Főkép

Fülszöveg:

Ezernégyszáznegyvennégy novembere. Az ifjú Ulászló király könnyelműsége következtében a magyar sereg katasztrofális vereséget szenvedett Várna mezején. A törökök hajtóvadászatot indítanak a túlélők kézre kerítésére. Hunyadi János néhány hű embere kíséretében menekül üldözői elől, ám a Kárpátok zord hegyei között régi ellenlábasa, Vlad Dracul vajda fogságába esik.
A király halálát, a sereg szétverését és Hunyadi elfogását kihasználva a Cillei-párt bárói elérkezettnek látják az időt, hogy átvegyék a hatalmat Magyarország felett. Elszabadul az anarchia, s úgy tűnik, nincsen erő, ami megakadályozhatná az elkerülhetetlennek tűnő véget.
Egyedül Hunyadi János kiszabadítása jelenthetne esélyt a nemzet számára, ám Erdély vajdáját Vlad Dracul kegyetlen kínzások közepette készül kivégeztetni. A maradék Hunyadi-párti urak elkeseredett lépésre szánják el magukat...

Bán Mór nagy ívű történelmi regényciklusának nyolcadik kötete a magyar történelem talán legdicsőbb, s mégis legellentmondásosabb korszakának egyik kulcsfigurája, Hunyadi János szerepét mutatja be a Török Birodalommal szemben 1444-ben, Várnánál elszenvedett súlyos vereséget követően.
A kiterjedt történelmi kutatómunkán alapuló sorozat feleleveníti Hunyadi János életének és a Magyar Királyság XV. századi történelmének sorsfordító pillanatait, egybeszőve az ismert tényeket a néphagyomány elemeivel és az írói képzelettel.
Bán Mór eleven és hiteles képet fest a korabeli Magyarországról és Közép-Európáról. Alakjai nem a történelemkönyvekből előhúzott, idealizált hősök, hanem hús-vér emberek, akik elvitathatatlan erényeik mellett néha a legszörnyűbb bűnök elkövetésétől sem riadtak vissza.
A szerző egyedi hangvételű ciklusa egyszerre kíván tisztelegni a magyar történelmiregény-írás múltja előtt, megőrizve megújítani annak hagyományát.

 

Részlet a regényből:

Első fejezet

VÉRES ALKONY

1.

 

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA, ESTE

 

Alattomban lopakodik elő a nyirkos föld alól a förtelmes éhségű sötétség. Kibontja denevérszárny-leplét, magába szívja, felemészti még a fénysugarak utolsó, halovány szikráit, aztán felfúvódva a dögletes bűztől vériszamós leplét ráteríti a pokoli kíntól vonagló ezrekre, tízezrekre. Hullámzik, féregfészekként nyüzsög az enyészet a lepel alatt. A belső, hideg űrben csócsálja tovább valami irtózatos a húst, csontot, ropogtatja az acélt, a vasat, és lefetyeli egyre a tengernyi vért.

Lakomáz a halál.

Az égbolt immár fekete esőként szemerkélő szemfedő, csak a távoli magaslatok tetején fel-felbömbölő török ágyúk lobbjai villámlanak, haragvón festve vérsebeket a földre hajló, fekete felleg-emlőkre.

Vad éji szél süvölt a mező fölött, mintha a mindent elnyelő sötétség böfögné fel a megemészthetetlen holtak szabadulni vágyó lelkeit; száguldnak, jeges árnyékká fakulnak az árva lelkek a holtak mezeje felett, aztán elomlanak a nemlét árkaiba.

Vonaglik az éjlepel, jajgat, üvölt fájdalmában az emésztendő hústömeg.

S egyre csak lakomáz a halál.

 

2.

 

Emitt, a huszita szekerek szétzilált, megtépázott vonalán a harcosok a végítéletre készülnek. Visszafojtott lélegzettel bámulták órákon át az öldöklő küzdelmet, de immár alig akad látnivaló, a halál ólomköpenye lassan ráborul a magaslatokról alázúduló szpáhik ezreire. Dübörög egyre a föld. Reszket, remeg és hullámzik a nyirkos rög alant. Néhány szekér fekete pernye immár, holtak, sebesültek hevernek erre is, arra is, széjjel. Lángnyelvek habzsolják a fát, tűzfal emelkedik az áthatolhatatlan sötétség előtt, nem oltja el azt a dúsan szakadó eső.

