Főkép

Ha választanom kellene egy olyan kultúrkört, ami kifejezetten alulreprezentált a magyar könyvkiadásban, akkor szinte biztosan Afrikára tenném a voksom. Elvégre nagyon sok angolszász szerzővel találkozhatunk, Európa is nagyobbrészt képviseltetve van (bár egyébként érdekes, hogy például a Balkánról már jóval kevesebb író könyve jut el hozzánk), olykor-olykor találkozunk dél-amerikai és ázsiai szerzővel, de afrikaival szinte soha, ideértve mind az arab, mind a „törzsi” részét is a kontinensnek. Ngugi wa Thiong’o (eredeti nevén James Ngugi) ez utóbbi kultúrát képviseli, egészen pontosan Kenyában született, és talán beszédes, hogy miután itthon a hetvenes években kiadták az első (Búcsú az éjtől) és a harmadik (Egy szem búza) regényét, azóta semmit – egészen mostanáig, amikor a Tarandus Kiadó bátran megjelentette a második könyvét is, a Közöttünk a folyót.

 

Ennek pedig már csak azért is örülhetünk, mert tényleg kimozdulunk kicsit a komfortzónánkból. Talán nem túlságosan, de a Közöttünk a folyó helyszínében, gondolkodásmódjában és világnézetében is van annyira egzotikus, hogy gyakorta meglepjen és megdöbbentsen minket, európai olvasókat (ilyenkor jut eszembe mindig, hogy vajon milyen lehet Afrikában magyar regényeket olvasni). És ehhez nem is kell olyan mélyen beleásni magunkat a hagyományokba, elég, ha olyan alapvető törzsi szokásokat vizsgálunk, mint a körülmetélés – úgy tartják ugyanis, hogy amíg a fiú és a lány nincs körülmetélve, addig nem is lehet férfi, illetve nő. „Biztos, hogy nincs olyan törzs, ahol ne lenne körülmetélés, különben hogy lenne asszony a lányból?” – hangzik fel ez az európai szemléletünktől oly’ idegen gondolat, és ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen innentől kezdve egyre inkább megismerjük, milyen lehet egy gikuyu törzsben élni, hogyan kell figyelni, hogy mindig tiszta maradj, és minél távolabb kerülj a fehér embertől és az ő tisztátalan dolgaitól.

 

Ez azonban csak a külső, amiben sokkal izgalmasabb tartalom rendelkezik, mint amit esetleg várnánk. Első ránézésre ugyanis a Közöttünk a folyó egy igazi Romeo és Júlia történet, Nyambura, a fehér ember vallására megtért falu prédikátorának lánya és Waiyaki, a gikuyu szokásokhoz ragaszkodó falu Tanítója között. A fiú ugyan szeretné kibékíteni az egymással szemben álló oldalakat, de a keze meg van kötve: ehhez nem rendelkezik elég hatalommal, ráadásul minden érintkezést Jézus követőivel tisztátalan cselekedetként értelmeznek a törzs tagjai, így még találkozni sem tud úgy Nyamburával, hogy ne kezdjen el mindenki pletykálni. Nem mintha a lány jobb helyzetben lenne: apja, Józsué a helyi fehér misszionárius tanítványa, aki nem tűri, hogy a nyájának tagjai kövessék a törzsi szokásokat – így aki azt szeretné, hogy körülmetéljék (vagyis aki megtartaná a hagyományt), az többé nem maradhat a keresztény közösségben. Ilyen körülmények között lehet egyáltalán közös élete a két fiatalnak?

 

Akinek ez kicsit elcsépelten hangzik, azzal valójában nem nagyon tudok vitázni – tény, hogy ilyen történetet olvastunk már párat. Ami Ngugi wa Thiong’o regényét mégis emlékezetessé teszi, az a hihetetlen mértékű konfliktus, ami ezt a népet fenyegeti. Waiyaki és Nyambura szerelmével ugyanis a felszínre jutnak azok az elfojtott problémák, amik akár a pusztulásra is ítélhetik a gikuyukat. A vallási ellentétek csak a kezdet: a folyó két partján élők sosem szívlelték egymást – most pedig mindenki érzi, hogy nagy dolgok vannak készülőben. De mit kell tenni? Megpróbálják kiűzni a fehér embert, aki kormányhivatalt épített, akinek adót kell fizetni, aki elvette a gikuyuktól a szabadságukat? Célravezetőbb oktatással megszerezni a „tudományát”, hogy aztán politikailag távolítsák el a földről? Inkább kövessék a vallását? Térjenek vissza a legszigorúbb hagyományokhoz, mert csak így lehet kiengesztelni a törzs isteneit, csak így lehet tisztának maradni? Vagy egy teljesen más utat kellene követni, ahol mindenki békében élhet egymás mellett?

 

A változás ilyen fokú igénye pedig szinte szétfeszíti a regény kereteit. Ez a tehetetlen düh, ez a zsigeri harag a jelenlegi helyzet miatt olyan erővel jelenik meg, hogy Waiyaki és Nyambura története szinte a háttérbe szorul. Mindenki akar valamit, de senki sem tudja, hogy mit érdemes cselekedni. Követik azt, akinek jobban hangzó mondatai vannak, mindent átjár a gyűlölet és düh, közben pedig elveszik az a fajta elfogadás és béke, ami talán elengedhetetlen lenne a túléléshez. Nem véletlen, hogy ezen könyv után pár évvel Ngugi wa Thiong’o megváltoztatta a nevét, és gikuyu nyelven kezdett írni – már itt is érezni az elementáris erőt, amivel a változásért kiált. Jól tudja, hogy jelen formájában nagyon hamar el fognak tűnni a törzsek, ha nem tesznek semmit – de vajon lehet egyáltalán valamit tenni?