Beleolvasó – Bíró Szabolcs: Az utolsó tartományúrig

A regény fülszövege:

1323. Alighogy Anjou Károly serege visszatér a tengermellékről, az ország déli fertályán ismét zavarossá válik a helyzet. Úgy tűnik, Subics Mladent hiába fosztották meg zsarnoki hatalmától, ő csak egyike volt a gondok okozóinak, s a rend helyreállítása érdekében előbb-utóbb ismét hadjáratot kell indítani Szlavónia, Horvátország és Dalmácia területére.

A királyságban ennek ellenére végre megszilárdulni látszik a béke. Az uralkodó feladja több mint egy évtizede tartó, önkéntes temesvári „száműzetését”, és birodalma szívében, Visegrádon kezd új, minden korábbinál fényesebb hatalmi központ építésébe. Míg a gazdasági káosz megfékezése céljából, tárnokmestere többéves munkáját megkoronázva, új pénz verését rendeli el, és külpolitikai kapcsolatait is sikeresen rendezi, az utódnemzés kérdésében továbbra is setét fellegek tornyosulnak fölé.

Gutkeled Miklós, az Anjou-sereg hadnagya váratlan kitüntetést kap Károlytól, amit azonban egy diadalmas hadjárattal kell kiérdemelnie. Parancsnoksága alatt vele tart Lackfi István, akit egyre többen emlegetnek Magyarország fehér sárkányaként, és Bátor Attila, aki úgy hiszi, végleg elveszítette családját, s így nem maradt más számára, csak a kegyetlen bosszú…

 

Bíró Szabolcs tizenöt kötetesre tervezett történelmi regényfolyamának harmadik része egyben egy trilógia záróakkordja is. Az utolsó tartományúrig a széria eddigi legkomorabb hangvételű, legsötétebb tónusú regénye, mely bizonyos szereplőktől talán örökre elbúcsúzik, miközben megágyaz egy új korszaknak, és még mélyebbre vezeti az olvasókat a XIV. század sűrűjébe.

 

Részlet a könyvből:

Az Úr 1322. éve

Szent András hava

Sopron

 

Amikor a templom harangját félreverték és az utcán felzúgott a nép, Gutkeled Miklós feleségének úgy rándult görcsbe a gyomra, hogy még a hímzését is kiejtette a kezéből. Öreg komornája, aki egykor a dajkája is volt, szó nélkül odalépett hozzá, és kövér melléhez ölelte az asszony apró fejét. Aggodalmas ábrázattal meredt maga elé a csupasz kőfalra, miközben hagyta, hogy a vár úrnője minden porcikájában reszketve zokogja teli a kötényét, akárha a párnájába temetkezve sírna.

– Légy erős, drága lelkem! – mondogatta egyre csak a vén özvegyasszony, mert mást nem nagyon mondhatott. – Légy erős, ne lássa, hogy félsz tőle!

Az emberek nyüzsgése és a harangok zúgása ugyanis a vár ura, Gutkeled Miklós soproni ispán hazatértét jelezte, s ezt mindkét asszony jól tudta. Ahogy azt is, hogy amíg az urat el nem szólítják egy újabb háborúba, addig sem nevetés, sem vidám énekhang nem fog visszhangot verni a rideg falak között. A soproni ispán vára ismét dermedt, komor kriptává változik, és az is marad néhány végtelenül hosszú hónapig.

– Levetem magam az öregtorony ablakából – szólalt meg zokogását legyűrve a vékony, sápadt asszony, miközben tenyerével szétmaszatolta arcán a könnyeket. – Egyenest a lova patái előtt zúzom magam halálra, ezúttal így köszöntöm.

– Ne beszélj istentelenségeket! – nyúlt hóna alá a vénasszony, egyetlen mozdulattal rántva talpra az úrnőt, majd gyorsan keresztet vetett. – Micsoda ostoba gondolatok ezek, lelkem! Menj, öltözz gyorsan tiszta ruhába, aztán csipkedd meg az orcádat, hadd lássa, mennyire vártad! Addig én ugrasztom a szolgákat, hogy legyen mielébb forró víz a dézsában, meg friss borjúhús az üstben. Ne adjunk neki okot a búskomorságra!