Nincs már tolongás odakünn, Várna mezején. Ritkul a verejtékben, vérben fürdő embertömeg, széjjelfut a vereséget szenvedett kereszténység, ide-oda nyargal a győzelmében mind bizonyosabb török.

Ami helyükben marad: pokolbéli táj. Jajgató, üvöltő sebesülteken tipornak át a lovasok, csontok recsegése, szpáhi kurjongatás hasogatja az éjszakát.

Káosz, áttekinthetetlen rendetlenség mindenütt. A keresztbe-kasul vágtatók közt bicegő, térden csúszó, beleiket maguk után húzó sebesültek vonszolják magukat. A harcmező kellős közepén összekaszabolt, felnyársalt magyar és török vitézek kúsznak sajátjaik felé, lanyhuló erővel kapaszkodnak, hullákon másznak át. Eljutnak-e a szekerekig s a díszes török sátrakig, ki tudja? Elnyeli őket az éjszaka, elnyeli őket a halál.

Amott, a szultáni állások irányából visszafelé nyargaló páncélos csapat dübörög el egy népesebb szpáhi ezred mellett, de azok túl fáradtak, hogy utánuk iramodjanak. Csak lesik, ahogy a ziháló vértesek elcsörömpölnek a szekerek felé, s még nyílvesszőt sem röppentenek utánuk.

Egyszeriben eláll az eső. A gigászi, vörös fénykörön túl mindent elnyelő sötétségben szentjánosbogarakként szikráznak az imbolygó fáklyafények: sebesülteket fosztogató, a vergődőket szenvedésüktől megszabadító éj-árnyak ezrei.

Jajgatás, török, magyar, lengyel, olasz, horvát kiáltások, káromkodás mindenütt…

Elhallgattak már az ágyúk a dombok tetején, immár nem látni, mire lőhetnének, kit találnának el a súlyos kőgolyóbisok.

 

3.

 

A szekerekhez visszavánszorgó magyarok és lengyelek kétségbeesetten rogynak a földre a pillanatnyi menedékben. A halál torkából szakították ki magukat, legtöbb bajtársuk odaveszett vagy hátramaradt, mert sebesülten nem bírta az iramot. Nekik bizonnyal végük, de vajon meddig ád oltalmat a túlélőknek ez a néhány roskatag szekér? S ha oltalmat ád is, innét hová tovább? Hová?

A huszita szekerekről aggodalmas kiáltások harsannak:

– Hol vannak a számszeríjászok?

– Kézi ágyúsokat ide!

– Töltsétek meg a mozsarakat!

A megroggyant szekerek mögött ezrek és ezrek gyűlnek. Lovagok vérmocskos páncélban, könnyűlovasok agyonkaszabolva, csonkoltan, zihálva, szász puskások kormos képpel, rémült tekintettel.

A lovasokat lesegítik a szájtáti apródok – már azok, akik itt maradtak egyáltalán, s nem porzottak el a pihent tartalék lovakon, míg tehették. Sokan megfutottak rögvest azután, hogy odaveszett a király, nyargaltak százával a tenger felé, s onnét délnek, északnak.

Közvitézek, rémült fogatosok, horvát, bosnyák íjászok, székely és kun lovasok, összekeveredett alakulatmaradékok özönlenek minden irányból vissza. Ha a szekerek körbe lennének állítva, erődként állnák a töröknek útját. De most nincsen erőd, egyetlen megritkult, foghíjas védelmi vonal maradt csak; ráadásul valahonnan hátulról, a Devnya-tó és a mocsarak felől török diadalüvöltés harsan hirtelen.

Be vagyunk kerítve!

Nincsen hová futni!

Azazhogy, futni aztán bármerre lehet. A mocsarak felé, a tó felé, a tenger irányába, vagy a Gorna Frangja gerincének a dombokon át, a Planova-tetőn át.

