Főkép

Fülszöveg:

Egyszer volt hol nem volt, az üveghegyen túl, az italok óceánján innen volt egyszer egy képzeletbeli kisváros, valahol Amerikában egy álomszép tengerparti gazdagok által lakta vidéken. Így is kezdődhetne ez a történet, ám ez egy komoly embermese egy alkoholistáról, és ahogy a fejezetekbe egyre jobban belemerülünk, tabumentesen feltárulnak azok a kapuk, amik szenvedélybetegségéhez vezettek.

Hildy Good a salemi boszorkány elődökkel, és sötét örökséggel terhelt, csúcsingatlanos meséli el életének történéseit. Egy sikeres üzletasszony, akinek a gazdagság nem hullott csak úgy az ölébe. Elvált. Családos, mégis magányos és boldogtalan. Kőkeménnyé tette az élet, öntörvényű, realista, feminista, aki boszorkányos trükkjeit az emberek kiismerésére fordítja. És aki többnyire titokban az alkohol sötét mentsvárába, ismerős démonjai közé menekül vissza. Ám mint minden mesében itt is megjelenik a reménysugár, egy fogyatékkal élő kisfiú családja, és egy egyszer volt hol nem volt félszeg férfi szenvedélyes, őszinte szerelmében, aki a maga csöndes módján mindig ott van, ahol kell...

 

A regény komoly kérdéseket feszeget: Lehetséges-e mindebből, kiutat találni, a félelmekkel szembe nézni, őszintén érdekek nélkül szeretni túl a sokadik x-en, és annyi hátba döfés után, bízni magunkban, vagy azokban, akik szeretnek minket? Lehetséges-e a megtévesztés, a félelmek, az önbecsapás mámorító világából kilépni a valódi életbe, szembesülni mindavval, amit a szenvedélyen túli pillanatnyi mámor kínál?

Ann Leary gyilkos humorral, és oly meghatóan nyers őszinteséggel mesél, hogy kezdeti ellenszenvünk és előítéletünk - Hildyvel és ezzel a sokakat érintő gonddal szemben - másfaj megvilágításba kerül.

 

Részlet a regényből:

1

 

Elég egyszer szemügyre vennem egy házat, hogy máris többet tudjak meg annak lakóiról, mint a pszichiáter, akihez egy éve járnak. Emlékszem, egy este ezzel tréfálkoztam Peter Newbolddal, az agyturkásszal, aki az irodám feletti helyet bérelte. – Legközelebb, ha új pácienst kapsz – ajánlottam neki –, majd beosonok a házukba, és körbeszimatolok. S míg te családi történeteikről, álmaikról, rögeszméikről, egyebükről feljegyzéseket készítesz, addig én zseblámpát gyújtok, feltárom padlásuk titkait, kinyitok pár szekrényt, sőt még a hálószobáikba is bekukkantok. Ha kicsivel később összevetjük a jegyzeteinket, mérget vehetsz rá, hogy az én mentális jellemrajzom az érintettről tisztábbra sikeredik majd. – Természetesen csak ugrattam a doktort, de én már akkor is házakat adtam-vettem a magam bevált módszerével, amikor ő még javában az elemiben koptatta a padot.

Kedvelem az életszagú házakat. Amiken a köznapi szokásos használódás egészséges nyomot hagy; egy túlzottan steril, tip-top házikó épp annyit árul el nekem a családi harmónia hiányáról, mint egy olyan, melyben rumli tanyáz. Menten kiszúrom, merről is fúj a szél; felismerem a rejtőzködő alkoholistát, gyűjtőszenvedélyek megszállottjait, kényszerevőket, függőségek rabjait, szexuális deviánsokat, beteges szívtiprókat, búskomorságtól fuldoklókat. Nekem már nincs új a nap alatt. Kiszimmantom az áporodott bagófüstös whiskey bűzét, amit kétségbeesésükben vaníliaillatú gyertyák sokaságával kísérelnek meg elfedni. Vagy az állati szagot, ami még akkor is terjedez a padlódeszkák közül, ha a macskás hölgyet és a kegyeltjeit akár már hónapokkal azelőtt kiköltöztették onnan. A hitvesi hálószoba a férjé lett, a telezsúfolt vendégszoba pedig a feleségé. Nos, hisz tudják, hogy megy ez.

