Főkép

„Éldegél az ember... Hétköznapi kisember. Olyan, mint mindenki körülötte – munkába megy, hazajön a munkából. Átlagos fizetést kap. Évente egyszer szabadságra megy. Van felesége. Gyerekei is vannak. Normális ember! És egy nap hirtelen csernobili emberré változik. Csodalénnyé! Valami olyasmivé, amit senki sem ismer, de mindenkit érdekel. Szeretne olyan lenni, mint mindenki, de már nem megy. Nem lehet, nincs visszatérés a korábbi világba.”

 

Mi, magyar olvasók még alig ocsúdhattunk fel Szvetlana Alekszijevics tavaly megjelent Elhordott múltjaink című dokumentumregényének sokkjából, amikor az Európa Könyvkiadó gondozásában, szinte napra pontosan a katasztrófa 30. évfordulóján jelent meg a szerző újabb művének magyar fordítása, a Csernobili ima.

 

Három évtized. Ennyi idő telt el tehát a világ egyik legnagyobb atomkatasztrófája óta. Csernobil – mindenki által rettegett szó még ma is. Rettegett és súlyos titkokat magába záró. Amikor 1986. április 26-án megtörtént a tragédia, a helyi vezetők hozzá nem értése, illetve a felszerelés hiánya mind-mind hátráltatta a veszély elhárítását. Ráadásul a szovjet vezetés igyekezett eltitkolni mindezt, főleg azt tartották fontosnak, hogy nyugat felé ne szivárogjon ki semmilyen hír, mert az a szovjet ideológia, a „tökéletes” szovjet rendszer bukásával lenne egyenértékű. Pontosabban késleltetve ugyan, de közölték a katasztrófa tényét, viszont azt állították, hogy kézben tartják a dolgokat és eltitkolták annak valódi mértékét (ami, véleményem szerint, sokkal nagyobb probléma, mint maga a robbanás). „Nem volt szabad forgatni, titkosítottak Mindent. Ha valakinek sikerült megörökítenie valamit, a megfelelő szervek rögtön elkobozták az anyagot, és demagnetizált szalagot adtak vissza. Nincs híradónk arról, hogyan evakuálták az embereket, hogyan vitték el a marhákat...Tilos volt filmre venni a tragédiát, a hősiességet kellett megörökíteni.”

 

Alig tudom szavakba foglalni, mit váltott ki belőlem a Csernobili ima. Ez a mű újabb súlyokat rakott a vállamra, melyektől nem tudok szabadulni. Ismerve Alekszijevics fent említett dokumentumregényét, nem riadtam vissza ettől a műfajtól, mert tudtam, hogy nem száraz tényekkel lesz teletűzdelve, hanem ismét megszólaltatta a túlélőket, akik ennyi év után megosztották velünk tragédiájukat, olvashatjuk visszaemlékezéseiket, vallomásaikat, gondolattöredékeiket. „Hazatértünk. Mindent levetettem, megszabadultam minden ruhámtól, amit ott hordtam, kivágtam az egészet a szemétledobóba. Csak a ködvágó sapkámat ajándékoztam a kisfiamnak. Annyira kérte. Abban járt, le nem vette volna. Két évvel ezután megkaptuk a diagnózist: agydaganat...”

 

Mit is mondhatnék még róla. Talán meséljem el azt, milyen érzés volt a katasztrófa után mozgósított tűzoltók munkája, hogyan élték meg azt, hogy hetek múlva sorban eltávoztak az élők sorából? Vagy meséljek arról, hogyan evakuálták az ott élőket, akik abban bíztak, visszatérhetnek szeretett otthonukba? Hogy ameddig a szem ellátott, minden szennyezett volt, ám az emberek nem akarták elhinni, hogy nem szabad inni a tehén tejéből, nem szabad enni a kertjükben termett zöldségekből? Nem tudták elhinni, mert látszólag minden rendben volt, egészségesnek tűntek. „Vittük a tejüzemekbe a céziummal szennyezett tejet. Leadtuk a húst. Kaszáltuk a 40 curie-s szénát. Teljesítettük a terveket...Teljes felelősséggel...Én tapostam ki belőlük. Senki sem mentett föl minket a terv teljesítése alól...”

 

Hasztalan próbálkozás lenne kiragadnom részleteket a túlélők beszámolóiból, hiszen úgy sem tudok megfelelő hatást elérni vele. Ehelyett inkább arra kérek minden olvasót, ne habozzon megismerni a csernobiliak történetét, mely témáját tekintve megrázó és megdöbbentő. Alekszijevicsnek ismételten olyan embereket sikerült szóra bírnia, akik hű képet festenek a csernobili szenvedésről. Jó lenne azt hinni, hogy mindez nem történt meg, hogy Alekszijevics regénye csupán fikció, mert még annak is túlságosan megrázó lenne. De leginkább az lenne megnyugtató, ha az efféle katasztrófák sohasem ismétlődnének meg.