Arra sűrű az erdő, sűrű az éj… A nyugatra hemzsegő török erőkön tán át lehet még siklani irgalmatlan vágtával, fel, a Duna irányába… Ha Krisztus segít…

De futnak sokan Kádi Köj romházai felé is abban a hitben, hogy némi szerencsével az anatóliai hadtest szétzilált sorain át tudnak majd vergődni Indzse Köj falva felé, ahol az éj leple alatt tán…

Talán…

Ha Krisztus is segít…

Kétségbeesett remény, élni akarás…

A sok csatát megjárt, tapasztalt vitézek nem futnak sehová. Komótosan letelepszenek a szekerek mögé, isznak, esznek néhány falatot, és bámulnak maguk elé. Nem kötöznek sebet, nem rohangálnak, csak várakoznak. Erőt gyűjtenek mindahhoz, ami rájuk vár.

A legifjabbak, legtapasztalatlanabbak a város felé rohannak, s észvesztve igyekeznek elrejtőzni Várna viskóiban, a görög és bolgár házakban. Bújnának pincébe, bújnának padlásra, bújnának dunyha alá, csűrbe, akolba, bárhova, csak a közeledő oszmánok meg ne találják őket. Ám a lakók már cseppet sem szívélyesek velük, kikergetik őket, még foglyul is ejtenek közülük néhányat, hátha így a hamarosan újra bevonuló törökök szemében jó színben tűnnek fel.

Fejetlenség, esztelen kavarodás mindenütt…

 

4.

 

VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA,
SZENT MÁRTON NAPJA, HAJNAL ELŐTT

 

Hunyadi László nekitámaszkodott a Békés szántóvető belső falának. A padló csupa vér, csupa mocsok. A levágott törököket kihajigálták ugyan, de a kiontott beleken egyre csúszkált a katonacsizma.

– Mindennek vége… – suttogta a fiú. – Minden elveszett!

Kinizsi és Hajna egymásra pillantottak. Sokat megéltek már együtt, sok csatát megvívtak, most mégis elszorult a torkuk. Ahhoz elég sokat láttak, hogy tudják: itt, ezen a mezőn már a Jóisten sem tehet csodát.

– A királyi dandárt szétverték… – Lackó nekitámasztotta lüktető homlokát a deszkáknak. – Reggel lerohannak minket is!

Kinizsi és Hajna egymásra pillantottak.

– Akkor ne vesztegessük az időt!– mormolta az asszony. – Most még talán…

– Maradunk! – Lackó szédelegve szembefordult velük. Arca, felsőteste csupa seb volt, egyik szeme bedagadva, szája szélén felhasadt a bőr. – Az apám odakinn van valahol…

Elharapta a szót.

Michal Matejčik alig állt a lábán – egy török lándzsa a vállába sebzett, most mégis odavánszorgott a fiúhoz, és mélyen a szemébe nézett.

– Miért nem mondtad meg, ki vagy?

– Amit kellett, elmondtam.

– Jobban vigyáztunk volna rád!

Lackó elvigyorodott.

– Hát éppen ezért nem…

– Életben kell maradnod, úrfi! – Kinizsi kirázta szeméből a vért, és körbepillantott a harci szekér belsejében. – Ki kell törni a gyűrűből! Pero! Szerezz lovakat! Siess!

– Az apám odakünn van valahol. Nélküle egy tapodtat sem…

– A vajda úrra van, ki vigyázzon! A legderekabb vitézek veszik körül, úgyhogy inkább magad miatt aggódjál, úrfi!

– Nekem itt vagytok ti!

Matejčik lovag keserűen nemet intett.

– Ilyen kutyaszorítóban még mi sem voltunk. Körülöttünk minden irányban sok száz mérföldre ellenséges terület húzódik. Ha sikerülne is egérutat nyernünk, kötve hinném, hogy túléljük!

Hunyadi László végigmérte őket. A cseh lovag, a herkulesi termetű Kinizsi István, Hajna, a kaszás özvegy, Silkow, a sziléziai rablógyilkos, és Pero Petar, a rác lovászmester. A harci szekérre beosztott cseh és szász zsoldosok a legutóbbi összecsapás után kereket oldottak; ők maradtak csak, a Békés szántóvető jól összeszokott csapata.

No és persze a sarokban, a houfnice csöve mellé kuporodó olasz fiú. Elfehéredve, reszkető szájszéllel pislogott rájuk, tudván, hogy az ő élete is ezekben a pillanatokban dől el.