A kórisme felállításához be se kell lépnem a házba; általában elegendő hozzá a járdasziget-analízis. A McAllister-birtok ennek egyik ékes példája. Örömest vetettem volna egybe Rebecca McAllister általam felállított jellemtérképét Peter diagnózisával az asszonyt illetően. Tudtam: a nő depressziótól szenved. Kevéssel beköltözésüket követően, egy május végi reggelen történt, hogy elhajtottam McAllisterék háza mellett. Láttam, az asszony már ott serénykedett kerti güzüegérként a pitymallati ködpárában, évelő növényeket palántázva. Még hétre se járt, de sütött róla, hogy már órák óta ég a keze alatt a munka. Meglehetősen áttetsző neglizséjén verejték ütött át, és mivel földtől is jócskán koszlott, viselete fehérnek már nem volt éppen mondható. Megindult az útra kelők serege, ám Rebecca ügyet se vetve rájuk, annyira belefeledkezett a kertészkedésbe, hogy láthatóan eszébe se jutott, hogy tevékenységéhez némiképp megfelelőbb öltözékbe bújjék.

Megálltam, és autómból üdvözöltem. Csevegtünk egy keveset az időjárásról, majd csemetéik új iskoláikba való beilleszkedéséről. Rebeccából kiéreztem a szomorúságot; bús ültetése egyfajta gyászt árasztott, mintha minden egyes földbe ültetett palántája megannyi parányi sírhalmocska lett volna. A tetejébe növénye jajvörös nebáncsvirág volt. Ily merész színválasztásnak egy ház előtt mindig van egyfajta őrjítő jellege. Kisvártatva el is köszöntem, és az autó tükrébe tekintve búcsúpillantást vetettem Rebeccára. A távolból a megannyi virág olybá tűnt, mintha csak csendes vérerecskeként csörgedezett volna a háztól egészen az asszony térdeplő alakjáig.

– Ajánlottam, hogy megcsinálom én az ültetést, de szereti maga intézni – mesélte még aznap kicsivel később a postahivatalban Linda Barlow, McAllisterék házikertésze. – Azt hiszem, az az asszony magányos abban a házban. Szinte sose látom a férjét.

Linda tudta, hogy a házaspárnak én adtam el a birtokot, finoman éreztette is, hogy elmulasztottam megosztani vele az egészséges környezethez való alkalmazkodás jegyében Wendover legújkeletűbb kincseit – a McAllistereket. A „csudálatos McAllisteréket”, ahogy Wendy Heatherton előszeretettel hívta a családot. Wendy Heathertonnal felesben együttműködő brókerekként hoztuk tető alá a vásárt. Én intéztem a papírokat; Wendy, a Sotheby’stől, hozta a csudálatos McAllisteréket.

– Hát eltart egy ideig – mondtam Lindának.

– Gondolom, igen – válaszolta.

– Wendy Heatherton fogadást ad tiszteletükre a jövő hétvégén. Ott találkozhatnak majd néhány kedves, rokonszenves előkelőséggel.

– Úgy bizony, kedves, finom népek valahányan – kacagott fel Linda. – Te elmész?

– Nem tehetek mást – feleltem átnyálazva a postámat, ami javarészt számlákból állt. Számlákból és kukatöltelékből.

– Megerőltető számodra, hogy partikra járj? Úgy értem… mostanság? – Linda finoman érintette meg a csuklómat, ahogy lágy hangon érdeklődött.

– Mit értesz ez alatt a „mostanság” alatt? – sütöttem vissza.

– Óh, semmit… Hildy – hebegte.

– Nos, akkor hát jó éjt, Linda – mondtam, úgy fordulván, hogy ne láthassa vörösen izzó orcám. Képzeljék csak el, hogy Linda Barlow ezért nyugtalankodjék, hogy mily kemény is lehet nekem murikon részt venni. Éppen Linda, akit nem láttam egyetlen mulatságon sem, mióta együtt jártunk a középsuliba.

Pont ő szánakozik Rebecca McAllister sorsán. Rebeccáén, akit New England egyik legjómódúbb férfija vett nőül, két bűbájos gyermekkel, és azon a birtokon tengette életét, amit egykoron Raymond Barlow bíró úr mondhatott magáénak – történetesen Linda vér szerinti nagyapja. Linda ebben a hatalmas, ódon házban játszott és cseperedett fel, álomszép kilátással a kikötőre és szigetekre, ámde tudniuk kell, hogy a családnak pénzügyi nehézségei támadtak, így az évek során a birtok átment néhány kézen, és napjainkra Linda a Wendover Kereszteződésnél kötött ki, egy lakásban a patika fölött. Rebecca azért fizetett Lindának, hogy gondját viselje néhai családi ékességére igen hasonlító évelő növényédenének: érzékien buja bazsarózsáknak, illatozó tearózsáknak, orgonáknak, loncbokrok erdejének, és mindannak a liliomtól, nárcisztól, nősziromtól tündöklő virágágyásnak, amit még nagyanyója saját maga ültetett több mint fél évszázaddal ezelőtt.