Bárhogy is igyekeztek azonban, Gutkeled Miklós ugyanolyan mord ábrázattal léptetett félköríves bástyákkal megerősített, ovális fallal körbevett fészke felé, mint minden más alkalommal. Volt benne valami mélységes mélyen gyökerező düh, valami kipusztíthatatlan gyűlölet a világ iránt, ami ugyan kiváló katonává és még jobb hadvezérré tette, de férjnek, hétköznapi embernek elviselhetetlen volt. Békeidőben képtelen volt magával bármit is kezdeni, az úri mulatságokat nem szenvedhette, lakomákat sosem adott. Sivár kővárában, mely oly hideg és bevehetetlen volt, akár az ő lelke, legalább fél emberöltő óta nem csendült zeneszó – legalábbis akkor nem, amikor Miklós otthon tartózkodott.

A soproni ispán hadserege volt a legjobban szervezett harci egység az egész országban. Az alapos gonddal válogatott, könyörtelen szigorral kiképzett közel háromszáz lovas – a törvény betűje szerint vármegyénként felállítandó bandériumok szokásos létszámának másfélszerese – rendezett sorokban haladt ura nyomában a vár felé, olyan fegyelmezetten, mintha még mindig ellenséges területen vonulnának. Jóllehet többen is elléptettek saját utcájuk, házuk mellett, sőt volt, aki elé kisietett az egész családja, mindenki tudta: amíg az ispán úr határozott parancsot nem ad a hazatérésre, addig nekik kutyakötelességük követni őt, akár otthon vannak, akár nem.

Ők voltak a kemény mag, a legkiválóbbak. Végleges létszámuk hadjáratról hadjáratra változott, hiszen alkalomadtán zsoldosokkal, gyalogosokkal bővítették soraikat, vagy éppen a király adott melléjük további seregtesteket, mint ahogy tette azt a felvidéki hadjárat kezdetekor is. Ezek a különféle hadtestek aztán az adott feladat végeztével fokozatosan lebomlottak róluk, de az állandó ispáni bandérium tagjai Miklóssal maradtak, és békeidőben is állandó jelleggel együtt gyakorlatoztak – vagy a soproni vár testedzésre kialakított udvarán, vagy komolyabb hadműveletek kidolgozásakor a város kies határában.

A magas terméskő falakhoz közelítve öblösen zúgó kürtszó köszöntötte őket a kapuház tornyának mellvédjéről, majd kattogva, komótosan megindult felfelé a nehéz hullórostély, és kitárultak a vaskos kapuszárnyak. A soproni ispán bandériuma méltóságteljesen vonult be a várudvarra, ahol a kapitányok parancsszavai szerint széles félkaréjban sorakoztak fel, szemben a bozontos szakállú, arcán ezernyi sebhelyet viselő hadnaggyal.

Miklós nem volt a szavak embere, de zászóalja tagjaihoz igyekezett mindig tisztességes beszédet intézni – minden fellengzősség nélkül, a lényegre összpontosítva.

– Tudom, hogy csalódottak vagytok, amiért elmaradt a szokásos hadizsákmány – kezdte nyers, ráspolyos hangján, miközben végignézett a lovasok arcán. Bárhogy is éreztek, egyikük vonásai sem árulkodtak elégedetlenségről. – Mindnyájan két teljes nap pihenőt kaptok vigaszdíj gyanánt. Utána azonban újult erővel folytatjuk a hadgyakorlatokat. Tudom, hogy nyakunkon a tél és karácsony hava, de mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy hónapokig csak tespedjünk, mint ahogy az más uraknál szokásban van, és tavaszra elkényelmesedett, elsorvadt bagázzsá váljunk. A többi bandérium majd tavasszal újrakezdi a gyakorlatozást. Mi azonban böjtmás havára erősebbek, gyorsabbak és félelmetesebbek leszünk, mint eddig bármikor. Értettétek?

– Értettük! – dörgött párafelhőt háromszáz torok a késő őszi hidegbe.

– Kik vagyunk mi? – bődült el ekkor Gutkeled Miklós.

– A király ökle, a birodalom pajzsa és buzogánya! – süvöltötték egy emberként az ezerszer elhangzott, jól begyakorolt jelmondatot, mire hadnagyuk elégedetten bólintott, majd mindenkit útjára bocsátott. Hadapródjához és fegyvernökéhez külön szólt, és bár ők vele éltek a várban, ezúttal kivételesen megengedte nekik, hogy meglátogassák a családjukat.