Lackó lehajtotta a fejét.

– Harcolnunk kell! Ezt kívánja a becsület!

– Aki itt marad, arra reggel kínhalál vár – mondta egykedvűen Hajna, mintha csak azt állapította volna meg, hogy hajnalban ismét felkel a nap. – Te nem leszel közöttük, az bizonyos, úrfi!

– Ne nevezz úrfinak!

– Annak nevezlek, ami vagy. A vajda úr fia vagy. Hunyadifi. És élni fogsz, arról én kezeskedem!

Pero komoran biccentett a harci szekér parancsnoka felé, azzal lekászálódott a sötétbe, hogy gazdátlan lovakat fogjon össze. Idebenn Kinizsi fáklyát gyújtott és összeszedte a padlón heverő fegyvereket.

– Silkow! Török ruhák kellenek!

A sziléziai már inalt is.

– Kinizsi! Puskapor? Ágyúgolyó?

Az egykori molnár fejvakarva kutatott az üszkös deszkák között, de hamar belátta, hogy széjjel kell néznie a többi szekéren is. Matejčik vele ment, úgyhogy Lackó egyedül maradt Hajnával.

– Lehet, hogy apád már halott – érintette meg az asszony a fiú arcát. – Ha így van, az embereknek szükségük lesz rád. Te vagy az egyetlen fia…

– Van egy öcsém is…

– Róla még nem hallottam. Kicsi lehet.

– Kicsi.

– Úgy csak rád számíthatnak. A Hunyadi név sokak számára az utolsó reménység, Ignác. – Hajna elmosolyodott. – László…

A fiú felsóhajtott.

Menekülni? Futni innen? Mint egy utolsó, senkiházi? Mint egy gyáva féreg?

A kaszás özvegy mintha csak a gondolataiban olvasott volna:

– Ahhoz, hogy tovább harcolhass a török ellen, életben kell maradnod.

Lackó a sarokban gubbasztó Paolo Lampanessára pillantott.

– És vele mi lesz?

Egyidősek voltak, tizennégy esztendősek, de sokat megéltek már mindketten. Ugyan ki gondolná erről a pelyhedző állú taljánról, hogy odahaza feleség, gyermek várja? S ugyan ki gondolná őróla, hogy bebarangolta a fél Török Birodalmat egy cigánykaraván lovászlegényének kiadva magát?

Hogy is mondogatta Matkó?

Háborús időkben megrövidül a gyermekkor…

A gondolat, hogy ő álljon atyja helyébe, megbénította; karjai elnehezültek, sebei eszelősen sajogtak.

– Kiviszünk innét! – Hajna kezébe kaparintotta egyik kaszáját; a fegyver éle kicsorbult a török csontokon. – Épen, egészségben visszaviszünk Magyarországra. Ha a mindenható Úristen úgy látja jónak, hogy vajda urunk ne térjen vissza ebből a mészárszékből, akkor te leszel, akinek a megmaradt hadak engedelmeskedni fognak.

Lackó sápadtan ingatta a fejét.

– Apám él! Tudom, hogy él.

Odakint, a haragosan lobogó lángok fényénél rettenetes látvány tárult a szeme elé. A szekerek közül tucatnyi lángolt, hiába próbálták őket eloltani, menthetetlenek voltak. A levegőben fojtogató füst, égett emberhús bűze és a vér nehéz illata lebegett. A fű megfeketedett a kiontott vértől, holtak, sebesültek hevertek mindenütt. Lackó kilesett a szekerek között: a csatamezőn fáklyák százai imbolyogtak: a törökök már a sebesültjeiket szedegették össze.

– Igyekezzünk! – morogta Kinizsi, aki ölre fogva cipelte a szekérbe a környékről összeszedett szablyákat, buzogányokat, fejszéket, lándzsákat. – Ágyúgolyók is kellenek még, és lőpor sem ártana… Amint Pero megjő a lovakkal, rögvest befogunk!

Lackónak maradhatnékja volt. Valami azt súgta neki, hogy ezen a véráztatta csatamezőn a helye, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy atyja biztonságban van… vagy arról, hogy halott.

