Beleolvasó - Steve Biddulph: Férfilét

Fülszöveg:

A könyv az emberi kapcsolatokról ad útmutatót férfiaknak, az őket szerető nőknek, és mindenkinek, aki fiúgyermeket nevel.

 

A férfiak évszázadokon keresztül álarc mögé bújtak. Mi mást tehettek volna? Nemzedékeken keresztül senki nem beszélt nekik az erősebb nem belső világáról. A modern nők nyíltszívű, együttműködő, életvidám társra vágynak, a gyermekek is ilyen apát képzelnek maguknak, és még az is lehet, hogy maguk a férfiak is ilyenné szeretnének válni...

A világszerte ismert pszichológus, Steve Biddulph lényegre törő, humoros és kendőzetlenül őszinte könyvével segít értelmezni a férfilét korunkban aktuális szerepeit, miközben konkrét javaslatokat ad arra, miként változtathatnak életükön az időnként magányos, boldogtalan és frusztrált férfiak. Közvetlen hangvételű és gyakorlatias munkájában meglepő nyíltsággal beszél szerelemről és szexualitásról, barátságról és munkáról, spiritualitásról, apaságról és a gyermeki lélekről, miközben tanulságos történetekkel szórakoztatja az olvasót.

 

Steve Biddulph közel negyven éve dolgozik családokkal. Számos sikerkönyv, többek között a Hogyan neveljük a lányokat? és a Hogyan neveljük a fiúkat? szerzője. Művei harminckét nyelven jelentek meg, s több mint hárommillió példányban keltek el. A népszerű szakember a családi élet, a párkapcsolat és a gyereknevelés dilemmáiról a világ minden táján tart előadásokat és szemináriumokat.

 

Részlet a könyvből:

Álarcot viselünk

 

Láttátok a harmincöt éves férfi tekintetét?

                                      Robert Bly

 

Van egy elméletem. Úgy vélem, egy férfi az esetek 95 százalékában színészkedik, azaz álarc mögé bújva igyekszik megfelelni a különféle szerepeknek, amelyeket el kell játszania munkavállalóként, barátként, férjként vagy apaként. Egyik szerepben sem adja önmagát, ezért az ismerősei sem találkoznak a valódi énjével. Önök szerint ez igaz lehet? Vegyék sorra a férfiakat, akiket ismernek. Valóban ismerik őket, tudják, mit éreznek, min mennek keresztül? Vagy lehet, hogy ők is csak szerepet játszanak?

 

Kisfiúként már egészen korán megtanuljuk, hogy falakat kell húznunk magunk köré. Középiskolában a padtársamat gyakran verte az apja, végül a tanárok elintézték, hogy vidékre kerüljön, ahol biztonságban lehet. Egy másik fiú szülei nagyon csúnyán, haraggal váltak el egymástól. Biztos vagyok benne, hogy sok más dolog is történt, kemény külvárosi környék volt, zajlott az élet. Mi, fiúk azonban soha nem beszéltünk ilyesmiről, tulajdonképpen csak évekkel később tudtam meg, mik történtek.

Voltak ritka kivételek: az általános iskolában volt egy tízéves ikerpár, egy fiú és egy lány, akiket kedvesnek és különlegesnek tartottam.  Egy nap a fiú elmondta, hogy az édesanyjuk haldoklik, otthon fekszik, és mindenféle cső áll ki belőle. Szívszorító volt hallani, mégis valahogy azt éreztem, hogy át fogják vészelni, mert együtt vannak a bajban, és osztoznak egymás fájdalmán. Érdekes módon a fiú és a lány nem angolok voltak, hanem cseh menekültek. Sokszor az olyan nemzetek, amelyeket meggyötört a történelem, megtanulják értékelni a tisztánlátást és a nyíltszívűséget. Ez volt a nagy különbség a fiúk és a lányok között a 20. században – míg a lányok mindent megosztottak egymással, a fiúk és a fiatal férfiak akár az életük árán is magukban tartották, mi minden zajlik bennük. Ez a különös skizofrén állapot semmi jót nem eredményezett, sőt rengeteg problémát szült. Valójában a férfinemnek emiatt egy életen át színészkednie kell.

Ez azonban nem mindig volt így. A történelem során a férfiak részéről gyakran „kemény fellépésre” volt szükség, amikor a halállal vagy különféle veszélyekkel néztek szembe, de nagyon fontos, hogy sokan ki tudtak lépni a szerepükből, és le tudták venni az álarcot, hogy szeressenek, önfeledten nevessenek, és meghitt kapcsolatokat ápoljanak. Ezek a férfiak átérezték a fájdalmat és elfogadták a vigaszt. Elfogadták, hogy sebezhetők, ami lényeges része a tanulási folyamatnak, és a nőkkel, gyermekekkel és a férfi társaikkal való jó kapcsolatnak. (Semmi sem garantálja jobban, hogy – nyersen fogalmazva – tapló legyen egy férfi, mint az, ha képtelen kimondani, hogy „összezavarodtam,”, „nem tudom” vagy „tévedtem”. Leginkább az tesz tökéletlenné, ha tökéletesnek mutatjuk magunkat.) Ezekben a korokban élő fiúk látták, mennyire nyitottak érzelmileg a férfiak, és tudták, hogy ők is lehetnek ilyenek.