Abban a pillanatban, hogy zászlóalja szétszéledt, és ő lováról leszállva rápillantott az otthonául szolgáló szürke palotaépületre, ábrázata ismét elborult. Magába fordulva, dühöngő bikaként indult a bejárat felé, feltépte az ajtót, aztán hirtelen megtorpant, ahogy a küszöbön átlépve egyből háza népébe botlott. Ott sorakoztak lehajtott fejjel a szolgálói, az intézője, a felesége öreg, kövér komornája, és persze maga az asszony, tiszta ruhában, pirosra csípdesett orcával, de lesütött tekintettel, enyhén reszkető állal. Miklós csodálkozva vonta fel szemöldökét, de csak egyetlen nagyon rövid, alig szívdobbanásnyi időre engedte meg magának, hogy olyan embernek lássék, akit még meg lehet lepni. Aztán ugyanolyan komor képpel folytatta útját a palota belső termei felé, mint ahogy nekiindult.

Döngő léptekkel viharzott el a háznép mellett, csaknem feldöntve a szolgálókat, mire a felesége hegyes kis álla megint erősebben kezdett reszketni, szeme egyre üvegesebbé vált a sírhatnéktól. Akkor azonban a kövér komorna megszorította az asszony karját, és egy finom, ám határozott mozdulattal a férje felé taszította a törékeny teremtést.

– Édes uram – kezdte erőtlen hangján az úrnő –, hála Istennek, hogy épségben hazatértél!

– Istennek ehhez az égvilágon semmi köze – morogta Miklós meg sem állva, rá sem pillantva a feleségére.

– Nehéz utad volt, uram? – folytatta az asszony a férje nyomába szegődve, miközben háta mögött intett a háznépnek, hogy mehetnek a dolgukra. – Mondd, merre jártál? Úgy látom, hajad szála sem görbült…

– Annak örülnél, mi? – pördült felé a király hadnagya, és véreres tekintetét úgy fúrta madárcsontú asszonya halványkék szemébe, mintha kedve lett volna ott helyben megfojtani a boldogtalan nőt. – Örülnél, ha legközelebb helyettem csak a halálhírem térne haza, igaz? Lehet, hogy én is jobban járnék, ha ott pusztulnék valahol, akkor legalább nem kéne azt a savanyú, hazug képedet bámulnom…

Az asszony eddig bírta, ismét elsírta magát – csakhogy ezúttal nem titokban, a komornája kötényébe bújva, hanem férje előtt, feltárva előtte gyengesége utolsó jelét is.

– Úgy, bömbölj csak! – hagyta faképnél az ispán, aki semmi másra nem vágyott, csak egy tűzforró fürdőre a vászonnal bélelt dézsájában.

Egyedül.

 

***

 

A gőzölgő fürdődézsa egy üres terem kellős közepén állt. Jókora medvebundát terítettek mellé a jéghideg földre, hogy az úr arra szállhasson ki, ha végzett, és egy széket készítettek melléje, rajta egy nagy vászonkendővel meg az ispán tiszta ruháival. Miklós hallani sem akart róla, hogy szolgák öltöztessék. „Csak a kinyalt seggű, kényes buzeránsok nem képesek maguk felöltözni!” – hangoztatta mindig, valójában viszont csak szégyellte agyongyötört, sebhelyektől borított testét, és nem akarta, hogy a pórnép az ő sérüléseiről pletykáljon, amikor épp nincs jobb dolga. A végén még gyengének néznék, sebesült, kivéreztetett vadnak, és ki tudja, annak miféle vége lenne. Úgy vélte, szanaszét vagdalt arca már így is elég beszédtémát biztosít nekik, és az is több az elégnél.

Miközben a forró vízben ázott, elmerengve simított végig heges arcán. Minden vágást ismert, mindegyik egy-egy meg nem énekelt történet volt az életéből.