A tűz körül ácsorgó vértesekre emelte tekintetét. Úgy bámulták a lángokat, mintha azokból próbálnák kiolvasni sorsuk alakulását.

– Tamás?

Először nem volt bizonyos benne, hogy ő az valóban: Hunyadi zászlótartója a többiek között állt, egy lándzsára támaszkodva. Csakhogy nem lándzsa volt az, hanem a Hunyadi-bandérium csatalobogója; a véres vászon összetapadva, megszaggatva csüngött a kettétört rúdról.

– Tamás!

Az ifjú fásultan emelte fel a fejét.

– Székely Tamás! Nem ismersz meg?

Unokatestvére hitetlenkedve rázta a fejét:

– Lackó! Hogy kerülsz te ide? Azt hittem…

Megölelték egymást, de a vajdafi felszisszent; vasba öltözött kuzinja alaposan megropogtatta csontjait.

– Hol van apám? Láttad-e? – bontakozott ki a vaskarokból.

– Kendeffy látta utoljára. Azt mondja, Szilágyival meg Vingárti Gerébbel épp nekirontottak egy szpáhi tömbnek. Tudja, hogy itt vagy?

– Tudja.

Székely Tamás szomorúan biccentett a harcmező felé.

– Reménykedjünk, Lackó! Sokan áttörték magukat a török vonalakon. Nem üldözik őket, kimerült az ellenség is… Összevissza keveredtek az alakulatok…

– Hiszed, hogy atyám is átverekedte magát?

A zászlótartó megtörölte véres homlokát.

– Hiszem hát. Jankó bátyát nem fogja fegyver. Estére keservesen szétszórtak minket, az igaz, de atyádnak élnie kell!

A mellettük álló lovagok elkerekedett szemmel bámulták a vajdafit. Hunyadi kölyke itt volna közöttük? Hát mégiscsak derék gyerek ez! Lám, sebektől rőt a képe, megpörkölődött az a kevés haja, ami van, s a gúnyája is.

Ebben a pillanatban két újabb ismerős bukkant fel a tábor irányából. Gyalogosan caplattak a vértől elmocsarasodó fűben, hullákat és sebesülteket kerülgetve.

Kendeffy nem lepődött meg Lackó láttán, hiszen találkoztak csata közben, amikor Hunyadit sebesülten a Békés szántóvető menedékébe vitték.

– Ki most a parancsnok? – zihálta a mellette érkező Orros György, a temesközi bandérium kapitánya. – Azonnal intézkedni kell, mielőtt mindenki eszetlenül szertefut!

– A király halott – felelte Kendeffy István. – Óvatlanul rárontott a janicsárokra. Lefejezték…

– Látta valaki? – kérdezett vissza Székely Tamás haragosan. – Látta valaki, hogy őfelségét megölték?

A túlélők fásultan merednek a vascsizmás lábuk előtt ropogó tűzbe.

– Hozzatok ide valakit a polákok közül! Valaki csak látta, mi történt!

Míg néhányan elszédelegtek a távolban gyülekező lengyelek felé, Kendeffy az ujjain számba vette, ki lehet a rangidős a túlélők közül:

– Szilágyi és Vingárti Geréb a vajda úrral voltak. Vagy élnek, vagy holtak, nem tudhatjuk. Dengelegi halott. Báthory halott. A püspök urak… Csodálkoznék, ha túlélte volna bármelyikük is…

– Székely Tamás a zászlóhordozó, mostan ő a legmagasabb rangú – vélte az egyik erdélyi lovag. – Amíg elő nem kerül valamelyik vezér, mondja meg ő, mit kell tenni!

Székely Tamás a fejét ingatta.

– Itt van a vajda úr fia. Vegye át ő a parancsnokságot!

Néhányan bólogatni kezdtek, mások hitetlenkedve bámulták a rongyos, csupa seb, csupa vér ifjút.

Kendeffy levette sisakját, s hagyta, hogy vértől, verejtéktől összetapadt haja a szemébe hulljon.

– Lackó…

– Lassan a testtel, urak! – lépett elő a sötétből Hajna, és csípőre tett kézzel megállt a vitézek előtt. – Ezt a fiút a vajda úr a Békés szántóvetőre osztotta be. Nem vesz ő át semmiféle parancsnokságot! Még csak az kéne! Hisz ott az ülepén a tojáshéj!

