Főkép

A 20. század többek között a félig-meddig elfeledett népirtások százada is volt: történt ilyen Ruandában, Kambodzsában vagy éppen Törökországban. Az utóbbiban, az I. világháború idején másfél millió örmény ellen elkövetett genocídium alkotja a szintén örmény ősöktől származó amerikai, Aline Ohanesian első könyvének, az Orhan örökségének belső magját, és fő mozgatórugóját, ami körül az élénk színekkel felvázolt cselekmény szövődik.

 

A történet kezdetén meglehetősen különös körülmények között elhalálozik a 93 éves Kemal (egy rézüstben találnak rá holtan, indigószínben pompázva), aki meglepő végrendeletet hagy maga után: az iszlám törvényekkel ellentétes módon nem fiára, hanem unokájára, Orhanra hagyja jól menő vállalkozását, családi birtokukat pedig egy mindenki által ismeretlen, az Egyesült Államokban élő örmény nőre, Szedára. De mivel félő, hogy a kisemmizett apa megtámadja a végrendeletet, Orhan úgy dönt, elutazik a világ túlsó oldalára, hogy megtudja ennek a meglepő döntésnek az okát, és, ha lehet, elérje azt, hogy az idős nő lemondjon örökségéről. Innentől kezdve felváltva van előttünk a jelen és a múlt, elevenedik meg egy török-örmény Rómeó és Júlia történet a genocídium és a háború poklában.

 

Ohanesian profi módon építette fel a könyvét, közel tökéletes szerkesztéssel és időkezeléssel. Mindvégig magabiztosan egyensúlyozik a magas- és a mindenki által befogadható tömegirodalom határán, úgy, hogy az egyik oldalra sem billen el véglegesen. Olyan plasztikusan idézi meg az adott kort és helyszínt, hogy még az apróbb zavaró hibák sem feltétlenül akasztanak meg bennünket (csak egy ilyen példa: a német mesterlövészfegyver hatótávolsága 90-120 méter, hősünk 100 méterről szedi le orvlövészként az áldozatait – a gond az, hogy már a 19. században is sokszorosa volt a lőtávja az efféle fegyvereknek, hát már ekkoriban…), és haladunk tovább a történet által felkorbácsolt érzelmeink hullámain. Mert ez egy ilyen történet, képes mély és tartós érzelmeket kiváltani az olvasóiból. És ez az érzelmi hullámvasút visz minket végig a nyitott, és meglehetősen bizakodó végkifejletig.

 

Az írónő olyan témához nyúlt, ami minden bizonnyal nagy port kavar Örményországban és Törökországban (ahol még mindig tagadják ennek a népirtásnak a megtörténtét) egyaránt, és tette ezt úgy, hogy igazából egyik félnek sem ad igazat, és egyiket sem teszi egyértelműen bűnössé teljesen. Nem tesz mást, csak bemutatja, mi történt nagyszülei nemzedékével. A hosszú ideig némaságba zárkózó Szeda szájából dőlni kezdenek a szavak, és ezáltal kapnak hangot az örökre elnémult áldozatok is. Ezen kívül foglalkozik még azzal az itthon is sokat felhánytorgatott témával, miszerint a ma élő emberek, az egykori bűnösök és résztvevők késői leszármazottai, mennyire is felelősek a korábbi borzalmakért, és mit kellene ma tenniük, milyen gesztust kellene gyakorolniuk az egykori áldozatok leszármazottai felé a megbékélés érdekében.

 

Az Orhan öröksége megint csak egy olyan könyv, ami minden bizonnyal széles körben népszerű lesz: mert mind a magasabb fokon művelt szépirodalom, és mind a cselekményközpontú, háborús-szerelmi történetek kedvelőinek nagy valószínűséggel tetszeni fog; mert, egy olyan korszakra irányítja a figyelmünket, amit idehaza is kevesen ismernek; mert a legtöbben szeretik a Rómeó és Júlia sztorikat; és mert, a jelenkor embereinek a múlthoz való viszonyáról is képes érdekes, fontos és aktuális dolgokat mondani.