Ezt Visegrádnál szereztem, emlékezett, ahogy megérintette az egyik leghosszabb vágásnyomot. Ezt Komáromnál. Ez meg Gönc bevételekor került ide…

Az üres teremben félhomály uralkodott. A spaletták bezárva, hogy még több meleget tudjanak odabenn tartani. A sarokban egy réges-régi nyitott kandallóban ropogott a tűz, annak a fénye adott némi világosságot, de amúgy nem volt mit nézni: a falakon se régi pajzsok, se kárpitok nem hirdették a palota urának gazdagságát. Miklós ispán termei leginkább úgy festettek, mintha épp tegnap fosztották volna ki őket: itt csak egy dézsa, a hálóhelyiségben csak egy egyszerű ágy és néhány láda, az étkezőben csupán egy kecskelábú deszkaasztal és pár szék… Semmi cicoma, semmi dísz, semmi felesleges csecsebecse, még az úrnő lakrészében sem.

Az ispán ugyanis az összes pénzét megszállottan a serege fejlesztésére költötte. Az volt az igazi családja: a soproni bandérium. Nekik adta minden idejét, minden szeretetét, és ha éppen nem volt elég pénze, hát eladott valamit a palota berendezéséből, hogy zászlóalját és annak félelmet keltő hírét fenntarthassa.

Végül a király hadnagya már majdnem puritánabb közegben élt, mint egy ferences szerzetes. A sarokban füstöt okádó kandallót is rég le kellett volna cserélni egy tisztességes cserépkályhára, de mindig akadt egy szekér lándzsa, néhány tucat új sisak, száz pajzs vagy pár láda jó minőségű, sodronyvértnek való fémkarika, amit jó áron meg tudott vásárolni, és az ilyesmi neki sokkal fontosabb volt egy agyondíszített zöld cserépkályhánál.

Hogy nemesi mivoltával, fényes otthonával kérkedhessen, az soha nem érdekelte. Hogy az ellenség már akkor összerondítsa magát, amikor az ő zászlóalja még rohamra sem indult, csak felsorakozott a csatatéren, az már annál inkább. Ezért dolgozott, és bármit is vártak tőle mások, már esztendők óta egyedül ezért élt.

Behunyta a szemét, alámerült a forró vízben, hogy megpróbálja kimosni a mocskot bozontos szakállából és mindig zsíros hajából, közben pedig azon gondolkodott, vajon mennyi adót sikerült beszednie az intézőjének, amíg ő távol volt. A zsákmány nélküli hadjárat őt magát is érzékenyen érintette, hiszen különleges bővítésre készült. Egyrészt végre ki akart állítani száz nehézlovast, csak még azt nem tudta, hogy fel tudja-e tölteni a bandérium létszámát újabb száz fővel, vagy a már meglévő háromszáz közül kell-e kiválasztania annyit, ahányat kiképezhet a nehézfegyverzetű harcmodorra. Másrészt, amióta csak hallotta, hogy Mühldorfnál micsoda pusztítást vittek végbe előbb az íjászok, majd végül Wittelsbach Lajos gyalogosai, azóta azon gondolkodott, hogy fel kéne szerelnie legalább száz-százötven talpast, és azokat oly módon kiképezni, hogy ha kell, kiváló íjászok legyenek, de ha arra van szükség, közelharcban is komoly erőt képviseljenek.

Mindezzel együtt, gondolta egészen feltüzelve, már olyan erő összpontosulna a zászlóm alatt, ami méltó lenne őseim híréhez. Olyan ökle lennék a királynak, amilyenre még sosem volt példa. Olyan pajzsa és buzogánya a birodalomnak, amitől méltán rettegnének a trón ellenségei.

Miklós úgy vélte, népes családja tagjai közül ő képviseli legigazabb módon ősei hagyatékát. Kétszáz évnél is több idő telt el azóta, hogy a Sváb Hercegségből származó Gut és Keled ispánok egyesítették erőiket, s az azóta eltelt idő alatt jócskán megszaporodtak a család ágai, lassan megszámlálhatatlan nemesurat és hölgyet adva a Magyar Királyságnak. A legtöbben, mint a nobiles általában, a földszerzést tekintették legfőbb feladatuknak: az egykori Gut faluból indulva megszerezték a Nyírség jókora részét, birtokosok lettek Zala vármegyében, ahol monostort is alapítottak, csakúgy, mint Sárváron, Nyíradonyban és Egyeden. Bihar vármegye volt a család legerősebb központja, s az ottani ősi birtokokon akkoriban osztoztak a rokonok, amikor Károly király még javában küzdött az ország trónjáért – az Úr ezerháromszázhetedik esztendejében.