Kendeffy elvigyorodott és perzselő tekintettel végigmérte a kaszás özvegyet.

– Ha ezt a napot túléljük, babám, és valahogy hazavergődünk Magyarországra, Isten a tanúm, mátkámmá teszlek!

– Hisz van már feleséged! – röhögött Orros György. – Töröknek kellene lenned, ha több feleségre fáj a fogad!

– Bolond vagy, nem kell nekem több feleség! Csak ilyen tűzrőlpattant szerető kell, éppen ilyen! – Kendeffy már-már Hajna hátsójára csapott volna, de látva az özvegy elboruló tekintetét, jobbnak látta visszafogni magát.

Az asszony hidegen végigmérte a hátszegi nemes urat.

– Napkelte előtt kitörünk a város felé! Ti pedig segíteni fogtok!

A lengyel lovagok felől Berekszói Péter közeledett, magával cibálva egy hórihorgas, vagdalt képű litvánt.

– Ez ott volt!

Mindenki izgatottan köréjük gyűlt, hogy hallja, mit ad elő a lovag. Azt már kevesen vették észre, hogy Berekszói ájultan rogyott össze mögöttük; oly súlyos sebet kapott, hogy a vérveszteségtől elveszítette eszméletét.

– Halljuk, testvér! – ragadta meg a litván vállát Kendeffy. – Mi történt őfelségével?

Valaki fordított, mire a lovag akadozva, rebegő szájszéllel azt felelte:

– A kardinális úr tanácsára őfelsége megrohamozta a janicsárok állásait! Csakhogy a karók felnyársalták lovainkat. A janicsárok megnyitották soraikat, és csapdába ejtették őfelségét és Tanczin lovagot…

Orros György magánkívül szentségelt:

– Kurva bíborosa! Hogy Belzebub hágná meg a pokol összes ördögével egyetemben, kétágú vaspöccsel! Ezt is Cesarininek köszönhetjük!

– És azt láttad-e, testvér, hogy mi lett őfelségével?

A litván a fejét ingatta.

– Futott vissza, aki még tehette! Csak nagyon kevesen értük el a szekerek vonalát, uram! A többséget körbefogták és egyenként agyonverték a janicsárok.

– Tudsz valakiről, aki látta a királyt meghalni?

– Mieslaw beszélt egy sziléziai lovaggal, aki tán látta, hogy lefejezik… De kötve hinném, jó uram, hogy lett volna szemtanúja, ha történik ilyesmi. A janicsárok falat emeltek elénk… Nincsen ember, aki azon átverekedhette volna magát…

Kendeffy intett, hogy elmehet, aztán a többiek felé fordult.

– Székely Tamás a parancsnok, míg magasabb rangú elő nem kerül.

Minden szempár Hunyadi unokaöccsére szegeződött.

– Készüljetek az éjszakára! – adta ki első utasítását a zászlótartó. – A török reggelig tán nyugton marad, aztán hajnalban, ha látja, milyen kevesen maradtunk, nekünk zúdul, s beleszorít minket a tengerbe!

Lackó nem állta meg:

– Össze kell szedni a megmaradt íjászokat, számszeríjászokat, kéziágyúsokat, és őrségbe kell őket küldeni. Rajtunk ne üssön az ellenség éjnek évadján!

Kendeffy csak most vette észre a földön heverő Berekszói Pétert.

– Nyaláboljátok fel a sebesülteket! Valamennyi kirurgust ide hozzátok, a Békés szántóvető mellé! A tábori ispotály közel esik a tóhoz! Arrafelé túl sok török lófrál.

Pero Petar négy rúgkapáló paripával tért vissza, s miután Matejčik meg Silkow nyögve kifordították a szekér rúdját, késedelem nélkül bekötötte őket. Annyi mindent kellett volna egyszerre tenni, annyi mindent kellett volna látni és átgondolni, hogy valamelyest úrrá legyenek a káoszon – a kimerült harcosok azonban rendezetlenül áramlottak vissza a harcmező különböző részeiből. Sokan üvöltöttek a fájdalomtól, s a csatatér felől is egyre visszhangzottak a segítséget kérők kiáltásai.