Ha a miattam érzett aggodalma mulatságos volt, akkor az már egyenesen az abszurditás csúcsa, hogy éppen ő szánakozzék Rebecca sorsa felett. Számtalan befolyásos embernek mutattam már házakat – politikusoknak, orvosoknak, ügyvédeknek, esetenként még médiahíresség is akadt –, ám mikor először megpillantottam Rebeccát a Barlow-birtok szemrevételezésének napján, meg kell adni, egy kis időre elállt a szavam. Eszembe ötlött egy költemény kezdősora, amit valamikor egyik lányomnak segítettem memorizálni házi feladatként:

Ismertem egy nőt, pompás minden íze…

Rebecca az idő tájt úgy a harminc-harmincegyediket taposhatta. A házmustra előtt rágugliztam Brian McAllisterre, és a világhálón olvasottak alapján egy éltesebb hölggyel való találkozásra számítottam. Az apjának hinné az ember, ez futott át az agyamon, függetlenül attól, hogy az arcából csak úgy sugárzott a mérhetetlen bölcsesség és megértés, oly derűs nyugalom, ami asszonyokból nem szokott áradni mindaddig, amíg gyermekeik ki nem repülnek a fészekből. Rebecca haja sötét volt, szinte fekete, kócos lófarok viseletbe fonva, amire egy színpompás kiskendő borult, ám látszott, ha az asszony kiengedte hajzuhatagát, az bizony tisztes hosszúsággal és hullámokkal bírt. Kezet fogott velem, és rám mosolygott. Egyike volt azon teremtéseknek, akik leginkább a szemükkel mosolyognak, ami egyik pillanatban szürkében, a másikban zöldben játszott. Meglehet, mindezt csak a fényviszonyok csalták elő.

Kissé sovány volt, ahogy alakja is aprócskának tetszett, korántsem annak a kísértetnek, aminek később hatott. Kecses, törékeny nádszál volt. Gyönyörű teremtés.

Körökben mozgott, s körei mozogtak.

Ismét ugyanaz a vers, bár még mindig nem jut eszembe a költője. Az asszony azok sorába tartozott, akiknek oly természetes volt a kecses könnyedség, hogy bárki emberlánya esetlen trampli ogre óriásasszonynak érezte magát a közelükben. Korántsem vagyok épp egy bálna, bár leadhatnék egy keveset. Wendy Heatherton karcsú. Alakját szikék és zsírleszívó eszközök serege formálta eszményivé, nem pediglen meseszerű epehólyagműtétje.

Közismert, hogy a McAllister család egy esztendeig hatalmas összegeket szórt el az ősi Barlow-birtok felújítására. Brian McAllister – azoknak, akik nem tudják – egyik alapítója az R. E. Kerwinnek, a világ egyik leghatalmasabb hedge fundjának, mondjuk úgy, csillagászati sikerdíjakat besöprő spekulatív részvényvarázslatokkal operáló boszorkánykonyhájának. Ő maga egy dél-bostoni háromemeletes épület alsó szinti lakásában nevelkedett négy fiú- és egy lánytestvérével. Innen tört fel, és vált milliárdossá, mielőtt még elérte volna az ötvenet. Bizonnyal, ha mást vesz el, akkor talán valami nemesi kúriát választ otthonául Wellesley-ben vagy Westonban, a hozzá illő szolgahaddal, ám ő Rebeccát vette nőül, aki szerette a dolgait maga intézni, hisz cselédek bábáskodása mellett cseperedett fel, kellően távolságtartó, előkelő szülőkkel.

Hogy honnan is tudok ennyit a McAllister családról? Ez nem korlátozódik pusztán a házukra. Elég bőséges ismeretanyaggal rendelkezem a városban történtekről. A hozzám érkező hírek forrása is igen változatos. Tősgyökeres városlakó vagyok; ükanyai nagyanyám Sarah Good, a salemi boszorkányperek vádlottja, akit boszorkánypróbának vetettek alá, majd bitófára juttattak. Ügyfeleim imádják, ha a megbeszéléseink során bedobom ezt a csontot. Csípik, hogy leszármazottja vagyok egy boszorkánynak, akinek bűbájos, egyben ironikus neve is volt: Goodwife Good, azaz szép, jóasszony. (Úgy ám, én mindig úgy kacagok velük, mintha csak most hallanám először azt a bugyuta dalocskát, hogy aszongya: „Egy jóóóasszóóóny mindent megbooocsát…”, kac-kac.) Túl mindezen, családom Salemben és itt a szomszédos massachusettsi Wendover városkában élt 1600 óta.