Mind nagy birtokszerzők voltak tehát, kivéve Miklóst, aki soproni ispánként meglehetősen messze sodródott Biharból, de ezt nem is nagyon bánta, mert egészen másban látta a Gutkeled nemzetség ősi erejét: a hadakozásban.

Felmenői közt tudhatta azt a Weissenburgi Vecellin lovagot, aki Szent István oldalán verte szét Koppány vezér pogány hadait, de köztük volt az a Bátor Opos is, aki Salamon király idejében megölte az ecsedi láp sárkányát. Gutkeled Miklós tehát úgy vélte, ilyen apák nyomában csak úgy járhat tiszta szívvel, s csak akkor jogosult az ősi címer használatára, melyen a vörös alapra festett három ezüst ék épp az ecsedi láp sárkányának fogaira emlékeztet, ha kiváló harcosként, könyörtelen vitézként szolgálja a birodalmat. S ahogy nagyhírű ősei is egy-egy uralkodó megingathatatlanul lojális bástyái voltak, úgy kell neki is szolgálnia országa királyát. Ez volt saját becsületkódexe, íratlan, ám sziklaszilárd szabályokkal. Ebből adódott az is, hogy bár a kényes gúnyába bújt, finom modorú nemeseket ki nem állhatta, a leggazdagabbat mind közül, azaz saját királyát fenntartások nélkül szolgálta.

Lehet, hogy Opos sárkányt ölt a lápban, torzult valami mosolyfélére heges ábrázata, de olyan erő fölött még ő sem rendelkezett, amekkorának hamarosan én fogok parancsolni…

Szenvedélyes gondolataiból az ajtó nyikordulása zökkentette ki. A zsírozatlan zsanérok olyan csúf, fémes hangon nyikorogtak, amitől Miklós önkéntelenül, fájdalmasan összerándult. Nehezen viselte, ha meghallotta, hogy fém csikordul fémen. Egy alkalommal még a saját szakácsát is félholtra verte, mert az túl hangosan fente a késeket, amitől az ispánt őrjöngő dühroham kerítette hatalmába. Maga sem értette, miért, de egyszerűen nem tudott uralkodni ezeken a gyilkos haragú kirohanásain.

– Uram – hallatszott egy erőtlen női hang az ajtó felől. – Hazugnak neveztél…

Az ispán arcáról azonnal lehervadt a halovány mosoly, amint rájött, hogy felesége zavarta meg.

– Mit akarsz? – vakkantott feléje durván. – Már itt sem hagysz békén?

– Hazugnak neveztél, uram – ismételte meg az asszony, miközben becsukta maga mögött az ajtót, és halk léptekkel közelített a fürdődézsa felé. Miklósnak hamarosan feltűnt, hogy hitvese csak egy szál köntöst visel, melyet a kezével fog össze a mellkasa előtt. – Szeretném, uram, ha elmondanád, miért tartasz hazugnak.

– Hogy miért? – kérdezte a férfi rosszkedvűen. Már rég nem okozott gondot neki, hogy kendőzetlenül mondja ki az asszony előtt, amit gondol. – Tudod te azt jól. Feleségül vettelek, mert tőrbe csaltál egykori bájoddal. Az egyház törvényei szerint nem lehet más hitvesem, és ezt te tudtad is jól, számító némber! De azt már elhallgattad előlem, hogy a méhed szárazabb, mint a napszítta homok! Te tehetsz róla, hogy örökös nélkül kell meghalnom. Már ha nem te halsz meg elébb, és én újra nem házasodhatok…

Az asszony ökölbe szorította kezét a lenge köntös alatt. Vén komornája, egyetlen valódi támasza rábeszélte – tulajdonképpen megparancsolta neki –, hogy menjen be a férjéhez fürödni, lágyítsa meg a szívét, adja oda neki magát mindenestül, azzal majd megszelídíti az oroszlánt. Mindezek után azonban érezte, hogy képtelen lesz szeretni ezt az embert, képtelen lesz rá, hogy úgy érezzen iránta, mint egykor, és bárhogy is igyekszik, együttlétük számára csakis fájdalmas lehet.

– Honnan tudhattam volna, hogy a méhem… hogy nem tudok… – próbálta visszanyelni a könnyeit, mert elhatározta, hogy többet nem fog sírni.

– Szóval azt állítod, hogy nem tudtad? – meredt rá gúnyosan Miklós. – Az meg hogy lehet?