Csak akkor lehetnek mentálisan egészségesek a férfiak, ha a nevelés és a férfiakhoz való hozzáállás kultúrájában különleges tudatosság érvényesül. Például az Amerika délnyugati részén élő navahó indián törzsnél vagy az új-zélandi maoriknál hosszadalmas szertartásokkal gyógyították a háborúból visszatért férfiakat. A mi kultúránkban döbbenetes az öngyilkosok aránya a hazatért katonák körében. Gyakran előfordul, hogy többen halnak meg így, mint magában a háborús eseményekben, és mostanában kezdik felismerni, hogy a rendőrök esetében ugyan- ez a helyzet. Úgy vélem, hogy a múlt század során tapasztalt mentális problémák, családon belüli erőszak és más nehézségek nagyrészt a 20. századi háborúk következményei, hiszen ezek az események drámai módon változtatták meg a férfilét kultúráját. Nem tekinthetünk normaként a lelkileg sérült apákra és nagyapákra. Nem minden férfi olyan, mint a 20. századi fehér férfi, erről szó sincs. Diákkoromban egy ideig a csendes-óceáni Új-Britannia szigeten, évekkel később pedig India Nyugat-Bengál tartományában törzsi népekkel éltem. Az ottani férfiak jóval gyengédebbek és életvidámabbak voltak, mint azok, akiket korábban ismertem, ráadásul meglepően szeretetteljesen és ügyesen bántak a gyermekekkel.

Az 1990-es években számos író, köztük az amerikai Robert Bly és az angol Anthony Clare felvetették, hogy valami történhetett a férfiléttel, az új helyzetet azonban még mindig nem látjuk tisztán, hiszen mi magunk is benne vagyunk. Megállapították, hogy komoly változás állt be abban, ahogyan a gyermekeinknek továbbadjuk az egészséges férfi- szerepet, miután annyit fejlődött az ipar, és a századok során a vidéki, természetközeli közösségek helyett egyre inkább városi, ipari környezetbe kerültünk.

Ez a probléma valójában több ezer éve kezdődött, de az ipari forradalom idején fordult komolyra, amikor a férfiak magukra vették az egész napos munka terhét, és így elveszítették a gyereknevelésben betöltött szerepüket. Az apák távolmaradásának nehézségét csak súlyosbította az érzelmi bezárkózás, amelyet a két világháború és a temérdek kisebb háborúskodás eredményezett. Így jött létre az „apaseb”, amely azóta is rányomja a bélyegét a kultúránkra. Az apák és fiaik (illetve lányaik) képtelenek voltak megfelelő kapcsolatot teremteni a 20. században, és azóta már akár ötnemzedéknyi fiatalember is felnőtt úgy, hogy gyűlölik az apjukat, közömbösek iránta vagy éppen szenvednek attól, hogy nincs meg az egészséges kapcsolat köztük. Ez a rejtett veszteség megmérgezi és elmondhatatlanul nehézzé teszi az életünket.

Szülőnek lenni mindig nehéz, ráadásul az apák és fiúk között olykor feszült a kapcsolat, de korábban a kultúránk segített megoldani a problémákat. Amint azonban a társadalmat egyre inkább megviselték a változások, és így a férfiak ridegebbek és távolságtartóbbak lettek, a fiúkra egyre szűkebb és szűkebb kényszerzubbonyt erőltettünk. A 20. századi szülők például másképp – és ritkábban – beszéltek a fiúcsecsemőkhöz, mint a lányokhoz.

A szülők tudat alatt még manapság is késztetést éreznek, hogy a fiúkat keményebbnek neveljék. Azt sugallják nekik, hogy ne keressenek vigaszt, ha baj éri őket, és ne mutassák ki az érzelmeiket, különösen a bánatukat. Mindez annak ellenére így van, hogy több évtizede hallhatunk már olyan véleményeket, miszerint ennek épp az ellenkezője igaz – hogy az érzelmi egészség és maga az erő is az érzelmek kiengedéséből és nem az elfojtásából ered. Ma már meg sem lepődünk, ha egy olyan fiúról, aki az iskolában géppisztollyal lemészárolja a diáktársait, az ismerősei azt mondják, milyen csendes fiú volt.

Kettős kockázatról van szó – először is nem bátorítjuk a fiúkat, hogy kimutassák az érzelmeiket, másodszor, az apák is túl távol állnak tőlük ahhoz, hogy megmutathassák, milyen egy nyíltszívű férfi. Mindez már az általános iskolásoknál is károkat okoz, de a kamaszkorban tud igazán elszabadulni a pokol. Tizenéves korban a fiúk erős nyomást éreznek, hogy férfivá váljanak, jóllehet sok esetben alig voltak együtt valódi férfiakkal, még kevesebb időt töltöttek el kettesben velük. Ne feledjük, hogy évezredeken keresztül az apák, nagyapák és nagybácsik naponta rengeteg időt töltöttek a gyerekekkel. Manapság sok fiú életében nincs jelen egyetlen férfi sem. Egy anya elmondhatja a fiának, milyen is egy jóravaló férfi, és sokat segít vele, de ez nem elég. A fiú így nem tud elindulni a helyes úton, hiszen fogalma sincs, mit kell tennie.

Jónak lenni nem csupán azt jelenti, hogy valaki nem rossz – a férfiak életének, gondolkodásának és érzéseinek finom kis részleteit az ember nem tudja elmondás alapján elsajátítani. Egy fiúnak látnia kell, hogy fest egy igazi férfi, különféle helyzetekben hogyan viselkedik, gondolkodik, érez, hiszen csak így lehet ő is igazi férfi.