– Apám is ott heverhet valahol… – suttogta Lackó, miután visszakapaszkodott a harci szekérre. A lőrésen át ezer és ezer fáklya imbolygását lehetett látni, minden más fekete massza volt. – Tán az életéért küzd… Tán szomjúhozik… Vérzik…

Egy kezet érzett a vállán.

Az olasz fiú volt.

– Stiamo andando a morire? – kérdezte.

Mit felelhetett volna erre Hunyadi László?

– Nem mind érjük meg a reggelt, barátom. Imádkozz! És reménykedj!

Paolo Lampanessa letérdepelt az arquebus mellé, és szaporán mormolni kezdte a Miatyánkot:

– Padre nostro, che sei nei cieli, sia santificato il tuo nome…

Silkow belesett a szekér bejáratán.

– Ifiúr! Csináljon szaporán helyet az ágyúgolyóknak!

 

5.

 

Murád szultán, Allah földi helytartója, a világ Uralkodóinak Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura, az Igazhitűek és Hitetlenek Királya, Kelet és Nyugat Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak Menedéke és a Földet beborító Mindenható Csend Hangja, Isten Árnyéka a Földön – még mindig hitetlenkedve bámulta az esőtől, vértől áztatott, fekete harcmezőt.

Győzelem…

Allah megkönyörült az igazhitűek seregén, és az utolsó pillanatban nékik adta a teljes diadalt!

De teljes-e valóban?

Órákkal az engürúsz király lefejezése után Kazanci Doğan janicsár aga parancsot adott a szultáni magaslat védelmének megerősítésére, mivel a megszalasztott páncélos egységek némelyike még mindig meglepően közel vágtatott el állásaikhoz.

Nem csoda…

Várna mezején teljessé vált a káosz. A szétvert keresztény erőket csak néhol üldözték a szpáhik, így azok viszonylag háborítatlanul nyargalászhattak ide-oda. Sokan közülük a menekülést választották, de számosan voltak, akik jobbnak látták visszatérni szekérváruk menedékébe.

A szultán egyelőre nem tudhatta, hányadán állnak az ellenséggel.

Nem sokkal éjfél előtt beérkeztek az első veszteséglisták. A számok kétségbeejtőek voltak; az anatóliai és ruméliai hadtest lovasalakulatai csaknem teljesen megsemmisültek, és a portai haderőt is alaposan megtépázták Hunyadi bandériumai.

– Negyvenezer halott? – bámult Murád döbbenten az előtte térdeplő csauszra. – Az lehetetlen!

– A szpáhik közül sokan messzire futottak, fényes tekintetű padisah! – nyögte a perzsa írnok. – Holnapra talán csökken a veszteség mértéke, de ami a lényeget illeti…

Murád felnézett a véres vánkosról, melyen ült, a mellette álló Mohamed veliahtra.

– Hallottad ezt, fiam?

A trónörökös arca rezzenéstelen maradt.

– Allah drágán mérte ma a diadalt, apám. De nekünk adta. Örülnöd kellene, nem a holtak miatt siránkozni!

– Hát nem látod az igazhitűek tízezreit kiterítve a kísértetek mezején? Levágva hadunk színe-java! Végünk van, fiam, ha gyakran ád Allah ilyen diadalt.

Mohamed vállat vont.

– Ma döntő vereséget mértünk Hunyadira! Csak ez számít!

A szultán lehunyta a szemét és a szakállát simogatta. Csauszai még soha nem látták ilyen kimerültnek.

– Allah megsegített minket! Az engürúsz király feje itt van, lándzsánkra tűzve… de engem jobban érdekel Hunyadi feje!

– Többen látták Hunyadit, fényes tekintetű padisah! – hajolt földig Kazanci Doğan janicsár aga. – Könnyen lehet, hogy már ő is holtan hever valahol a sötétben! Reggel átkutatjuk érte az egész környéket!

– Meglátjuk, kezünkre adja-e őt is Allah, vagy kegyeskedik biztos menedékbe vezetni. További jelentéseket kérek! Minden parancsnoktól részletes beszámolót várok holnap délig. A megfutott szpáhi ezredekről is tudni akarok. Azokat a parancsnokokat, akik nem tartották állásaikat, az elfogásuk helyén végezzék ki!