– De hát uram – nézett vissza megütközve az asszony –, én teelőtted nem feküdtem össze senkivel! Te vetted el a szüzességem, másképp ezt megtudni képtelenség!

– Megint hazudsz – közölte szárazon a férfi. – Az asszonyok tudják az ilyet. Megérzik. A kapitányaim mind ezt mondják, márpedig ők is házas emberek. És mivel a kapitányaim nekem hazudnának utoljára…

Az asszony nem akart hinni a fülének. Azt már korábban is tudta, hogy a férfiak semmit sem tudnak a női testről, de hogy efféle sületlenségek is elhangzanak köztük, az őszintén megdöbbentette.

– Lehetséges – vetette fel erőltetett könnyedséggel –, hogy csak a körülmények nem voltak megfelelőek a gyermekáldáshoz…

– Egyszer sem? – csattant fel Miklós. Kezdett elfogyni a türelme, és elképzelte, ahogy falhoz csapja a feleségét, mint egy nyüves macskát. Ez a gondolat ideig-óráig megnyugtatta.

– Számos apróságon múlik a dolog – magyarázta az asszony, csak hogy előrébb jussanak, mert kezdett iszonyúan fázni abban az egy szál köntösben. – Hogy hány nap telt el az előző vérzés óta, hogy mennyi van hátra a következőig, hogy a csillagok…

– Méghogy a csillagok! – dörmögte az ispán. – Ki beszélte tele a fejed ilyen badarságokkal?

– Nem sületlenség – vitatkozott vele a hitvese. – A Böske néném hallotta az asztrológustól, aki…

– Szóval az asztrológustól? – vágott közbe Miklós. – Hát már minden istenbarma vajákos szélhámost beengednek Sopronba? Csak tudjam meg, hol tevékenykedik az a pogány, és a Szent Inkvizíció elé hurcolom, mint eretneket! Akkor aztán a seggén keresztül tépem ki a beleit! Az valami ahhoz hasonló érzés lehet, mint a te sületlenségeidet hallgatni, te ostoba némber. Inkább azt mondjad végre, miért jöttél!

Az asszonyt elhagyták a szavak. Ugyanakkor nem is kellett semmit mondania, egyszerűen csak elengedte a köntösét, és hagyta, hogy az puha nesszel a földre hulljon. Ott állt az üres, hűvös helyiségben soványan, hófehéren, olyan pucéran, ahogy az Isten megteremtette, és Miklós érezte, ahogy férfiassága megmoccan a lassan langyosodó vízben. Dühítő beszélgetés ide vagy oda, az ispán hónapok óta nem volt nővel, és ezt maga is megérezte. A fürdő felmelegítette és ellazította átfagyott tagjait, s most ott állt előtte ez a vékony teremtés, aki minden jel szerint épp közösülni akart vele.

– Hát jó – dünnyögte némileg megenyhülve a férfi, akinek máris hevesebben vert a szíve, és gyorsabban vette a levegőt is. – Felőlem újra megpróbálhatjuk. Talán most megfelel minden körülmény…

Az asszony kilépett a lábbelijéből, kezét belemerítette a vízbe, és már mozdult is volna, hogy beszálljon a dézsába, amikor a férje rárivallt:

– Mit képzelsz, mit csinálsz?!

– Beszállok hozzád, uram – szólt megrökönyödve a meztelen nő. – Az öledbe ülök, és…

– Még csak az kéne! – állt fel egy hirtelen mozdulattal az ispán, mire nem csak sebhelyektől csúf, izmos teste vált láthatóvá, hanem szemérmetlenül előreágaskodó hímtagja is. – Én már megfürödtem. Hágni nem a vízben akarok.

Azzal kilépett a medvebundára, elkapta a székre terített vászonkendőt, pár hanyag mozdulattal áttörölte magát, majd mohón megmarkolta felesége tenyérnyi mellét, és közel húzta magához a könnyű testet. Kemény mellbimbója tapintásából érezte, hogy a nő fázik, de nem törődött vele. Élvezte, hogy uralkodhat fölötte. Szembefordította magával, kezét a hímvesszejére erőltette, és mutatta, hogy mozgassa a csuklóját előre-hátra. Közben érdes tenyerével egyre erősebben szorította a mellét, és kéjes ábrázattal figyelte, miként reagál felesége a növekvő fájdalomra.

