lassan a lovászok is eltávolodtak), egyszerre mintha megrándult volna alatta a ló, vagy tán csak a bőre, ő pedig szárnyra kelt, mintegy bakugrásban átrepült a feje fölött, s a fűrészporon találta magát. Legelőször még roppant könnyedén röppent alá, fel sem hengerült, pontosan a talpára pottyant, akár a macska. De azután, ahogy lovas becsvágya növekedni, ülése szilárdulni kezdett, Pálinkásnak is egyre nagyobb erőfeszítésébe került, hogy „leszórja” őt a nyeregből, és akkor már rémeseket, iszonyatosakat esett. Harmadik-negyedik alkalommal már arcán csúszva, bukfencezve túrta fel a lovarda fűrészporát, vagy nagy döndüléssel rézsút a palánkra zuhant, úgy, hogy a lélegzete is elakadt, moccanni sem tudott jó ideig.

Fel kellett pattannia, ismét nyeregbe szállnia mindannyiszor, s szótlanul tűrnie a körbevágtázó évfolyam kárörömét. Ez volt a legrémesebb: ez a tudat, hogy nyíltan röhögik, amiért rossz lovas, és nyilvánvalóan nem állja meg köztük a helyét. Bármit megtett volna, hogy kiköszörülje a csorbát, lemossa a szégyent, annál inkább, mert közben átragadt rája a fegyvernemi öntudat is.

 

A jó lovas katonának

Be jól megyen dolga…

 

énekelte menet közben teli torokkal, haza írott leveleiben pedig Balassa-sorokat idézgetett, amelyeket még Jánosi tanár úr óráin jegyzett meg fáradság nélkül:

 

Jó szerecsen lovak

Alattok ugrálnak…

 

vagy pedig:

Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak.

 

Ilyesmit énekelt, effélét idézgetett, miközben rettegett saját lovától, és hitvány lovasnak tudta magát! Bármit megtett volna, hogy szénáját rendbe tegye, de szénája hónapok múltán sem javult semmit, ellenkezőleg, napról napra rosszabbul állt. Mert minél jobban félt a lovától, az csak annál inkább ledobta, és minél inkább ledobta, ő csak annál jobban félt tőle. Félelme és Pálinkás rosszindulata egymásra talált, kölcsönösen táplálta egymást, s egyáltalán nem lehetett tudni, mindez meddig viselhető el, hová fajul.

Azt, hogy mennyire kitölti belső világát ez az átkozott szürke, akkor sejtette meg, amikor már álmodni is kezdett róla. nem elég, hogy heti háromszor két órát gyötörte a lovardában (s ki tudja, még hányat a pénteki kivonuláson), ezentúl már az éjszakáit is igénybe vette. Pálinkást látta álmában, távolról, homályosan, s kimondhatatlan boldogság töltötte el, amiért ilyen messze van tőle. De a ló mind tisztábban látszott, egyre részletesebben, szabatosabban, s bármennyire vonakodott elismerni magában, végül mégis tudomásul kellett vennie, hogy Pálinkás közeledik. Nem mintha megmozdult volna (lábai továbbra is mereven álltak), hanem csak növekedett. Lassanként ritka sörényét, gyér üstökét is meg tudta már különböztetni, aztán még a legyeit is: mintha csak ő közeledett volna lassan a lóhoz. Nem értette magamagát, hogyan képes ilyesmit tenni, arrafelé menni, mi bírja rá, hogy Pálinkást megközelítse (hiszen olyan jó volt távol lenni tőle), ennek ellenére tovább is kitartóan iparkodott lova felé, az meg tovább is szemlátomást növekedett. Félprofilban állt, már teljes életnagyságban, épp csak a karját kellett volna kinyújtania, hogy meglapogassa.  De növekedése ekkor sem állt meg. Mintha csak felfújták volna, akár a léggömböt, akár a szappanbuborékot: már kétszeres, már háromszoros életnagyságban nézett vele farkasszemet; rugalmas ajkán ujjnyi vastag tapintószőrök meredeztek, elvásott, sárga fogszeme látszott már; óriási, vérerekkel befutott, gonosz szeme fehérje meg a pupillája, amely nem kerek volt, hanem elliptikus; erre tűzött rá a napfény, úgyhogy örvénylő, keringő fénykörök, színes szivárványok támadtak körülötte. Amikor Pálinkás szeme (teljes égbolttá növekedve) végül elpattant – az már az ébresztő kürtszava volt.

Máskor zöld erdőt látott álmában, szép szálaserdőt, amelynek lombját enyhén borzolta, fújta a szél. Nagy csend honolt benne, nyirkos tömör árnyék, csak a szél zúgott odafönt, csak nagy néha söpört végig az avaron egy-egy eltévedt sugárnyaláb. de egyszer csak mintha nesz támadt volna; távoli avarzörgés szüremlett át a lombsuhogáson; igen, határozottan hallotta már: lépések közeledtek, valami járt odabent. Minden érzékét megfeszítve figyelte, mi lehet az. Két derék fatörzs közül kisvártatva Pálinkás lépett elő; lomhán ballagott, bárgyún előrenyújtotta hosszú nyakát; és csúf volt, rettenetes volt, de gyönyörű lányalakot hozott a hátán, homloka közepén pedig pompás, csavaros szarvat viselt.

Idővel már alig tudott számot adni magának, mit álmodott róla, s mit élt át igazán, hiszen amit valóban átélt, az is éppolyan képtelenség volt, mint legvadabb álma. Minthogy ezután már kialudni sem tudta magát (fáradtan, törődötten ébredt mindannyiszor), álom és valóság mindinkább összefolyt tudatában. A kettő együtt egy világméretű, apokaliptikus lovat adott ki, egy gigászi rémlátomást, egy látókörét mindenestül kitöltő, szörnyű, legyesszürke gebét, amelynek halálát kívánta, mert félt tőle, félt, félt, rettenetesen félt, s egész lelkiereje sem volt elegendő, hogy félelmén erőt vegyen. Igaz, álmai közt akadt olyan is, amely rejtelmes, bensőséges légkörével napokra megbabonázta. Például Pálinkás mint unikornis, azzal a kedves, elfátyolozott lánnyal a hátán – nos, ez valóban varázslatos volt. Álmai hangulata bírta azután arra, hogy megpróbálja Pálinkást más szemmel nézni, úgyszólván megérteni. Talán mindez csak a színe miatt van, talán a feléje sugárzó ellenszenv váltja ki benne a kölcsönösséget – tűnődött békülékenyen; tán csak a szakadatlan megtorlás, verés, szeretetlenség bírja erre a züllött bosszúra; így lesz, nem lehet másképp. „Ha ti úgy, én is úgy”, és „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” –  efféle szólásokat, közmondásokat tulajdonított mit sem sejtő lovának, s elkezdte látogatni őt, odafent az  istállóban, ahogyan a többiek is meg-meglátogatták kedves lovukat.