Csabai Márk: A hatlövetű

Évek óta szerettem volna Márktól olvasni, de valahogy a régi kiadója visszatartott ettől. A hatlövetű olvasása közben azonban elhatároztam, hogy bár jelenleg valószínűleg már nehézséget okoz beszerezni az előző regényeit, megteszem, mert egyrészt mindig is a nehezebb utak érdekeltek, másrészt pedig most már mindent szeretnék olvasni, ami megjelent tőle.

 

Első körben kiemelem a fülszöveget, mert kivételesen pontosan olyan, amilyennek szerintem egy jó fülszövegnek lennie kell. Felkelti az ember figyelmét, mintegy elindítja a cselekményt, mégsem árul el túl sokat a tartalomról. A kötetet kinyitva azonnal kapunk is egy in medias res-kezdést, és innentől már nincs megállás, sodor a lavina.

 

Az elbeszélői stílusnak köszönhetően végig az volt az érzésem, hogy Márk ül velem szemben egy öblös, kényelmes fotelben, előttünk az asztalon az elmaradhatatlan kávé, víz, vörösbor, némi whiskey, és ömlik, árad belőle a történet, folyamatosan sztorizik. Hozzám szól, nekem mesél. Ezt a fajta intimitást keveseknek sikerül azonnal megteremteni, úgyhogy a fiatalember mindjárt elsőre lenyűgözött – pedig engem, úgy vélem, nem könnyű.

 

Amivel aztán végképp levett a lábamról, az a humora. Emberek! Ezt a könyvet nyilvánosság előtt olvasni még saját felelősségre is veszélyes! Emlékszem, barátaimra vártam a Lurdy-ban, és pillanatok alatt biztonságos távolba toltam magamtól a lattés poharamat, mert hangosan zokogva-röhögve, asztalt, térdemet, minden mást, amit elértem a kezemmel, csapkodva, visítva, fel-felvijjogva olvastam. Nem érdekelt, ki lát, ki hall, és azt hiszem, óriási szerencsém volt abban, hogy nem hívták rám az embereket a muszájdzsekivel.

 

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere! Humor, ami egyensúlyban tartja a történetet; krimi szál, ami fel-felvillant egészen kemény, komolyabb kérdéseket; némi szex, ami nem csap át közönségességbe; valamelyest trágárkodás, ami szerintem abszolút kell és szükséges egy ilyen történetbe.

 

Továbbá önirónia:

„Úgy istenigazából ettől a perctől kezdve bármit csinálhattunk volna, mert már nem egy szigorú fegyőr volt velünk, hanem Isten egyik legnagyobb tréfája, egy igazi ösztönlény, azaz egy férfi.”

 

Akasztófahumor:

„Féltem, ahogy az arcomba csapott a koponyámhoz préselt fegyver olajszaga. Ez egészen elvonta a figyelmemet a félhangok nélküli zenéről, amit Chen hallgatott, s ami a párzó macskák vinnyogására emlékeztetett, persze csak ha nem figyeltük a háttérben zengő halk hárfahangot.”

 

„Aztán jött egy fazon, aki azt hitte magáról, hogy Bruce Lee. Gondolom, azért, mert egy kasznijuk volt. Rögtön kiderül: bukott sztereotípia, hogy minden kínai tud kungfuzni, mint ahogy az is, hogy minden magyar prímán lovagol. Barátom, én magyar vagyok, de csak annyit tudok a lovakról, hogy hátul rúg, elöl harap.”

 

És társadalomkritika:

„- Te meg, ha kiröhögted magad rajta, netán rajtam, gondolkodjál  el azon, mennyivel vagy több, netán jobb nálunk. És mielőtt megerőltetnéd magad, segítek, csupán azért, hogy spórolj az agysejtekkel, mert szükségünk lesz rájuk. Szóval Einstein, semmivel sem vagy több. Sőt! Mi nyíltan tesszük a dolgunkat, és úgy lopunk, te meg hozzánk képest csupán egy piti kis pöcsfej vagy, aki ellopott egy sztorit. Méghozzá tőlünk - itt félretolta a társát, s egészen az arcomba lihegett. - Kreatívnak lehet, hogy kreatív vagy, de te nem író, hanem tolvaj vagy! Egy kis szarházi, a média bohóca, a műcsöcsök művilágának műmájere, egy olyan világból, ahol a jó hír nem hír, és tapsolunk, ha valamelyik hírhedt híresség hatodjára lejön a kokainról, vagy éppen kutyát sétáltat. Én még tudom, mi a szép az életben, nem e-maileket írogatok, hanem a barátaimmal találkozom.”