Férjem, Scott gyakorta a fejemre is olvasta, hogyha egy másik időben éltem volna, engem is fellógattak volna boszorkányságért. Hiszik vagy sem, tőle ez egyfajta bóknak számított, és őszintén mondom, jócskán serénykedtem is azon, hogy ezt a képet erősítsem, főleg mostanság, rákerülvén a fél évszázadosság sötét oldalára. A keresztnevem Hilda, amiről csemetéim folyvást megjegyezték, igazi boszorkánynév, bár Hildynek szólíttatom magam. Egyedül élek; lányaim is kirepültek, és a férjem sem uram már. Beszélgetek az állatokkal. Igen, kérem, baj van, lazulnak azok a deszkák… Akadnak, akik úgy vélik, természetfeletti erőkkel, jövőbe látással bírok, ami nem igaz. Bár néhány fortélyt ismerek ugyan: véremben van egy bizonyos tudás, emberismeret, mondhatni hajlamos vagyok mások dolgát kifürkészni.

Ez a hivatásom, hogy bárki dolgát kitudjam, hisz evvel keresem a kenyerem. Egy olyan város csúcsragadozó ingatlanügynöke vagyok, amelynek lakói leginkább régiségekből és a birtokokból élnek. Egykoron működött itt hajóépítő és kagylóhalász flotta is, de az utolsó műhely több mint harminc esztendeje zárta be kapuit. Na mármost számunkra, akik nem ropogósan friss értékpapírsuskusokból tengetjük éltünket, marad az inflálódott vízparti birtokok értékesítése, valamint karbantartása azok számára, akik viszont igen. Akad persze itt kagyló is, az árapályos Getchell Cove-nál, azaz Pokolfogó Limánynál, ami egy ragyogó vadászterület –, ám a mocsárból többé nem keresed meg a betevőre valót. Hisz még Clemék Híres-Neves Kagylósütődéjében is olyan kagylót szórnak a sötéten rotyogó zsírfürdőbe, amit Új-Skóciából hoz a hajó helyre kis lefagyasztott tasakokban. Mese nincs, itt a legjobb pénzkeresési mód az ingatlanpiacban rejlik: ebben a csillagászati négyzetméter-árral kínált egykori mocsárvidékek és farmok adok-veszekjében, menedzsmentjében, feljavításában, gondozásában, fenntartásában, amit mára nem véletlenül hirdet a Boston magazin hasábjain az északi part új aranypartjaként.

Mit tesz isten, Brian McAllister történetesen épp ennek a Boston magazinnak a tulajdonosa. Kevéssel azután, hogy megmutattam neki jövőbéli házát, összefutottunk egy napon, ki is szúrta a lap egyik példányát az ülésem mellé behajtva az autómban, rámutatott és megszólalt:

– Hohó, ez az én magazinom kegyednél, Hildy.

– Valóban? Nos, akkor vigye csak el. Az én példányom valahol itt kell tekeregjen.

– Nem – nevette el magát Brian. – Én vagyok a Boston tulaja. Egyben kiadója. Egy barátommal vásároltuk meg a múlt évben.

Szóval te vagy az a bitangul gazdag ember, egy vérbeli ki, ha nem én nagykutya – ez futott át az agyamon. Rühellem a gazdagokat. Nos, mi tagadás, nekem is van mit aprítanom a tejbe, mindazonáltal mégsem állhatom annyira őket – önmagamat leszámítva.

– Ez az egyik kedvenc újságom – mondtam.

Végtére is egy kétmillió dollárt kóstáló vityillót mutattam meg neki megvételre. Egy olyan házat, amiről tudtam, hogy neje őnagysága az alatt a röpke néhány nap alatt, amióta megmutattam neki, képzeletben már kellően túlzott fényárba fullasztva ki is zsigerelt, felújíttatott, átfestetett, bebútoroztatott, bevízvezetékeztetett, bedrótoztatott.

– Biztos vagyok benne, hogy találunk a magazinban kegyednek egy kedvező árfekvésű hirdetési helyet az ingatlanos fórumon, amennyiben óhajtja – ajánlotta Brian.

– Az nagyszerű lenne, köszönöm, Brian – mondtam.

Őt máris kevésbé rühelltem.