Az asszony a könnyeit nyelve tűrt, de ekkor már tudta, hogy az elkövetkező percekben, talán fertályórában semmi jóra nem számíthat. Egyre jobban didergett, a mellében fokozatosan nőtt a fájdalom, miközben azt a testrészt kellett markolásznia, amitől a leginkább viszolygott. De tűrt, amíg tűrhetett, s igyekezett nem szólni, hátha Miklós megunja a kínzását.

Belenézett a férje szemébe, és ott semmi kedvességet, semmi melegséget nem látott. Ráébredt, hogy nem csupán gyűlöli ezt az arcot, amelyre rámered, de egyenesen retteg is tőle. A vékony vágások miatt furcsa kis csomókban növő szemöldöktől, a felszántott homloktól és orcától, a girbe-gurba, sokszorosan törött orrtól – attól a rémisztő, emberinek lassan már egyáltalán nem mondható ábrázattól, melynek ocsmányságát a nagyra növesztett, ápolatlan szakáll sem rejthette el.

Egyszer csak felsikoltott fájdalmában, s ő maga lepődött meg legjobban, amikor érezte, hogy a szorítás enyhül, majd abbamarad.

Hát csak ennyi kellett? – tette fel magában a kérdést. Hogy üvöltsek? Hogy tudja, mennyire fáj?

Ismét reménykedni kezdett, hátha egy kis kényeztetéssel mégis irányíthatja a férfit. Összeszedte minden akaraterejét, és amikor legközelebb megszólalt, hangja már nem remegett, nem csuklott el. Mély volt és búgó.

– Mit szólnál, jó uram – kérdezte lágyan, szinte már dorombolva –, ha közelebb húznánk a bundát a tűzhöz, és ott folytatnánk?

– Nekem itt is jó – közölte lihegve az ispán, majd a felesége mögé lépett, és rálökte annak felsőtestét a dézsa peremére. – Körülmények, mi? Csillagok állása, mi, te számító szuka? – hörögte önfeledten. – De most megkapod, ami neked jár…

Akkorát csapott az asszony fenekére, hogy az ismét felkiáltott. Majd még egyet és még egyet, mígnem a hófehér bőr mélyvörössé nem vált, s az asszony lába nem kezdett minden addiginál jobban remegni. Amikor Miklós a tenyerébe köpött, felesége tudta, hogy már nem tart soká, de csak nem bírta ki, hogy keserűen fel ne kiáltson:

– Hát így teszel magadévá? Mint az állatok?!

– Ha nem tetszik, vidd az ügyet az úriszék elé! – hatolt belé fájdalmasan Gutkeled Miklós. – Akkor majd mindenki megtudja, milyen terméketlen kis kanca vagy te…

Aztán nem beszélt többet, csak lökött és lökött, egyre hangosabban lihegve, nyögve, hol az asszony remegő combját, hol a mellét markolva kíméletlen erővel, míg végül egy hatalmas, bestiális ordítással el nem ernyedt, s akkor az asszony végre úgy érezhette, véget értek a szenvedései.

Habár abban biztos volt, hogy ura üvöltését hallani fogja még aznap. Mert Gutkeled Miklósnak nem akadt nyugodt éjszakája, amióta csak hosszú évekkel korábban részt vett az első csatájában. Azóta volt goromba mindenkivel, azóta gyűlölte a feleségét, s azóta minden egyes éjjel rémülten üvöltve, hideg verítéktől iszamos testtel riadt fel, hogy azután csak hajnaltájt jöjjön ismét álom a szemére. Sokszor hallani lehetett, ahogy éjszakánként fel-alá járkál szobája magányában, és jobb híján részegségig issza magát, csak azt az iszonyatot, ami álmaiban várja, ne kelljen még egyszer átélnie. Pedig azok a kísértetek, azok a rég halott idegen arcok, azok a megcsonkított bajtársak, azok az anyjukért síró ifjú vitézek, azok a szembogár nélküli fehér tekintetek, azok az összeégett, büdös torzók és azok a végtelen mezők, melyeken vértől habzik a sár, és ahol a kiontott belek miatt minden lépés idegtépően cuppan, mindez ott várt rá a párnák közt.

Mert Gutkeled Miklós átkozott volt, és csak akkor aludt nyugodtan, ha körülötte, odakünn, a vezéri sátoron kívül aratott a halál.

 

A kiadó engedélyével.