 

„Szóval Oszi remek tulajdonsága legalább akkora erény, mint időben felismerni a trippert. Nemcsak becsülendő, de hasznos is. Megtanulhattam ettől a kocsmatölteléktől, hogy a rossz is lehet jó, és a jó nem biztos, hogy sokkal jobb a rossznál. Hiszen ez olyan relatív, mint a kurva fogalma. Igazából ki a kurva? Aki pénzért szexel, vagy aki csak simán összefekszik minden pasival?”

 

A történet iskolapéldája a XXI. századi pikareszknek. Pörgős, eseménydús regény, mintha csak film lenne az általam imádott „beteges” akciófilmek közül, amelyeknek rendezője négy kedvencem, Quentin Tarantino, Roberto Rodriguez, Guy Ritchie vagy maga David Lynch mester közül bármelyik lehetett volna, vagy akár ők négyen egyszerre.

 

A végére sajnos két olyan dolgot is meg kell jegyeznem, amelyek számomra kissé levettek a kiadvány, de semmiképpen sem a történet értékéből. Az egyik a betűméret. Értem én, hogy árkategóriák, és nagyobb betűkkel biztosan sokkal vastagabb, tehát drágább lett volna a regény, de számomra sajnos ez már egyenesen szemrontó volt. A másik, ami ennél nagyobb probléma számomra, hogy a szerkesztői munkát tekintve túl sok elírás, átfogalmazásból ott maradt szó akadt a szövegben. Remélem, az Athenaeum Kiadó a következő alkalommal erre fokozottan oda fog figyelni.

 

Ettől függetlenül szívből ajánlom mindenkinek A hatlövetűt, aki felhőtlen kikapcsolódásra, sok-sok nevetésre és változatosságra vágyik a manapság oly divatos össze-vissza szexelős könyvek tengerében. A történet követhető, a cselekmény pereg, a nyelvezet közérthető mindezen olvasók számára. Akik pedig szeretnek kicsit a sorok mögé látni, mint ahogy én is, szintén megkapják, amire vágynak: a felszín alatt megcsillanó mondanivalót és Márk hihetetlen emberismeretét.

 

 

 

Mivel nekem ennyire tetszett a regény, feltettem Márknak az engem olvasás közben leginkább foglalkoztató kérdéseket:

 

Honnan jött az ötlet, hogy amolyan „álom az álomban” mintájára „cselekmény a cselekményben”-sztorit írj? Tapasztaltad netán magad is, hogy amit leírsz, az néha szeret megvalósulni az életben, valamilyen formában?

 

Sokszor azonosítottak a regényeim szereplőivel és a megírt eseményekkel, cselekményekkel. Gondoltam, most a dolgok elé megyek picivel és megtréfálom az olvasókat. Remélem sikerült.

 

Emánuel, Imola, Oszi… nem éppen hétköznapi magyar nevek. Hogy kereszteled el a karaktereidet? Szabad erről közelebbit tudni?

 

Már-már rituálé nálam, találomra választom a neveket. Mindig rábökök a naptárra, ha jön egy szereplő és dátumhoz hűen keresek egy számomra mulatságos nevet. Tehát a sors bohóckodása és az én tréfám az egész. Persze, van olyan karakterem is, aki egy az egyben az élő valóját testesíti meg a regényben, természetesen névvel együtt.

 

Érezhető a történetből is, hogy elég sokan kiöntötték Neked a lelküket eddig, hatalmas emberismereted van. Mennyire vonod be a regényeidbe ezeket a sztorikat?

 

Igyekszem minden tapasztalatot felhasználni a regényekben, és azt megosztani az olvasókkal. Azt vallom, hogy okuljunk és nevessünk más példáján.

 

Tudom, hogy most már nem csak regényeket, de színdarabot is írsz, sőt, az első darabodat nagy sikerrel mutatták be nemrégiben (A másik címen, a Spirit Színházban). Főállás, sport, írás, magánélet – hogy találsz időt minderre?

 

Egyre nehezebben, de a jó dolgokat nehezen adják, így kitartok. Míg otthon támogatnak minden területen és nem „prüszköltnek” a sok munkáért – és nem sajátítanak ki a magánéletemben sem – addig minden csodás, új értékek előállítására késztetnek a mindennapok. Feltéve, ha értéknek számít a munkáim végeredményé.

 

Nagyon szépen köszönöm a válaszokat, szeretettel és érdeklődéssel várom a következő projektjeidet!

 

Én köszönöm, hogy olvastál!