– Úgy lesz, fényes tekintetű padisah!

– Hol van Lala Şahin bég? Él még?

Mozgolódás támadt a csauszok között; egy kormos, kun képű harcos hajlongva tolakodott előre a szolgahad sorai közül. A szultán elmosolyodott: Pençyekçioğlu Isa bég egyike volt legfanatikusabb janicsártisztjeinek.

– Mit akarsz, Isa bég? Jöjj közelebb bátran!

Pençyekçioğlu Isa szinte a földön kúszva közeledett a szultán felé. Kezében, véres rongyokban egy összetörött pengéjű szablya darabkáit hozta.

– Az engürúsz démonokkal vívott harcban tört össze, fényes tekintetű padisah! Kérlek, adj új pengét az iszlám hit harcosának, hogy folytathassa a küzdelmet nevedben!

Murád nem kedvelte az ilyesfajta törtető, magamutogató pojácákat, de most megbocsátó kedvében volt.

– Menj, és keresd meg nekem Lala Şahin béget! Szükségem van rá!

Intett csauszainak, akik egy gyémántberakásokkal díszes szablyát hoztak elő.

– Száz arany üti a markod, ha előkeríted Lala Şahint!

Alighogy a bég elporzott, a fáklyafénytől derengő félhomályban páncélos lovagok csörtettek el nem messze a dombtól. A közelben ácsorgó janicsárok idegesen meresztgették a szemüket, aztán megeresztettek feléjük néhány nyílvesszőt.

– A hitharcosok maradjanak készenlétben egész éjjel! – adta parancsba a szultán. – Hunyadi bármilyen fortélyra képes. Azon sem lepődnék meg, ha összeszedné a szétszórt lovasait, és lecsapna ránk még hajnal előtt!

Kazanci Doğan janicsár aga szemét a veliahtra szegezve várta, Mohamed egyetért-e a paranccsal. Murád ajka keserű mosolyra húzódott.

– Menj! Most még én vagyok a szultánod. Intézkedj, hogy a dzsemáatok árkolják körül állásaikat!

Az aga mélyen meghajolt és elhátrált a lova felé.

A szultán lehunyta szemét. Hosszú nap volt, és bizonnyal még hosszabb lesz az éjszaka, ami rájuk vár. De holnap…

Holnap talán…

– Futárt küldök Edirnébe! – mondta Mohamed, beletartva arcát a korombűzű éjszakai szélbe. – A győzelem híre megnyugtatja majd a lázongókat, atyám!

– Cselekedj, ahogy jónak látod, fiam.

Murád nyögve feltápászkodott, s csaknem nekiütközött a lándzsahegyre tűzött koponyának.

Az engürúsz király feje megfeketedett, talán a koromtól, talán a rászáradt vértől. Egyik szemével bágyadtan bámult a magasba, a másik csukva volt. Aranyszőke haja vérmocskosan csüngött, fél állkapcsa már hiányzott; valószínűleg akkor szakadt le, amikor Khodzsa Hızır lefejezte. A szultán megborzadt.

– Küldj embereket a harcmezőre, keressék meg az engürúsz király testét! Bár esküszegő volt, szeretném illő módon eltemetni.

Mohamed ajka megrándult.

– A janicsárok széttépték a testét, apám.

– Akkor keressétek meg, ami maradt belőle. Uralkodó volt, népek királya. Bátran harcolt. A fejét körbeküldetem a birodalomban, hogy lássák, így jár, aki a hatalmas Oszmán-házra emel fegyvert. De a teste… A teste az nyugodjék békében. Megharcolta már a maga harcát…

A veliaht alig észrevehetően biccentett.

– Megkerestetem.

Murád szultán összehúzta teste előtt dervisköpönyegét.

– Attól tartok, még nincs vége, fiam! Amíg nem látom magam előtt kiterítve Hunyadi holttestét, addig tudom: bármi megtörténhet! Az a dzsinnek fattya még megfordíthatja a csata sorsát!

A szultán csauszai hajlongva indultak, hogy végrehajtsák a parancsokat.

A harcmezőn maradt török erők állig felfegyverkezve visszavonultak állásaikba, és várták, hogy pirkadjon végre.