Laurent Seksik: Einstein elfeledett fia

A legnagyobb zseniknek is megvan a maguk keresztje. Ez alól Albert Einstein sem kivétel, akit senkinek sem kell bemutatni. Még akinek nem kenyere a fizika, az is tudja, hogy az ő nevéhez fűződik a relativitáselmélet – E= m · c², ki ne ismerné ezt a képletet... Mi, hétköznapi emberek mindig istenekként nézünk fel a zsenikre, és talán ez lehet az oka, hogy néha nem is gondolunk arra: ők is emberek, nekik is van magánéletük. Pont emiatt figyeltem fel a fiatal – és hazánkban eddig ismeretlen – francia szerző, Laurent Seksik regényére. Kíváncsivá tett, milyen lehetett Einstein, nem mint tudós, hanem mint ember, milyen férj és apa volt, hogyan élte meg mindennapjait. Örömmel fogadtam hát, hogy az író bátran nyúlt az egyik legnagyobb XX. századi tudós családtörténetéhez, és nem félt megbolygatni a szálakat. Einsteint mint hétköznapi embert mutatta be, aki élete során ugyanolyan hibákat követhetett el, mint bármelyikünk.

A regény címéhez hűen a történet középpontjában Eduard, Einstein kisebbik fia áll, aki már kisgyermekként is bújta a könyveket, igen tehetségesnek bizonyult, orvosi pályára, azon belül pszichiáternek készült. Ám húszévesen valami elpattant benne (állítólag anyai ágon örökölte), befelé fordult, hosszú időre bezárkózott a szobájába, majd ok nélkül őrjöngeni kezdett. Ezek az indulatkitörések oda vezettek, hogy intézetbe, megfigyelés és kezelés alá került. Ő mindezért az apját okolta – gyűlölte őt, amiért az volt, aki, amiért Einstein árnyékában kellett élnie, de legfőképpen azért, mert apja elhagyta a családját. „Úgy vélik, ismert nevet viselni szerencse. Azt gondolja az ember, neki is jut a dicsőségből. Nagy tévedés. Az Einstein név teher a közönséges halandó számára. Egyetlen embernek van elég széles válla, hogy elbírja ezt a súlyt: az apámnak…”

Eduard tragédiájának másik szenvedő alanya Mileva, az elhagyott asszony, akit Einstein családja sohasem tudott elfogadni, mert házasságukat rangon alulinak vélték. Mileva idősebb volt és sánta, ráadásul súlyos titokkal kellett együtt élnie: Alberttel való kapcsolata kezdetén született egy kislányuk, Lieserl. A kislányt, aki csupán pár hónapot élt, egy dajkára kellett bízniuk, mert komoly anyagi gondokkal küzdöttek. „Eltűnésére az elhallgatás pecsétje nehezedik. Senkinek nem szabadott tudnia róla, sem akkor, sem később. Senkivel nem osztották meg a titkot. Maguk közt sem beszéltek róla. Tátongó, néma seb maradt a szívében. A két fiú születése sem gyógyította be. Ilyen fájdalmat semmi sem képes enyhíteni.” A megtört asszony élete most, a regény cselekményének idején is mintha vezeklés lenne: lakása és az intézet között ingázik, szorgalmasan látogatja a fiát és próbál támasz lenni számára, hiszen a fiú több elektrosokk-kezelésen is átesett már és többször kísérelt meg öngyilkosságot. „Semmi sem számít, ami nem Eduard. Az élete hat betű.”

De ne gondoljuk, hogy az apa élete könnyű lenne. Igaz ugyan, hogy elhagyta a családját és új feleségével Berlinben él, de közben folyamatosan gyötri a lelkiismeret. Hitler hatalomra kerülésével és a „zsidóellenes hajsza” elkezdődésével veszélybe kerül az élete is. Amerikába készül, ám előtte még látni akarja a fiát, akit nem vihet magával, pedig mindennél jobban szereti őt. Ezen az utolsó találkozáson együtt játszották el Brahms 3. Hegedű-zongora szonátáját és készült róluk egy fénykép is, amely csak évtizedekkel később került Eduard kezébe. Mi, olvasók csak a regény utolsó lapjain szerzünk tudomást a fotó létezéséről és arról, milyen hatást váltott ki Eduardból annak látványa. Vajon képes-e ennyi szenvedés után megbocsátani édesapjának? Lehet, hogy mindvégig félreismerte őt?

Laurent Seksik úgy mesél, hogy közben nem akar állást foglalni: akár mindhármuknak igazat adhattam volna, vagy egyiküknek sem. A regény szerkezete segített abban, hogy többféle szemszögből nézzem az eseményeket. Eduard naplószerű fejezetei nagyon hatásosak voltak – főleg az egyes szám első személyi elbeszélés miatt (ezzel szemben a szülőkről szóló részeket egyfajta mindent tudó, harmadik személyű narráció jellemezte) –, mert így mélyrehatóan megismerhettük a lelkivilágát, és én is könnyen együtt tudtam érezni vele. Számomra ezek a részek voltak a legérdekesebbek, nagyon hitelesen volt ábrázolva Eduard skizofréniája, ahogy igyekszik felülkerekedni rajta: többnyire egész tiszta pillanatai voltak és olyankor szinte nyoma sem volt bármiféle pszichés zavarnak.

Szerettem, hogy a regény a lektűr és a széppróza vékony mezsgyéjén egyensúlyozott. És bár alaphangulata meglehetősen szomorú (mindhárom főhőst gyötri a lelkiismeret, kit ezért, kit azért), ennek ellenére mégis bátran tudom ajánlani azoknak, akiket hozzám hasonlóan foglalkoztat egy zseni meg nem értett, elhanyagolt fiának a története. Talán még tanulsággal is szolgálhat mindannyiunk számára, hogy egy (vagy több) rosszul meghozott döntés mennyire meg tudja változtatni az ember életét. És sajnos nem csupán a sajátját…